Part 3

Ment, mendegélt hetedhétország ellen. Mikor egy erdőben ment volna, látott egy embert, ki a fát nyűtte, mint a kendert szokták. Mellette menvén el, szóbaeredt vele, mondván:

– Miért bántja azokat a fákat? Mire azt felelte a Fanyövő:

– Csak azért, mert kedvem tartja, egyébiránt, ha sokáig beszélsz, kis öcsém, mondta a Fanyövő, ha még Medve Jankó volnál is, a földhöz csapnálak!

– Itt vagyok, hát birkozzunk, bátya!

Ekkor birkozáshoz fogtak, Medve Jankót félsingnyire vágta a földbe a Fanyövő; ekkor felkelt Jankó és öt singnyire vágta a Fanyövőt a földbe és már el akarta temetni, mikor így szólott a Fanyövő:

– Ne temess el pajtás! holtig kenyeres pajtásod leszek!

Megkegyelmezett neki Medve Jankó és elindultak ketten.

Alig mentek egy hajtásnyira, ott láttak egy embert, aki a vasat gyúrta, ezt a Vasgyúrót is meggyőzte Medve Jankó.

Mikor már hárman ballagtak az országúton, találtak egy embert, aki a hegyeket görgette, kit azért Hegygörgetőnek hívtak. Ez is kenyerespajtása lett Medve Jankónak.

Egyszer nagysokára elérnek egy városba, hol egy embertől azt kérdik:

– Mi az újság, bátya?

– Jaj, bizony földi, itt most gyászolunk: mert a királynak három lányát elvitte a tizenkétfejű Sárkány. Aki azt visszahozná – így beszélt tovább az ember – annak a király fele királyságát neki adná, ráadásul még a legszebbik leányát is!

Medve Jankónak ez szeget ütött a fejébe és elmentek mind a négyen a királyhoz és igérték, hogy ők visszahozzák a király leányait. A király ezt nagyon szívesen vette és azt mondta, hogy:

– Azt látom, hogy ti hárman derék emberek vagytok; de a negyedik – Medve Jankóra mutatott – nagyon haszontalan ember.

A többiek mondták, hogy még az a legerősebb köztük.

A király elbocsájtotta őket. Kimentek az erdőre keresni a király leányait. Az erdőben sátort csináltak, azután Hegygörgetőt visszahagyták, hogy főzzön kását mikorára ők visszatérnek.

Főzött is Hegygörgető; hanem mikor készen volt, odament egy Kisember, kinek oly nagy volt a szakálla, hogy a földön húzta. Ez a Kisember azt mondta Hegygörgetőnek, hogy:

– Mit főzöl, fiam?

– Kását biz’ én, édes apám!

– Megeszem én azt a hasadról is!

– Nem biz’ azt!

Ekkor a Nagyszakállas-kisember megette a kását s elment. Sietett Hegygörgető a főzéssel; de a három pajtás visszajött akkorára s így nem volt az étel készen, csúfolták, hogy nem tudta megfőzni mikorára visszajöttek; ez pedig hiába mentegetődzött, nem ért semmit.

Vasgyúró maradt otthon, ez is úgy járt, mint Hegygörgető. Harmadik napon Fanyövő maradt otthon; ez is hasonlóképen járt.

Negyedik nap maradt otthon Medve Jankó; lencsét fözött. Ekkor is odament a Nagyszakállú-kisember és kérdte Medve Jankótól, hogy mit főz?

– Lencsét biz’ én, – felelt Medve Jankó.

– Eszem én abból!

– Eszel, – felelt Medve Jankó – de elébb vágjál egy kis fát!

Vágott is, de amint a fát vágta a Nagyszakállú; elvágott a szakállából egy jó darabot s elfutott; mindenütt folyt utána a vére.

Medve Jankó pedig megfőzte a lencsét. Csodálkoztak a többiek, mikor hazajöttek, hogy készen van az étel.

Miután jóllaktak, fontak korpából kötelet és egy csengetyűt kérvén a királytól, elindultak a vér nyomán az erdőbe. Csakugyan találtak egy lyukat.

– No, idejött a Nagyszakállú-ember! – mondta Medve Jankó – hanem itt én is lemegyek a másvilágra! Ti addig itt várjatok. A csengőt minél jobban rázom, annál jobban bocsássatok lefelé a korpakötélen!

Le is ment, nemsokára leért, ahova szándékozott. Meglátott egy szép házat, amely a tizenkétfejű Sárkányé volt és ahol voltak a király leányai.

Csak elcsudálkozott a király kisebbik leánya, mikor Medve Jankót meglátta. Ezután elbujtatták a leányok Medve Jankót a sutba. Mikor hazajött a tizenkétfejű Sárkány, így szólott:

– Idegen szagot érzek a háznál, jöjjön elő akárki az!

Ekkor Medve Jankó előjött és a tizenkétfejű Sárkány három feltételt szabott neki. Először is odaadott neki egy vaspogácsát, hogy egye meg; mert különben meghal! Megette Medve Jankó hamar. Másodszor egy vas buzogányt kellett tizennégy mérföldre elhajítani, ezt is megtette. Harmadszor nem tudom, mit mondott; elég az hozzá, hogy meggyőzte a tizenkétfejű Sárkányt és a király leányait felküldte a korpakötélen a másvilágra azon a lyukon, ahol lejöttek.

Ő is felült a korpakötélre, de mikor már fele útján volt, elvágták a többi társai a kötelet és visszaesett Medve Jankó.

Ekkor ott búsult a rossz gubájában, mikor hirtelen borzasztó jégeső esett. Felnézett ekkor egy fára s látta, hogy négy kis struczfiú ott sivított: mert a jég verte őket, mivel nem volt otthon az anyjuk. Felmászott a fára s betakarta őket.

Mikor hazajött a struczmadár, azt mondta Medve Jankónak, hogy mivel hálálja meg az ő jóságát? Medve Jankó azt kérte, hogy vigye fel a másvilágra! Fel is vitte. Mikorra felért, már akkor lakták a lakodalmat a többiek a király három leányával. Képzeljétek, mint elhültek s csodálkoztak rajta, mikor Medve Jankó köztük termett. Ekkor a király megismérte Medve Jankót és a kisebbik leányát fáradozásaiért neki adta, a többi társát pedig számkivetette.

De vége is lehetne már, hiszen mindnyájan alusztok!

(Ipolyi A. gyüjteményében 328. sz. Varga József gyüjt.)

4. Hüvej-piczi.

Egy szép napon egy asszonynak három leánya a kertben sétálván, közülök a legkisebbet elragadta az ötfejű Sárkány; következő nap a másikat a hétfejű, a harmadik napon pedig a harmadik leányt a tizenkétfejű Sárkány.

Ugyanannak az asszonynak volt még két fija, kik nőtestvéreiket felkeresni menvén, a Sárkányoktól feldaraboltattak és egy kádba lesózattak.

Gyermekei elvesztésén búslakodó anya a szobát söpörvén, ily szókra fakadt:

– Bárcsak volna még nekem egy kis fijam, aki elveszett gyermekeimet visszaszerezné!

E szavakra kiugrott a szoba közepéből Hüvej-piczi és mondá:

– Itt vagyok én, édesanyám, mit akar?

Az anya elpanaszlá a baját, mire ez a kovácshoz menvén, magának tizenkét mázsás buzogányt csináltatott s azzal útnak indult az elveszettek felkeresésére.

Útjában elérte a rézvárat, mely négy réz-gólyalábon forgott:

– Állj meg, vár!

De minthogy ez meg nem állt, buzogányával egyik lábát leütvén, belépett. Itt találta az ötfejű Sárkány által elrabolt, legfiatalabb leányt; tudatta vele útjának czélját, de a leány – minthogy őt igen kicsinynek látta – nem reménylett szabadulást. Beszélgetésök közben a Sárkányhaza vágja hat mértföldről hatmázsás buzogányát; de Hüvej-piczi azt tizenkét mértföldre hajtá vissza, mire a Sárkány megijedt, erősebbet gondolván magánál a házban lenni. Hazamenetkor mondá:

– Asszony, idegen szagot érzek a háznál!

– A kis öcsém van itt – mondá ez.

– Hol van, hadd lássam!

– Ott pipál a sarokban.

– Itt vagyok, sógor! – mondja Hüvej-piczi s azzal az asztalra elébe ugrik.

– Látom, derék ember vagy, sógor! – mondja a Sárkány, mire Hüvej-piczi válaszolja:

– Vagyok olyan, mint te!

– Hozz asszony enni!

Ez előhoz egy kőkenyeret, nádkést és egy akó bort.

– No, Hüvej-piczi, szegd meg ezt a kenyeret!

Ez megszegé és a Sárkány addig csak a pilíst ette meg, míg ez az egészet eltakarítá. Most a Sárkány felveszi az akós hordót inni, de alig tevé ezt, midőn Hüvej-piczi azt lekapván szájáról, a bort mind kiürítette. Ezután kimentek a rézmezőre birkozni, hol Hüvely-piczi a Sárkányt harmadszorra egész nyakig lenyomta és fejeit leszedegette, a leányt pedig itt hagyta, míg mind ki nem szabadította.

Most ment a másik, ezüstvárhoz, mely ezüstgólya-lábon forgott:

– Várj meg, vár!

S minthogy ez nem várta meg, leütvén egyik lábát, belépett. Itt a tizenkét mázsás buzogányt huszonnégy mértföldre vágta vissza. A sarokból hasonlóképen az asztalra pipálva ugrott:

– Itt vagyok, sógor! – szavakkal.

Itt is úgy tett, mint előbb az evésben, ivásban; az ezüstmezőn szinte úgy győzte le a hétfejű Sárkányt, mint előbb.

Most ment az arany-gólyalábon forgó aranyvárhoz s miután ennek is eltörte egyik lábát, bement. De itt már nagyobb dolog volt a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni, azért a leány egy kendőt adott neki arra az esetre, hogy ha kifárad, törülje meg vele az arcát és 100 ember-erő fog belemenni; azt is megmondta neki a leány, hogy a Sárkányt, ha ki találna fáradni, ne hagyja az aranypatakból inni, mert akkor bizonyosan legyőzi.

A többi mind úgy végződött, mint előbb, csakhogy most a huszonnégy mázsás buzogányt negyvennyolcz mértföldre vágta vissza, és az aranymezőn birkoztak. Birkozás alkalmával már csaknem legyőzte a Sárkány Hüvej-piczit, de ez a kendővel megtörülközvén, amazt egészen kifárasztá, úgy annyira, hogy a Sárkány már kérte Hüvely-piczit, hogy engedné meg neki az aranytóból inni, de ez ekkor még hevesebben hozzálátott a birkozáshoz és valamennyi fejét levágta. Míg le nem vágta a Sárkány fejeit, megtudta tőle, hogy a gerenda alatt levő aranyvesszővel fel lehet a kádba lesózott testvéreket támasztani. Ezt megtudván Hüvely-piczi, feltámasztá a feldaraboltakat, kik tízszerte szebbek lettek, mint előbb voltak.

Most az öt testvért hazafelé vezette. A két testvér igen szégyenlette, hogy mind a leányok megmentését, mind a magok életét ennek a kis embernek köszönhetik, azért mindenképen iparkodtak tőle megszabadulni és leányszabadítás dícsőségét magoknak tulajdonítani.

Mikor az erdőben mentek, mutattak Hüvej-piczinek egy fát, hogy felbírja-e húzni! Hüvej-piczi egyszerre kirántotta, ezután vastagabbat mutattak, melyet szinte kirántott; utoljára igen vastagot mutattak, melynek, midőn kiránczigálásával bajlódott, kezét a fához kötötték, gondolván, hogy ezt nem bírja kihúzni és az erdőben el fog veszni. De egészen másként ütött ki a dolog, tudniillik, ő a fát felhúzta s ölében hazavitte.

Midőn hazaért, a szomszéd házra fektette s annak tetejét betörte; erre átszaladt a szomszéd s mondja:

– Hüvej-piczi, az Istenre kérlek, vedd el házamről a fát, sohasem vétettem én nektek semmit sem!

– Édesanyám, vétett-e kendnek ez a szomszéd valamikor valamit? – mondá Hüvej-piczi.

– Nem vétett nekem soha semmit! – mondja az anya.

Erre Hüvej-piczi elvette a fát a házról. Most testvéreit büntette meg, mivel oly csúfosan akarták az erdőben elveszteni: fejöket a konyhaajtó küszöbre tevén, fejszével levágta; a leányokat pedig – minthogy a testvérek gonosz tettét ki nem nyilatkoztatták, pinczébe zárta s elébök egy 100 akós kádat tett, hogy mikor azt telesírják, a pinczéből kijöhetnek, ő pedig elment szolgálatot keresni. Minthogy a király tizenkettedik bérese, kinek az erdőbe tizenkét ökörrel kellett fáért járni, meghalt, ő foglalta el a helyét; de azzal a kikötéssel, hogy számára tizenkét bivaly bőréből csináljanak ostort és naponkint hat font húst kapjon.

Midőn először ment az erdőbe fáért, mindenekelőtt kieresztette az ökröket, azután a fákat tövestől felszaggatván, kereste az ökröket, de azokat a medvék megették, tehát ment tovább. A mint mendegélt, meglátott egy vadászt, kérdezé tőle:

– Merre van a medvebarlang?

Mit megtudván, egy fát felszakított s a vadásznak adta, hogy addig tartsa, míg visszajön. Most bement a medvebarlangba s követelé a tizenkét ökröt, mit minthogy nem akarának a medvék visszaadni, előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s őket jól megnadrágolván, kihajtott közülök az ökrök helyett tizenkét medvét s azokat a szekérbe fogván, hazafelé hajtott.

Mikor a palota közelében volt, durrantott egyet tizenkét bivalybőr ostorával, mire a király megijedve elejébe küldött, hogy többet ne durrantson.

Mikor pedig látták, hogy ökör helyett medvék vannak befogva, még inkább megijedtek s vesztére törekedtek.

Küldtek tehát általa tizenkét zsák korpát az Ördögök malmához, hogy azt az Ördögök őröljék meg, mit tenni vonakodtak, mire Hüvej-piczi előfogta a tizenkét bivalybőr-ostort s az Ördögöket jól elverte, erre igen finoman megőrölték a korpát.

Hazamenetkor durrant egyet Hüvej-piczi, hogy a király palotája csak úgy rezgett bele, de a király parancsára felhagyott vele.

Most levéllel küldték el a király tábornokához, hogy hozzon tőle levelet. A tábornok elolvasta a levelet, elküldte Hüvej-piczit medvéit addig legeltetni, míg egy új levelet ír vissza a királyhoz. Hüvely-piczi kieresztvén a medvéket legelni, tüzet gyujtott s bográcsos húst főzött. A tábornok katonái körülvették s reá lövöldöztek; de ő fel sem vette; hanem mikor egy ágyúgolyót a bográcsába lőttek, előfogta tizenkét bivalybőr ostorát s a katonákat mind szétverte s medvéit befogván, levél nélkül hazafelé indult.

A palota közelében durrantott egyet, mire a királyt halálsápadság lepte el s embert küldött elébe, hogy durrogásait hagyja el.

Most néhány napig semmi dolgot sem kapott; mert a király összegyüjté tanácsosait, hogy Hüvej-piczi kivégeztetéséről tanakodjanak; végre ily paranccsal küldötték őt a pokolba:

– Hallod-e, Hüvej-piczi! az Ördögök tartoznak néhány esztendei adóval, eredj tehát és kérd meg tőlök a tartozást, de ne csak az elmulasztott tartozást, hanem még előre három esztendeit is s ez mindössze tizenkét zsák aranyból áll. Most menj!

Gondolták a tanácsosok, hogy most bizonyosan el fog veszni Hüvej-piczi; de egészen más volt a dolog kimenetele: tudniillik, miután az Ördögöket tizenkét bivalybőr ostorával jól megnadrágolta, teljesítették kívánságát s ő hazafelé ballagott. Útközben előtalálta a főördögöt. Drúmót, ki midőn Hüvej-piczit a pokolból hozott tizenkét zsák arannyal jönni látta, iszonyú haragra gyúlt s parancsolta Hüvej-piczinek, hogy az aranyat vigye vissza; de ez előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s az Ördögöt jól elpáholta, aztán kivette az egyik kereket, s parancsolta Drúmónak, hogy a ten-gelyt tartsa, a keret pótolja. Haragudott ugyan ezért Drúmó, de kénytelen volt engedni a hatalomnak.

A király palotájához érvén, Hüvej-piczi rémítően elkezdett durrogni s a királynak csak a harmadik kérésére hagyott fel vele.

Midőn a király megpillantotta a tizenkét zsák aranyat s a Drúmó-kereket, azt izente Hüvej-piciznek, hogy takarodjék el aranyával s mindenével és soha feléje se jöjjön, mit Hüvej-piczi örömmel teljesített s az aranyzsákokkal hazafelé fordult; de midőn a kovácshoz ért, hol buzogányát hitelben csináltatta, megállította a szekeret s egy zsák aranyat adott a kovácsnak fáradságáért, az Ördögöt haza bocsájtotta, maga pedig anyjához térvén, s vele együtt tizenegy zsák aranyból boldogul élt.

Ezalatt a leányok a pinczében meghaltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 526. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

5. A tátos.

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.

Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya. De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:

– Elég korán fogjátok megtudni, édes gyermekeim!

Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki zokogással fogadta őket:

– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította. Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!

Mit volt mit tenni, a királyleányokat csak elhordták egymásután három nap alatt; de ezután a baj meg csak a régi volt. A negyedik napon újra fenyegetődzött, hogy felfalja a napot s ha ez nem elég, ráadásul még a holdat és a csillagokat is az égről.

A királyfiak erre megemberültek, összedugták a fejüket és elhatározták, hogy atyjokat rábírják: eresztené el őket a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni. A király sokáig ellenkezett, de végre megegyezett benne, hogy először a legöregebb próbálja szerencséjét. Odaatta neki legjobb kardját és kiválasztá a király istállóból a legjobb paripát, úgy ment a Sárkány ellen.

Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött vissza, a király sírt, sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold meg csillagok világítottak.

Mit volt, mit tenni, elment a második királyfi is, de ez is haszontalan járt. Másnap már csak azon vették magokat észre, hogy még a hold sem világított. Már most odavolt minden, még csak a legifijabb királyfi volt hátra. Régen örült már, hogy a sor végre reá is jön; az apja most még jobban ellenkezett, de ő csak kardot kötött, maga szaladt az istállóba s kiválasztá az első lovat, amelyet ért, de alig hogy felkantározta, felszólalt a ló:

– Okosan tetted királyfi, hogy engem választottál! Abrakolj csak meg s vakard meg homlokom, azután az itt mellettem álló védlő csikómat s amint kiviszesz az istállóból, úgy fogok világítani, mint nappal a nap, és csikóm, mint éjjel a hold és a csillagok.

A királyfi úgy tett, a mint a tátos ló mondotta, megabrakolta, azután megtisztította egészen; mire a homlokát megvakarta, még az istállóban egyszerre olyan világos lett, hogy majd megvakultak a kocsisok. Amint kihozta, az emberek mind csak dörzsölték szemöket, mint a ki sokáig aludt, mert már három napja nem látták a napvilágot s most egyszerre világos lett.

A király is csodálkozott, mire ablakából látta, hogy fia a napon nyargal; de a királyfi hátra sem nézett, keresztülnyargalt az egész országon s amint a közepére ért, dél volt, mire pedig végét érte, este lett. Most a tátos tanácsára ráült a csikóra s még éjszaka visszanyargalt. Az is, mint a hold és a csillagok, világított. Igy hordozta körül egy ideig a tátos nappal, a csikaja éjjel. De ez sem tarthatott mindég. Világosság volt, de az emberek fáztak és semmi sem nyölt, mert a nap nem sütött melegen. Mégis csak fel kellett a Sárkányt keresni.

– Gyere hát – szólalt meg a tátos – elviszlek én hozzá, megszabadítsuk nénémet, a napot tőle. Ne is félj semmit, csak jó szemet nézz vele: megijed ő, amint meglát engem.

Úgy is volt. A Sárkány, amint messziről látta jönni, kibujt lukából s erősen szórta a tüzet; de a tátos annál erősebben szaladt neki a királyfival, úgy hogy mindég áthajította a Sárkány rajtok a lángot s mint odaért, a Sárkány csodálva nézte, hogy meg nem fult. A királyfi leugrott lováról s egymás után vágta le a Sárkány tizenkét fejét. Mire fejeit leszedte, megkötötte tátosát a fához s le akart ereszkedni a Sárkány lukába megszabadítani testvéreit, kiket a Sárkány elragadott, meg a napot s holdat; de a tátos azt mondta:

– Vigyázz magadra! A Sárkánytól nem féltem, de a feleségének, a Vasorrúbábának felettem van hatalma s bajt okozhat mind a kettőnknek. Azért ha nyerítek, szaladj fel, máskép veszve vagyunk!

Alighogy a királyfi leereszkedett, a tátos fáradtan lefeküdt. Egyszer csak ott termett nála a Vasorrúbába. A tátos egyet nyerített, de már későn volt, a Vasorrúbába kantáránál fogta s elnyargalt vele a levegőben. Mint a királyfi felszaladt, már hült helye sem volt s olyan setét lett, hogy a lukat sem találhatta meg többet. Hazabotorkált tehát s a tátos csikaját hordatá szét az országban, hogy legalább a hold világítson az embereknek, ő maga pedig elment tátos lovát keresni.

Ment, mendegélt, hegyen-völgyön túl, végre a rézerdőbe ért, közepén egy Öreganyóka ült. Szépen köszönté a királyfi.

– Isten hozott édes fiam, mi járatban vagy?

– Jaj, ha tudna útbaigazítani, édes anyám! tátos lovam elragadta a Vasorrúbába.

– Nem tudok biz’ én semmit róla, édes fiam, de menj feljebb, az ezüsterdőbe, talán fog felőle tudni anyám!

A királyfi ment, mendegélt, még eljutott az ezüsterdőbe. Közepén ült a Vénanyóka, köszönté s megmondá, hogy leánya a rézerdőből küldte, de ő sem tudott rajta segíteni, hanem elküldé anyjához az aranyerdőbe.

Ment, mendegélt újra a királyfi, míg végre elért az aranyerdőbe. Legislegközepén ült a Vénanyóka, a királyfi elmondá a köszöntést és baját. Sokáig gondolkozott az Öreganyó, végre azt mondta:

– Tudom fiam, tudom, de rossz helyre mégy oda, rosszabb a Vasorrúbába fiánál: a tizenkétfejű Sárkánynál, kit megöltél, de mivel köszöntést hoztál leányomtól és unokámtól, meg akarlak segíteni. Ne ez a gyűrű! Ha világítani kezd útadban, tudd meg, hogy közel vagy a lukhoz s ha egészen világos lesz, akkor előtted fog állani a luk, melyen a föld alá kell ereszkedned, ott meglátod a Vasorrúbába palotáját. De vigyázz magadra, hogy ő meg ne lásson, mert akkor halálfia vagy. Azért forgasd meg a gyűrűt, akkor ez a gyűrű azonnal láthatatlanná tesz.

A királyfi szépen megköszönte s úgy tett, mint az Anyóka mondta. Alighogy leereszkedett a lukon, gyönyörűséges palota előtt állott, s ablakából még gyönyörűségesebb leány nézett ki. Arcza úgy sugárzott s olyan fényes volt, mint a nap. A királyfi hamar megforgatta gyűrűjét s lassan az ablak alá ment.

A Vasorrúbába éppen ablakról-ablakra kergette szép leányát. A merre a szép leány ment, mindenütt világosság támadt előtte, setétség utána, így a Vasorrúbába setétben járt. A lányt, mikor már kifáradt, a Vasorrúbába egy ablak előtt utolérte s odacsukta; a királyfi is odalopódzott, megforgatta a gyűrűjét, hogy a leány megláthatta. A leány megijedt, hogy hogy került oda a királyfi, majd bátorságot vett magának, intette a királyfit:

– Vigyázz magadra, mert ha a Vasorrúbába meglát, széttép.

– Nem félek én tőle, érted jöttem és tátosomért!

A leány megmondta, hogy várjon éjfélig, akkor majd a Vasorrúbába aludni megy és a setétben a tátost kihozhatja az istállóból. Úgy is történt.

Mikor a tátos kint volt, ráragadta a leányt s ment vele a levegőben.

A Vasorrúbába szemét véletlenül világosság ütötte meg; mindjárt tudta, mit történt, hamar az istállóba ugrott, megnyergelte tátosát s utánuk eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített.

– Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal tart. Ha az én uram istállójába jösz, jobban tartanak.

A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát szegte.

A királyfi hazaért tátosával s még alig érte az ország határát, már a nap feljött a bús világban, hol azóta csak a hold- s csillagos tátos körülhordozva világított.

Mire hazaért, azonnal lakzit laktak a szép Napleánnyal; mert az volt, akit a Sárkánytól a királyfi megszabadított.

Azontúl a nap folyvást világított s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 201. sz.)

6. A fehér medve és a herczegné.

Volt hajdan egy király, ki leányát oly rejtekbe zárta, mely mélyen a föld alatt volt.

Egyszer egy herczeg arra menvén, dícsérni hallá a királyleányt és szerette volna látni. Mit tegyen? Elment az állatsereglőshöz s felkérte, hogy varrja őt fehér medve bőrébe. Az állatsereglős megtette kívánságát s a herczeg elment a király udvarába. Mivel pedig a királyleány nagyon szerette az állatokat, azért apja a fehér medvét bevezeté a rejtekbe, hol az minden útat, ajtót, helyet megjegyzett magának.

A leánynál több napig maradván, nem titkolhatta tovább magát, felkérte a leányt, hogy fejtse ki a bőrt! A leány engedelmeskedett s mikor kifejté, szép ifjú állott előtte, ki elmondá, hogy nemsokára eljönnek érte.

Alig ment el a fehér medve, a leány kijelenté, hogy nem akar tovább a rejtekben maradni; az apja azután kiadta, hogy annak adja a leányát, a ki őt a rejtekből ki bírja magával hozni; de aki nem bírja kihozni, halálfia.

Már sokan életöket vesztették, mikor a herczeg elérkezett; két fáklyát adtak neki s lebocsájták. Mekkora volt a csodálkozásuk, mikor látták, hogy még fél fáklya sem égett el s a királyleányt már is felhozá.

Volt azután lakodalom hetedhétországra szóló s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 554. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

7. Hajnalka.

Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már neki egyszer egy magzatot.