Part 27

Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van) pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte, ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.

(Ipolyi A. gyüjteményében 290. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

108. Mátyás király és a szökött huszár.

Mátyás király idejében egy vitéz huszárt nagyon sanyargattak ezredje tisztjei, úgyannyira, hogyha ma huszonötöt kapott, holnap ötvenet húztak rá; egyetlen hibája volt csak, a részegség. Megúnta már a verést, megszökött.

Amint éjszaka bujdosott, világosságot vett észre, tehát arra irányozta lépteit. Végre elérte a házat, hol mécs világított, ott talált egy asszonyt, kit mindjárt követelőleg felszólított, hogy adjon neki enni.

– Lassabban, – kiált az asszony – itt van a pinczében tizenkét fijam, majd megtanítják kendet emberségre!

A huszár elhallgatott és szépen kitudakozta az asszonytól a fijai nevét s a pincze hollétét.

Mikor az asszony eltávozott, a huszár a pincze szűk nyilásához állt kardjával s az asszony fijait nevenként kiszólítván, egyenként kivégezte őket. Ezután bement a szobába és még hangosabban követelte az ennivalót. Az asszony újra elkezdte fenyegetni, mire a huszár azt felelte:

– Dejszen, jó helyen vannak már a fijaid!

Az asszony megtudván szerencsétlenségét, elhallgatott s a szökött huszárnak enni adott.

Evés közben megérkezett egy vadász, ki elbeszélte, hogy Mátyás királlyal vadászaton volt, de a csapattól eltévelyedett s úgy jutott ide. A huszár is elmondta történetét s azután együtt folytatták a vacsorát.

Evés után mindketten lementek a pinczébe, hol temérdek aranyat és ezüstöt találtak; a huszár ezt mindjárt a királynak szánta, mire a vadász megigérte, hogy kieszközli a királynál szabadságát és a büntetés alól való fölmentését. Közakaratból a kincset fölrakták a kocsira s elvitték Budára.

– Légy csak addig idekünn, míg én bemegyek a királyhoz és elbeszélem esetedet! – szólt a vadász.

A huszár az ajtó előtt maradt, a vadász bement s egyszerű vadászruháját levetvén, felöltötte a fényes királyi ruhát; mert ő volt Mátyás király. Azután kimegy és a huszárt, ki nem ismerte fel a fényes öltözetben, megdorgálta, hogy mit ácsorog itt az ajtó előtt. Most bement, fölvette a vadászruhát s ebben jött ki biztatni a huszárt, hogy csak várakozzék, mert a királlyal nem lehet oly hamar beszélni. Majd ismét bement s királyi ruhában jött ki pirongatni a huszárt, hogy mégis itt ólálkodik. A huszár megrestelte a dolgot, hazafelé indult; de a vadászruhájú ember visszahívja s megmondja, hogy ő Mátyás király. A huszár térdre esett előtte, a király azonban fölemelvén, megbocsájtott neki s őt ezredének generálissává tette; adott neki aranyos betűkkel írott kutyabőrt, hintót rendelt a számára és sok szolgával ellátta.

A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt; a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában ment be.

– Dejszen, jobb lett volna neked odamaradni, mint visszajönni, – mondták a társai – régen ki van már faragva számodra az akasztófa!

Ő csak ment tovább, míg a tisztek el nem fogatták s le nem húzatták.

Mikor már jól elverték s halálra ítélték, előrántotta a kutyabőrt, mire a hetvenkedő tisztek hozzáfogtak bocsánatért könyörögni, de ő mindenkit, aki vele méltatlanul bánt, a legkeményebben megbüntetett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 698. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

109. A kakas és Mátyás király.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az asszony tehát elűzé a kakast.

Útjában előtalála egy farkast s kérdezé tőle:

– Hová mén?

A farkas mondá:

– Bujdosni.

Felele a kakas:

– Jer’ velem! – és egyszerre, mint a tubákot, felszippantá.

Tovább előtalálá a rókát, a folyóvizet, a méheket; ezekkel szinte úgy bánt, felszippantá őket.

Elérvén Budára, felszállott a Mátyás király kapujára s monda:

– Kukuríkú, Mátyás király, udvarolni jöttem!

A király felbosszankodott és parancsolá a szolgáknak levetetni a kakast; de az csak ismét kukuríkula. Mátyás király a szilaj csikók közé záratta, hogy rúgják agyon; de a kakas kiereszté a farkast, mely mind megöldöste.

Mátyás látván a kárt, a kakasok közé záratta, de itt a rókát bocsájtá ki, mely megölte őket.

Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta.

Végre Mátyás szörnyű nagy bugyogót húzott magára s a kakast beletette; ekkor a kakas kieresztette a méheket. Mátyás király a méhek csípését nem tűrhetvén, sok kincset ígért a kakasnak, ha megszabadítja a méhektől. A kakas lecsipkedvén a méheket, a sok kinccsel hazament, hol a gazdasszony nagy örömmel fogadta.

A gazdasszony a történteket látván, elveré a kakasát kincseket hozni, mely egy gombot felszíván, mikor ki akarta adni, megdöglött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 556. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

110. A pénzt terítő kakas.

Volt egyszer egy házaspár, a nőnek egy tyúkja, a férjnek egy kakasa vala.

Az asszony mindennap evett rántottát, mert tyúkja mindennap tojt egyet, a kakas ugyan szinte tojott, de a férj még sem ehetett rántottát, az asszony pedig nem adott neki. Erre a férj jól megverte kakasát, annyira, hogy lábát el is törte; a kakas bánatában vándorolni ment. Előtalált először is egy rókát, amely kérte, hogy vigye el őt.

– No, bujj belém! – mond a kakas s meglett.

Ugyanígy történt egy farkassal és egy magánosan folydogáló folyóvízzel.

Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, a kútra ült fel. A farkas és a róka a gyomrában igen megéheztek.

– Vannak – úgymond – egy ólban ludak, másikban hízott sertések, egyétek meg!

A farkas és a róka úgy tettek, azután ismét belementek a kakas hasába, a folyóvízből jót ittak.

A zsiványok éjszakára hazajöttek, keresik a ludakat és sertéseket, de sehol sem találják; legalább a kakast akarnák megenni s befűtvén jól a kemenczét, beleteszik; ekkor a folyóvíz kiömlik a kakas hasából s eloltja a tüzet, a róka és farkas pedig szinte kijönnek s a zsiványokat elkergetik. Ezek mindent igérnek a kakasnak, csak ne bántsa őket.

A kakas három zsák pénzt kívánt s miután utolérte, egyet a rókára, másikat a farkasra tett, a harmadikat ő vitte s így mentek vissza a régi gazdához.

A kakas felállván a kapufélfára, nagy haraggal kiáltotta:

– Gazda, nyisd kapudat, terítsd ki ponyváidat!

A gazda kinyitá kapuját s három ponyvát terített ki s a kakas mindegyik ponyvára egy-egy zsák pénzt terített el.

A nő megirigylé férje szerencséjét, tyúkja lábát szinte eltörvén, vándorolni küldé. Ez elment és messze földeken minden szemetet felkeresett és kapart; végre talált egy fél krajczárt, ezt szájába vevén, nagy fittyel felszállt gazdasszonya kapujára, kiáltván:

– Gazdasszony, nyisd kapudat, terítsd ponyváidat!

A gazdasszony majd összetörte magát, úgy szaladt, a tyúk pedig egész ünnepélyességgel letette a ponyvák egyikére a szeméten talált fél krajczárt.

A gazdasszony erre úgy megharagudott, hogy azonnal agyonütötte és megfőzte tyúkját, mely lakomára férjét is meghíván, a két házastárs összebékült.

(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor István gyüjt. Kis-Csalomja.)

111. Ilvay.

Ilvay hetvenéves, rettenthetetlen, barsvármegyei vén kurucz volt, amint róla most is a barsi köznemességnél szóhagyományilag neve emlékezetes. Keresztül megy egyszer Néveren, befordul lovastul egy gazdához, belül az udvaron sövényéhez köti a lovat.

Nyári idő lévén, meleg volt, megszomjazott és kért egy kecseg aludttejet, mely kívánságának megfelelt a gazda s csak úgy frissében leül az udvaron egy fatörzsre és egész kényelemmel kanalazza az aludttejet, szinte az őszbeborult nagy szakállának is kijutott az aludttejből. Egyszer arra vágtatott hat vasasnémet; oda se néz, – bár figyelmezteti a gazda – csak kanalazza tovább az aludttejet, szinte csorgott a szakállán. Elfogyasztván az aludttejet, rápattant a lovára, nekiindult a németnek: űzőbe vette őket, Kerestényék-féle országúton utoléri s mind a hatot irgalmatlanul levágja, befordul a faluba, jelenti, hogy takarítsák el őket.

(Ipolyi gyüjteményében 327. sz.)

112. Nagylépő.

Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét mérföldre ellépett.

Egyszer bement egy királyhoz szolgálatot keresni.

– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.

Elment a Nagylépő, aki tizenkét mérföldre lépett egy lépéssel, három lépéssel odaért, hárommal pedig vissza, két óra alatt megjárta; hazavitte volna azt az urat is, de épen azon a héten halt meg.

A király, mikor meghallotta, hogy a testvére meghalt, elbúsulta magát, bánatjában ő is meghalt; nem maradt sem fija, sem semmi rokona, a királyság a Nagylépőre maradt. A Nagylépő azonban annyira elpusztult, hogy utoljára szegénységre jutott; minden városát, országát eladta. Nagylépő is nekibúsulta magát; azon gondolkozott, hogy megöli magát; de akkor ki temeti el? Nem ölte meg magát, hanem nagy tüzet rakott, azt meggyujtotta, annak a közepébe ment, hogy ne kelljen eltemetni, ott majd porrá ég.

(Ipolyi A. gyüjteményében 503. sz.)

113. Délibáb, a Puszta leánya.

Az öreg Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb.

A Tenger nagyravágyó volt és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél azonban szerelmes volt a Délibábba és azért elkergette a Tengert, így maradt csak neki egy lánya: a Délibáb, ki azonban a Szelet nem szerette, hanem a Napot; ezért emelkedik a Naphoz és ha a Szél fuvalni kezd, habozik; míg ha nagyot fuj, elszalad előle s valahányszor a Nap süt az ős Pusztára, mindenkor emelkedik hozzá kedvese, csak mikor lenyugszik, ereszkedik le ő is a Puszta kebelére.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Békés.)

114. Délibáb.

Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig.

A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván – harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára, hullámból öltött fényes pánczélt.

Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a Pusztát.

Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő, felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.

Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot, azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot, legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.

Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát, áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, megmentvén a veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a keblére fektette.

Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik kedvese csókjai után.

Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők hívek maradtak.

Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba vonul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Lajos testvére gyüjt. Gyula.)

115. A Veres-tenger.

Egy hatalmas királynak volt eleven kardja.

Egykor az ellenség körülvette s le akará ölni. A király szóla kardjához:

– Kedves kardom, ládd, mily nagy vészben forgok, öld le e sok ellent!

S az eleven kard kiugrott és leöldösé az ellent.

Egykor a király beteg lett, irigyei a kardot a tengerbe dobták; a kard a tenger fenekén magát megsértvén, vére mind kifolyt s az egész tenger veres lett, innen a neve most is Veres-tenger.

(Ipolyi A. gyüjteményében 733. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

116. A tengerszem.

Árva vármegyében, Babagura hegyén van a tengerrel összekötött mély kút, melyet Tengeri szemnek neveznek.

Ebből a kútból ládát vetettek ki, melyet vihar alkalmával a tengerbe temettek.

Ugyanis egy gazdag kereskedő a tengeren hajózván, nagy szélvész támadt, minek következtében hajótörés fenyegette a kereskedőt, ki, hogy e helyzetéből megszabadulhasson, minden árúczikkét a tengerbe hányatta, a többi közt ezüstedényekkel telerakott ládát is, melyet a kútban bizonyos juhpásztor megtalált s egy vagyonos úrnak eladott.

Történetből a kereskedő egyszer arra járt, amerre a mély kút volt és épen ahhoz az úrhoz szállott be, kinél az edényei voltak.

– Vacsorálás közben reáismert edényeire, neve is fel volt rájok jegyezve, kérdezte, hogyan jöhettek ezek az edények a vagyonos úrnak a birtokába, mikor ő azokat ide roppant távolságra eső tengerbe dobta be?!

Elmondták azután neki a történetet s visszaadták a ládát az ezüsttel együtt. Eszerint azon a forráson le lehetne menni a tengerbe, ha az ember meg nem fulladna a vízben.

(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz)

117. Kunos-tó dombjai eredete.

Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.

(Ipolyi A gyüjteményében 736. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

118. Diószeg eredete.

Mikor a kegyetlen kutyafejű tatárok Nagy-Magyarországot feldúlták s az embereket, mint barmokat, rabszíjra fűzve idegen tartományokba hurczolták, akkor ülték meg Diószeget némely menekült magyarok.

Nevezetesen a mai Diószeg határában, igen szép helyen, a mai egyedi pusztán volt egy Egyed nevű falú, melyet a kutyafejű tatárok leégettek, földig lerontottak. Akik a kutyafejű tatárok elől megmenekedtek, a hegy alatt levő rétben vonták meg magukat, hova a tatárok a feneketlen lápok miatt nem mertek menni. A rétnek közepette nagy helyen volt egy szép úcczaforma zug diófákkal beültetve és ezt a zugot hívták már tatárjárás előtt is Diós-Zugnak, a tőle nem messzire levő várat Diós-zugi várnak.

Mikor a tatárok kihúzódtak az országból, az egyediek előbb lakott helyükre visszamenni nem akartak, hanem Diós-Zug nevű falujokban maradtak, melyből későbben Diószeg lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

119. A székelyhídi templom keletkezése.

Hajdan Diószeg és Székelyhid tájékán volt egy ragadozómadár, – úgy gondolják, sólyom – melyet a köznép igen nagy és ragadozó tulajdonságáért griffnek nevezett el.

Ez a griffmadár ezen a tájékon nagy félelmet gerjesztett; mondják, hogy a juhnyájakat, csordákat is megtámadta és a barmokat megöldöste, sőt a gyermekeket is elvitte. Igyekeztek is ezt a veszedelmes madarat elveszteni, de minden fáradság haszontalan volt.

Lakott ebben az időben a diószegi várban egy Zólyomi nevű úr, ki hihetőleg Dávid volt a reformáczió után; ez a Zólyomi feltette magában, hogy e kegyetlen ragadozómadarat minden áron elveszti és ha szándéka sikerül, Istennek templomot fog építeni reformált hívei számára, még pedig azon a helyen, a hol a griff elesik.

Zólyomi tehát felhasználta idejét a madár elvesztésére.

Történt egyszer, hogy vadászás közben meglátja a griffet, nyílat bocsájtott a ragadozóra, melyet messzire nem vihetett, leesett a rét közepén Székelyhíd alatt. Ide, a rét közepére építette Zólyomi azt a templomot, mely még ma is fentáll az alsóvároson.

Nagy üggyel-bajjal lehetett a rétet lakhatóvá tenni, de mikor lakhatóvá vált, népes lett az új templom környéke.

A templomban látható ma is a nagy Zólyomi emléke kőből kifaragva, rozsdás kardja a bokorba belevésve; kívül pedig a templom falán látható a griff nyílllal keresztül szúrva. A nagy Zólyomit ma is hálával emlegeti Székelyhid népe, hogy megszabadította a határt a grifftől.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

120. A dubricsoni oltár keletkezése.

A Tündérvárban hatalmas Tündér lakott, a vár térsége előtt pedig minden héten vásár volt s ezért, amiért megengedte a Tündér a vásártartást, egy szép szűz leányt kellett neki adni.

A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette, míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte, csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal, a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni.

Ez alatt a feltétel alatt a Tündér megengedett neki és kilencz templomot és nyolcz oltárt el is készített, de mikor Dubricson helységében a kilenczedik oltár félig levő készületben volt, a kakas megszólalt és az oltár félben maradt, mely mai napig is úgy van.

Noha a kilenczedik oltár félben maradt, a Tündér a leánynak megkegyelmezett s maga is a Tündérvárból elköltözött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Sulyok József gyüjt. Élesd.)

121. A Deákhalom eredete.

A nagy Hortobágy síkján menve Debreczentől Tisza-Szent-Imre felé, balra, Nádudvar irányában van egy nagy halom, az úgynevezett _Deákhalom_.

Nevét a kuruczvilágban kapta.

Ekkor történt, hogy egy deák útazott keresztül a pusztán, nagy tajtékpipájából bodor füstöket eresztgetve. Egyszer csak a halom megöl egy kurucz ugrik ki s megragadja a deák pipáját; ámde a deák sem volt rest, jó vastag, hajlós meggyfaszárával elkezdi kurucz ő kegyelmét döngetni, úgyannyira, hogy a kurucz sem vette tréfára a dolgot, nekiiramodott s szaladt; a deák mindenütt a nyomában járt s egyszer azon vette észre magát, hogy a kurucztáborban van.

Itt körülfogták a kuruczok és a vezér elé vitték. A vezér megértvén a dolgot, vissza parancsolá adni a pipát s a bátorságáért megtetszett deákot megvendégelé. Ez a halom, hol a deák volt, mikor a kurucczal bajlódott, ma is _Deákhalom_ néven ismeretes.

(Ipolyi A. gyüjteményében 583. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

122. A Feketeember gödre.

Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.

E gödörből estve, mikor a nap lement, tisztafekete ember járt ki az erdőre, ki senkinek sem vétett soha s mikor a hajnal hasadni kezdett, ismét visszabujt a gödörbe.

Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.

Ezóta a Feketeember nem látogatott ki a gödörből.

Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt basa.

A fát azóta kivágták, de a fa környékét Basafája környékének mondják ma is a doboziak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 585. sz. Győrffy Károly gyüjt.)

123. A Szegénység.

Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem mindig szegényebb és szegényebb lett.

Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy, hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és ott tengődtek.

Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot. Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:

– Rakjuk be, fiam, az ablakokat, hogy a _Szegénység_ ki ne jöhessen.

Úgy is tettek, berakták az ablakokat, útnak indultak rokonukhoz.

Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó otthon maradt.

– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de aztán megint becsináld az ablakot!

Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a bocskorát fűzte.

– Hová készül kend? – szólítá meg a fiú.

– Elmegyek veletek.

– Hát ki kend?

– Én a Szegénység vagyok.

– Dejszen, ha kend a Szegénység, itt marad kend!

S fölkapván a fiú a kis korsót, kiugrott a lukon és sebesen becsinálta.

Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy becsinálta-e jól az ablakot?

– Be ám, tudom, ki nem jön a Szegénység, pedig már épen kászalódott!

– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is veletek megyek.

– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára is.

Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.

(Ipolyi A. gyüjteményében 489. sz. Strósz Ernő gyüjt. Szeged.)

124. Az ecsedi Sárkány.

Századokkal ezelőtt volt az ecsedi lápban egy Sárkány. Ez a Sárkány a vidék barmaiból becsületesen kiszedte a dézsmát s iszonyú ordításával megrengette a tért. Híre messzire elhatott az országban, sokan mentek megszabadítani e vidéket e szörnytől, de végre is a Sárkány maradt az úr, pedig véres tusákat vívtak.

Végre jött egy vitéz, a Károlyi nemzetségnek egyike, ki dühös csatába ereszkedett vele. Vitéz kardja csak úgy szikrázott a Sárkány pikkelyein. Dühös küzdelem után végignyúlt a kígyó a fövényen s csak mérges nyelvét öltögeté ellenfele felé, az pedig ártalmatlanná tevén, fogait kivette s vállára emelve húzta maga után a kastélyba.

A hely, hol a küzdelem történt s hol későbben falu emelkedett, _Mérk_ nevet kapott, mivel ott mérkőzött meg a vitéz a Sárkánnyal.

Hogy vitte a vállán s kifáradt, letette a kígyót s kissé megpihent; majd tovább indulva, vállára vevé, hol ez történt s hol idővel helység lett, _Vállaj_ nevet nyert.

Igy haladt tovább szörnyű terhével, mely vadul forgatta reá szemét s addig rángatódzott, míg kiszabadítá és csalános gazban vonta meg magát, de onnan is kivonszolta a semmitől nem rettegő vitéz; itt is helység lett későbben s _Csanálos_ nevet kapott.

Hogy többé ne legyen baja a Sárkánnyal, jónak látta, mikor megpihent, szemefényét kiásni, ezen a helyen is község támadt s a neve _Fény_ lett. Végre sok fáradság után bevitte a kastélyba.

(Ipolyi A. gyüjteményében 582. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

125. Az elkárhozott lelkek.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő lelkeket.

Midőn az Ördögök meglátták, nekimentek, mondván:

– Isten segíts meg!

Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a pokol hollétét.

– Jó, – felelt a király – ha egy zsák aranyat adtok, meg hazavisztek, akkor megteszem.

Ekkor egy Ördög a királyt egy zsák arannyal a hátára vette s hazavitte.

Midőn a király háza előtt voltak, a király agarai elébe futottak.

– Mik ezek? – kérdé az Ördög.