Part 26

– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.

Elkövetkezett a lakodalom, a felesége azt mondta a bolondnak.

– Hogyha meglüköm a lábodat, már ne egyél!

Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem evett egy falatot sem, hiában kínálták.

Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú, azt mondja a feleségének:

– Te Kata, ehetném!

Azt mondja a felesége neki:

– Eredj le, ott van a padkán pogácsa, edd meg!

A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja a feleségének:

– Miféle pogácsátok van nektek, csupa szőr!

– Talán csak nem a macska fiait etted meg!

– Azt én, mert mikor ettem is nyávogott.

Azután megszomjazott; azt mondja a felesége:

– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van, abból ne igyál!

A fiú lement, a moslékot mind megitta s felmegy, azt mondja:

– Ejnye, de csípős vizetek van nektek!

Az asszony mondja neki:

– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt csináltunk! – mondja az asszony.

Elmentek onnan, még most is mennek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 54. sz. Károly György gyüjt.)

101. Hazugság.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.

Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek sem volt szabad hozzányúlni.

Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:

– Jól van fijam, nagy a világ, megeshetik.

Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni? Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni. Kérdi aztán tőlem:

– No, fiam, hát mi jóért jöttél?

– Én bizony, szentatyám, hazudni jöttem!

– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!

– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz, mint a többinek!

– Nohát, ülj le, fiam, kezdj hozzá!

– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként, hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek, az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt mondtam:

– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a világ fenekéről is!

Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha; elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.

Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab hambár volt az a szürke, aztán meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is – megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.

Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem, mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom, hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még egészségesebb volt, mint máskor.

– Jól van, fiam, – azt mondja a pap – nagy a világ, megeshetik!

Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.

– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára; odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a szürkéhez.

– Jól van, fiam, nagy a világ, megeshetik! – azt mondja a pap.

Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután megint hozzáfogtam.

– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön, felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! – gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam, alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.

– Jól van, fiam, – ismét mondja a pap – nagy a világ, megeshetik.

Jó, jó, csak beszélj! gondoltam, majd megfoglak én mindjárt.

– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem, meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem aztán tőle:

– Kié ez a sok disznó?

– Hát a tiszteletes uramé!

– Hát te, öcsém, kinek a fia vagy?

– Hát – azt mondja – a tiszteletes uramé.

– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs, nem hogy gyermekem volna.

– Hiszen épen azt akartam, édes tiszteletes uram.

Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is abból való.

(Ipolyi A. gyüjteményében 8. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)

102. Borsszem Jankó.

Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott egy farkas s a fiút lenyelte.

Másnap kiküldi a másikat; de az is hasonlóképen járt.

A harmadik nap – gondolván, hogy a fiúkat az apa künnfogta dolgozni – a lányát küldte ki az étellel; de őt is lenyelte a farkas.

A negyedik nap búslakodik az anya, hogy neki kell az ételt kivinni, egyszer csak a tükör háta megül kiugrik Borsszem Jankó. Az asszony néz, hogy mi az, amiért a tükör megrezdült? hát lát a ház közepén egy kicsiny teremtést, aki azt mondja neki:

– Ne búslakodjál, jó anyám! tölts meg egy hordót galuskával, majd elviszem én.

Mikor Borsszem Jankó a veremhez ért, a farkas a veremből kiugrott, ő pedig egy lónyomba beugrott. A farkas néz, csodálkozik, hogy ki gurította ezt a hordót ide? a verembe visszament, Borsszem Jankó a hordót gurítgatja, a farkas ismét kiugrik, ő pedig a kerékvágásba húzódik. Ezt többször ismételve megmenekült a farkas körmétől s az ételt szerencsésen kivitte a szántóföldre.

Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta az ökröket s kiabálta:

– Hajsz Bimbó, cselő Lombár!

Mit egy arra kocsikázó úr meghallott, kérdezte az apát:

– Ki kiabál oly nagyon?

– A fiam.

– Hol van?

– Az ökör fülében.

– Hogy adja kend?

– Nem adhatom el, nekem is szükségem van reá; ki hajtja akkor az ökröket?

– Fogadjék kend másikat, adok én annyi pénzt!

– Adjon el, édesapám, adjon el, édes apám!

Az úr megvette egy zacskó aranyért, kendőjébe kötötte; de Borsszem Jankó kiesett; egy pásztor a kerékvágásban reá akart vizelleni, megijedt és elszaladt, mikor kit sem látván, e szavakat hallotta:

– Reám ne vizelljék kend!

Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé lett.

A nyájat és a csordát eladta és a kapott pénzzel hazaballagott. Útjában a magyarszőrű juhok juhászai tanakodtak: hogy a fehéret, vagy a feketét vágják le? Borsszem Jankó felugrott a fekete hátára, a többi közül kihajtotta:

– Ezt kell levágni! – kiabálta.

Mikor ettek, Borsszem Jankó elkapkodta előlök az ételt, jóformán maga ette meg a paprikáshúst; de azért mégsem mertek ellene véteni.

Ezután folytatta az útját tovább, egy farkast látott közeledni; a pénzét lenyelte, a farkas pedig őt nyelte el. A farkas többször kért hogy jőjjön ki; de ő addig nem akart belőle kijönni, míg őt apja házába a kuczkóba nem viszi. A farkas megtette: az apát a kuczkóból kiugrasztotta, Borsszem Jankót otthagyta, maga pedig ellódult, Borsszem Jankó a pénzt kitojta.

Ezután elment apjával s többekkel szalonnát lopni; ő felment a kéménybe s kiabált le:

– Melyiket adjam le? a vastagot, vagy a vékonyat?

Erre felébredtek, minthogy azonban a kéményben senkit sem láttak, ismét lefeküdtek. Borsszem Jankó ismét kiabált, s miután a kéményt szorgosabban vizsgálták, a háztetőre menekült s ott megégett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 406. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

103. A kis nyúl.

Egyszer volt, honnan volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy kis nyúl. Ez a kis nyúl elment egyszer legelni a mezőre s a pergőjét felakasztotta egy kis fára; de midőn visszament érte, már akkor megnyőlt a fa olyan magasra, hogy nem érhette el. Kérte tőle: adja vissza neki a pergőjét!

– Nem adom én, eleget adtam már!

Megharagszik a kis nyúl, elment a fejszéhez:

– Kérlek, fejsze, vágd ki a fát, nem akarja ideadni a kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

Elmegy a kőhöz:

– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem verem én, eleget vertem már!

Itt sem boldogulván, elment a vízhez:

– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.

– Nem mosom én, eleget mostam már!

Még itt sem boldogulhatván, elment az ökörhöz:

– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem iszom én, eleget ittam már!

Elmegy a mészároshoz:

– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

De már nagyon megharagudott s elmegy a bolhához:

– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja id’ adni kis harangomat!

A balha megcsípte a mészárost, mészáros levágta az ökröt, az ökör megitta a vizet, víz elmosta a követ, a kő kiverte a fejsze élét, fejsze levágta a fát, fa visszaadta a harangot s a kis nyúl még most is harangoz vele, ha el nem hagyta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Bihari István gyüjt.)

104. Attila kardja.

Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy körülbelül félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.

Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta, mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.

Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta, annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a föld népei fölött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz. Furdek F. gyüjt. Debreczen.)

105. Tatárjárás.

Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja) családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván, künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.

Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt helyezve, nem vetettek észre.

A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre húzódtak.

Midőn odaértek a pogányok, őt feladásra szólíták, de:

– Nem tartom – mondá ő – magamat meggyőzött vitéznek.

Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az ajtónál őrtálló két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt; midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.

Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 512. sz.)

106. Toldi.

I.

Gyermekkorában Budán a királynál a konyhában szolgált s mint ilyennek egyszer azt mondja a szakácsné:

– Menj, hozz vizet a Dunából!

– Miben? – kérdé Toldi.

– A miben akarsz! – volt a felelet.

Toldi előfogott két háromakós hordót s azokban hozott vizet, mit mindenki megcsodálván, erejének hírét Mátyás király fülébe vitték, ki őt katonaszolgálatra alkalmazta ezután, hol csakhamar főtisztségekre vergődött.

II.

A király udvarában felette nagy számban levő olaszokra Toldi különösen haragudott, minthogy ezektől a királyt gyakran tartogatni látta.

Egykor vacsora alkalmával az olaszok hetvenkedései közt a király igen félénknek mutatkozott, mit Toldi észrevevén, megnyomta a király lábát s azzal bátorította, hogy mit se féljen, mert vele van az ország ereje. E barátságos lábnyomás nem igen jóízűen esett a királynak, mert még a vér is kifröccsent lábából.

III.

Más alkalommal Toldit az olasz katonák felingerelték, ekkor mindegyik szűrujjába huszonötfontos követ tett s megrázkódásával a körülötte állókat a földre terítette, ezért Toldit a királynál bevádolták.

Minthogy a király nem felejtette el még a lábnyomást, hajlandó volt Toldit megbüntetni. Éhhalálra kárhoztatván, szobába záratta; az éhhaláltól azonban megmentette a szakácsné a kulcslukon beadott kenyérfalatocskáival.

IV.

Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.

Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.

A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült. Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.

Toldit élve látván a király, így szólt:

– Toldi, lehetne-e, mint egykor?

– Lehetne idő mulva! – felelt Toldi.

Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé a király tőle:

– Lehetne-e már?

– Lehetne! – volt a felelet.

– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén, magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon élődő lovát keresték fel, mely Toldi felügyelése alatt néhány nap mulva visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.

Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon törülte, hogy az oltárról lebukott.

– Jerünk ki e szent helyről, – mondá Toldi – odakint végezhetünk!

Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s vághatja le küzdő fele fejét.

Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a nyomáshoz. Előszörre lenyomta: czombig, másodszorra: köldökéig, harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart, mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.

Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.

A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól, mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis üregben egy garasos gyertya el nem ég.

Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott segítségére.

Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a sánta Ördög megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el Budára, az ő mellékszobájába.

A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s megvendégelte őket.

Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka becsületességén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

107. Kampó táltos Szegeden.

Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesvárott lakott, Budára a királyhoz járt ebédre.

Elváláskor Mátyás király mindig süvegelte őt, miért is a királyné kérdezé férjét, vajjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben e hitvány embert?

A király felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a királyné előtt.

Másnap eljövén Kampó ebédre, a palotaajtó kinyitásakor felső állkapczáját az ajtó felső részébe, alsó állkapczáját pedig a küszöbbe akasztá s a királyi terembe tüzet okáda; a királyné rémüle ében székébe hanyatlott, de csakhamar Kampó ölében termett.

Ugyanezen időben történt, hogy a törökök Szeged felső részébe betörvén, azt pusztítani kezdték. Kampó az ezt hírül vivő alsóbbrendű Táltostól csak azt kérdezé:

– Hol szöktek be?

S miután ezt megtudta, csakhamar útban termett szinte táltos lovával és rettenetes kardjával.

Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért, az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett, hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a többiekkel könnyen elbánhatik.

Kampó megtalálván az öreg banya által mondott vitézt, – minthogy másutt bele nem döfheté kardját – köldökön szúrá keresztül. Legnagyobb vitézök elestével a törökök fehér zászlót tűztek föl; de Kampó arra mit sem ügyelt, mert:

– Nem jöttem én – mondá ő – egy ember haláláért háborúba!

Azért mindaddig kaszabolá őket, míg ki nem fáradt.

Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.