Part 25

A leány ezt észrevette, körülnéz a pinczében, hát látja, hogy egy szegen függ egy bárd, melyet az apja nem igen régen köszörültetett meg; kezébe fogta tehát azzal az akarattal, hogyha majd a zsiványok közül akármelyik le akar bujni, levágja a fejét. Fúrtak is már a zsiványok egy jó nagy lyukat s legyugta egyik a fejét, a leány lecsapta és lerántotta a többi testet a pinczébe.

– Jól, van – mondották a többiek – egy már lent van, bujjál te is!

Az is bebujt, azt is lecsapta és lerántotta, így járt a harmadik, negyedik, mikor már csak kettő maradt, kiáltoztak a többieknek, de senki sem felelt, azt mondja tehát az egyik a másiknak:

– Te, az a lány alighanem csinált valamit a mi barátainkkal, máskép szólnának azok, vagy az ajtót kifeszítették volna, ne bujjunk mi le, hanem gyerünk haza, azok már elvesztek!

Ezzel amit lehetett, rabolván, elmentek; addig a korcsmáros is hazajött és álmélkodva nézte, mi történt távolléte alatt. Be akar a pinczébe menni, de nem lehet; azonban a leány megismervén atyjának szavát, kinyitá az ajtót, ki most még inkább meghökkent a sok test látásán. Elmondá ekkor a leány, mit történt vele, az apa és az anya nem tudták, örüljenek-e, vagy szomorkodjanak. Ezután ismét rendbe szedvén magukat, éldegéltek, mint azelőtt.

Azonban három esztendő leforgása után, mikor már egészen elfelejtették, mi történt egykor velök, jön két batár az udvarba, gyönyörű négy ló volt befogva mind a kettőbe; kijön a korcsmáros, felesége, leánya és nézik, mint száll ki az egyik batárból egy öreg gróf és felsége, a másikból pedig egy gyönyörű szép gróf. Az öreg gróf mindjárt előadja, hogy ő itt és itt gróf és fia számára kéri a korcsmáros hajadon leányát. A korcsmáros, kinek leányát már több gazdag úrfi kérte, nem adta sekinek, igen nagy ternót akart vele csinálni, azért is, minek utána hallotta, hogy gróf kéri, tüstént odaígérte. A leány el is készült hamarjában és elment velök, úgy azonban, hogy ebben és ebben a városban egy-két nap után az apja is meg fog jelenni az esküvésen.

Ámde ezek nem grófok voltak, hanem a megölt zsiványok társai s alig mentek egy órányira, már tudta a leány, hányat ütött az óra és kik markában van. Mikor tehát az erdőbe értek, megjelentek a többi zsiványok is és örültek, hogy körmük között van az a leány, ki ezelőtt három esztendővel tíz társukat megölt.

Reá bízták tehát a leányt egy öreg asszonyra, ki _Boszorkány_ volt, maguk pedig elmentek a szomszéd erdőbe vígadozni, hogy hatalmukba keríthették a vitéz leányt.

A Boszorkány mindjárt egy kád szurkot olvasztott és mikor már forró volt, levetkőztette anyaszült mezítelenre a leányt és azt mondotta neki, hogy menjen föl a kádhoz támasztott lajtorján és ugorjon a forró szurokba. A leány vonakodott, hogy ő nem tud beleugorni, hanem kérte a Boszorkányt, mutassa meg! A Boszorkány fölment egynéhány garádicson és mutatta, hogy így kell felmenni és ha a felső lábán lesz a lajtorjának, akkor dobja magát a szurokba. A leány okos lévén, fölment utána és beletaszította a vén Boszorkányt; mivel pedig ruháját előbb elégette a Boszorkány, kénytelen volt mezítelen elszökni.

Ment, ment az erdőben, azt sem tudta, merre. Az erdő oly sűrű és setét volt, hogy egyik ember a másikat Istenért sem ismerte volna meg. Egyszer hallott maga után kopogásokat, gondolván, hogy utána jönnek, felmászott egy magas fára.

Nem is csalatkozott, a zsiványok minekutána sokáig mulattak és a vén Boszorkány nem jött hozzájok, azt mondták:

– Menjünk, nézzük meg, mit csinált az anyánk azzal a leánnyal!

Elmentek és látták, hogy a vén Boszorkány a forró szurokba van fulladva; mindjárt a legjobb paripákra ültek s az erdő minden útján nyomozták a leányt. Igy elértek sebességgel ahhoz a fához is, melyre a leány felmászott és itt egy kicsit megpihentek.

Ekkor kirántja az egyik zsivány a kardját haraggal és azt mondja:

– Nézd, pajtás, így vágnám le azt a leányt, ha utolérném!

És amint kirántotta a kardját, a szegény leánynak a czombjába vágott, de a leány csak békességes tűréssel szenvedte. Mikor pedig a zsiványok fölkerekedtek, ő más úton gondolomformán ballagott; csupa vér volt szegénynek a teste, de mégis virradtára hazatért. Milyen nagyon bámult az apja, anyja, látván anyaszült mezítelen leányukat; mindjárt vettek neki arany ruhát. Azután elmondta, mi történt vele. A leány ekkor megfogadta, hogy ő talán sohasem megy férjhez. El is telt négy esztendő és ismét jött tizenkét katona hozzájok szállást kérni; de a leány megismerte őket, hogy azok közül a zsiványok közül valók, akik őt el akarták veszteni; mindjárt elfogatta a korcsmáros őket és tizenkét derest csináltatott, levetkőztette a katonákat mezítelenre, deresre kötöztette, azután pedig nagy tűt csináltatott, mellyel a leány maga szurkálta agyon a zsiványokat, mert a vármegye azt rendelte, hogy végezzék ki őket.

Mikor a zsiványok szurkálás között kínjukban azt mondották:

– Jaj, jah Istenem!

A leány azt felelte reá:

– Nekem is jaj volt, mikor a kardot czombomba vágtátok!

A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki meghallotta ezeket, el is vette.

Éltek, haltak, tökbe tették a drágaságaikat, annak a fejéhez vágták (ekkor egyre reá mutat a mesélő), kopasz a helye.

(Ipolyi A. gyüjteményében 79. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

97. Bojnyikok.

Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen leánya volt az árús.

Gyakran járt a boltba tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött ember, kik mindenképen meg akarták nyerni a leány szerelmét, alattomban pedig mást forraltak magokban. A bojnyikok közt – mert a tizenkét ember az volt – volt egy, ki csakugyan szívből megszerette a kalmárleányt s társait minden módon le akarta beszélni gonosz szándékukról.

Egy alkalommal reávették a leányt, hogy látogassa meg őket a kastélyukban; de hogyan akad reájok? ez volt a kérdések kérdése. Hosszú vörös pántlikákat egybevarrtak, azokat a bojnyikok magukkal elvitték, s elnyújtották az erdő szélétől egészen a lakásukig. A leány azonban nem a vörös szalagon ment, hanem tőle oldalvást csekély távolságban. Látta, hogy a vörös szalag nyomán, mint mentek elébe a bojnyikok; de ő azért csak ballagott a zsiványbarlang felé.

Odaérve, arcz nélkül való állatok rohantak reá, de ő azokat mindjárt lecsillapította, mert sült csirkéket vitt s azokból odadobált nekik. Mikor a konyhába lépett, a szakács, a tizenharmadik bojnyik, épen tüzet szított s nem vette észre, mikor a leány a szobába surrant. Itt a kanapé alá bujt s várta a történendőket.

Hazajöttek a bojnyikok, káromkodva, szídták, átkozták a kalmárleányt, hogy úgy rászedte őket. Egy volt mégis közöttük, aki védte a kalmárleányt s kinyilvánította, hogy ő úgy sem engedte volna megöletni, ha életébe került volna is. A kis kutya egyre a kanapé alá vaczogott; de elkergették onnan. Ezek a bojnyikok a kisasszonyhúst nagyon szerették; most legutoljára a király leányát rabolták el; ennek az aranygyűrűs ujja a kanapé alá gurult; a kalmárleány fölvette s vele éjjel, midőn a bojnyikok aludtak, elillant.

Meghivatta azután apja által a leány a tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött bojnyikot ebédre s egyszersmind a királynak is tudtára adta a dolog mibenlétét. Lakoma fölött a leány elbeszélte álom gyanánt történetét s végre, midőn a gyűrűt előmutatta, menekülni akartak a bojnyikok; de a házat körülállókatonaság elfogta s kivégezte őket egyen kívül, tudniillik azon kívül, ki a leánynak pártját fogta; mert ezt a kalmár előre elbujtatta egy rejtekszobába, hogy semmi baj se érhesse.

Ez a bojnyik azután összekelt a kalmárleánnyal. Az otthonmaradt szakács a dolgot megtudta, otthagyta erdei lakását, álruhába öltözve beszegődött az új házaspárhoz udvarosnak, hogy a lehető alkalommal az új házasbojnyikot megölhesse.

A bojnyik megfogadta udvarosnak, de kiküldte a mezőre, hol a reá várakozó két ember parancsszóra agyonütötte.

Igy szabadult meg a gonosztól. A király fölkutatta a bojnyikbarlangot, tizenkét szekérrel hoztak onnan aranyat és ezüstöt, azonfelöl temérdek rézpénzt; gazdagok voltak a bojnyikok, mert a királyokat és a nagy urakat, mind kirabolták.

(Ipolyi A. gyüjteményében 484. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

98. A szabólegény.

Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.

Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem. Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem, csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya volt, mint a mészárosoké.

Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja neki:

– Miért adod nekem ezt a kutyát?

A szabólegény pedig azt mondja, hogy ő bizony semmiért sem adja.

– Megfizetek érte, csak add nekem! – mondja a mészáros.

– Bizony nem adom én!

– Ha nem adod pénzért, erővel elveszem!

Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte.

A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja, hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb, lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:

– Adjon Isten jó estét!

– Fogadj Isten! mondja a korcsmáros, csúnya, nagyhasú, vörös ember.

– Én itt akarok hálni, van-e hely a számomra?

A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, már a csizmáját akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres, cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen ordított és kapart.

Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:

– Fogd meg a kutyádat, mert az ajtót bezártam s itten akarok felmenni!

Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint kiment, azt mondta:

– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!

Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta, hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az útját.

Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:

– No, most ölnének meg!

Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet füttyentettek, erre a kutya elkezdi:

– Buff, buff!

A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.

Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és egy elkiáltja magát deákul:

– Itt van, lűdd agyon!

A szabólegény is mondott valamit deákul.

– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne bántsátok!

Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva; amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.

A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta.

– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen! Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!

Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt, egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.

– No most elveszünk, mert itt ránk akadnak!

– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha visszatérünk, tehát csak előre!

Félénken folytatják útjokat.

Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az? hát érzi, hogy holt ember.

Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút mellé értek.

Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni. Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát estéig úgyis odaér.

De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és egyik a másikat a lovára segítette.

A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől; mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 516. sz.)

99. A Szükség.

Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy parasztember.

A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt, mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén, mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált volna-e egy láda pénzt?

– Igenis, találtam! – felelé a parasztember.

– Mikor tájban? – kérdezik tőle a bírák.

– Mikor az iskolába jártam.

Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is; mert azt mondta a feleségének:

– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig, amint lehet, gazdálkodjunk!

Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett, hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.

Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az asszony, vajjon ő volna-e a Szükség?

– Igenis, asszonyom, – felelt a koldus – én nagy szükségben vagyok!

– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött, elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:

– Apjuk, itt volt ám a Szükség!

– Micsoda szükség?

– Hát akinek eltettük a kétezer forintot!

– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok, mint te vagy!

El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon csillagos volt, mindég azt nézte az útban.

Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez tréfából azt felelte:

– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem!

– Hát kegyelmed mennyországból jött? – kérdezi ismét az asszony.

– Onnan biz’ én! – felelt az útas.

– Hát ismeri-e az én uramat?

Miután az ura nevét is megmondta, azt mondá:

– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a többinek a lábakapczája a mennyországban.

– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el neki, hagy legyen becsületben szegény ember!

Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.

Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig, míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig várta örömében, hogy hazaérhessen.

Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 77. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

100. A bolondos fiú.

Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.

Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?

A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani, mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata jutalmául, mit neki meg is adtak.

Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik tőle:

– Mennyi pénz lehetett?

Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele volt szalmával. Az anyja mondá neki:

– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és úgy hazahozni!

Azt mondja a fiú:

– Jól van, majd úgy teszek máskor.

Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba belenézett, az a kútba esett.

Az anyja mondá neki:

– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor hazajöttél, a ház oldalára lökni!

– Máskor úgy fogok cselekedni.

Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.

A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve találta.

– Mit csináltál, te bolond!

– Úgy cselekedtem, ahogy’ édesanyám mondotta!

– Óh, te bolond, hiszen az már meg is döglött!

Azt mondja a fiú:

– Semmi az, de mégis tinó az azért.

Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá, boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és elébe szénát tenni!

– Jól van! – mond a fiú – máskor úgy teszem.

Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól megverte. Az úton mindig mondta neki:

– Nyá, boczikám, nyá!

Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor bement az anyjához:

– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba, szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.

Az anyja azt mondja neki:

– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni és szép szemeket ráhányni!

Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok libaszemmel.

Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.

Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.

Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a fiú elkiáltja magát, hogy:

– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!

Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta. Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:

– Ide azt a kakast meg azt a pogácsát, mert nagyon ehetném!

A fiú azt mondja:

– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak, hogy bele ne fuljak!

– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis folyó!?

Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának: