Part 23

Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s azzal akarta az ügyet elintéztetni.

A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén birtokosáénak mondotta. Erre az ember azt mondta, asszonykirály szavára nem hajt, hol van a király?

– Kölest őriz a tengerparton, mert a halak mindig rájárnak s leeszik.

Erre az ember azt mondja:

– Csak nem tart bolondnak, hogy ezt el akarja velem hitetni?

– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné kend, hogy az ökör megellett.

Megszégyenkedve lemondott az ember a borjúról.

A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott neki s meg is dicsérte.

Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki, meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog, boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 561. sz. Bihari Péter gyüjt. Békés.)

78. A három csomó.

Most, a napokban, Debreczenben a nagytemplomban egy mécs háromszor gyulladt meg magától, hiába oltották el, ismét meggyulladt. Katonaságot rendeltek oda strázsálni, de a katonák nem tudták, hogy miért rendelték őket oda. Egy közülük kíváncsi volt megtudni, hogy miért állanak a nagytemplom körül, bement a templomba.

Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle az öreg:

– Mért jöttél ide, fiam?

– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s mi van abban?

Azt mondja az öreg neki:

– Húzd ki fiam a kardodat s vágd ketté ezt az első csomót, meg fogsz tudni mindent.

A katona kihúzta a kardját, kettévágta a csomót. Amint kettévágta, nagy csomó vér ömölt ki belőle.

Erre az öreg azt mondá:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy ebben az esztendőben nagy vérontás lesz, úgy fog a vér ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni. Vágd ketté most a másodikat!

A katona azt is kettévágta s tiszta búza ömölt ki belőle.

Erre azt mondja az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni az egészet!

A katona a harmadikat is kettévágta és egy csomó bankó hullott ki belőle.

Erre meg azt mondta az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 11. sz. Szabó János gyüjt. Füzes-Gyarmat.)

79. Krisztus urunk és a szegény ember.

Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, sőt még eggyel több.

Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus Urunk megkérdezi tőle: hova megy?

– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek, légy szíves valamiben segíteni!

Ekkor felszólítja Krisztus Urunk Szent Pétert:

– Adjál neki valamit!

Adott Péter egy asztalt, melynek ha azt mondta:

– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.

A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.

Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta. Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta el a házát a szegény ember, útnak indult.

Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót, melynek ha azt mondta:

– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem parancsolta megállni.

Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót, melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.

Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról s újra előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:

– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája akart.

Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi eredménye; furkót kapott s agyonütötte.

Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott neki, mely e szóra:

– Üss ide, botom! – addig páholta az embert, ameddig a gazdája akarta.

Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is, darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.

Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a királyéval vetekedett.

A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény ember annyi gyermekkel oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal felelt.

Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.

Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le. A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát, kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri, ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész várost is meghívta akkorra ebédre.

Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, hogy sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt mondta:

– Ne gondoljanak azzal, az az ő gondja.

Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán sincs.

Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek adta.

Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany látásán.

Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész vendégséget megütögettette.

Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt. Ér-Szent-Király.)

80. Tentás Lajos.

Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt. ezért mesterségre akarta adni.

Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.

Jézus és Péter kivitte, hogy Lajos telt erszényt talált s elkezdett tintát készíteni s addig készítette, míg meg nem gazdagodott.

Egyszer Lajos a fővárosba ment s itt fogadott a királlyal, hogy ő készíti a legjobb tintát. Tentás Lajos az életét, a király a leányát tette fel a fogadásra, azonfelül fél királyságát. Tentás Lajos a fogadást megnyerte s a királyleány a fél királysággal az övé lett.; szüleit felkereste, kikkel még most is boldogul él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 398. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

81. Az öreg koldus és a jószívű fiú.

Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.

Első nap a legöregebbik ment vigyázni s egy a hídon keresztülmenni akaró öreg koldus nem lévén képes megfizetni, kérte, hogy bocsájtsa át három tudomány megtanításáért; de ez nem tágított, hanem megvette rajta az egy aranyat. A másik szinte aszerint cselekedett.

A legfiatalabb, kit legbutábbnak tartottak, elfogadta a három tudományt, hazamenvén, bátyjai halálra keresték; azonban használván tudományát, megrázkódott, arany galamb képében kirepült az ablakon.

Később tehenesnek szegődött be a királyhoz.

Egyszer történt, hogy a királynak futárra volt szüksége, ki idegen országban özvegyen élő leányához, a királynéhoz menve, adja neki tudtára a különben el nem kerülhető veszedelmet.

Mindenütt embert keresett, de nem talált, míg a tehenes magát be nem jelentette.

Most lóválasztásra került a sor, ő a legocsmányabb lovat választotta s kivitte az erdőbe a legnagyobb fűre; azután maga pedig átváltozott nyúlnak, galambnak, majd szarvasnak; ha az egyik állat képében elfáradt, a másikra változott.

Végre elérkezett a királynéhoz, ki beleszeretett a tehenesbe, emlékül egy félig törött gyűrűt adott neki ajándékul, a tehenes meg háromszor megrázkódván, arany nyúlszőrt, arany galambtollat s halpikkelyt adott neki.

Ezzel elbúcsúztak, a tehenes fölkereste lovát, mellé feküdt s elaludt.

Arra ment egy öreg katona, átolvasta a levelet, a tehenest megölte, felült a lóra s meghozta a királynak az izenetet; öregségét azzal mentette ki, hogy az út fáradalmai megtörték.

A királynak ezután háborúba kellett menni, elment az öreg katona is és jól vitézkedett a csatában, amiért a király özvegy leányát neki akarta adni feleségül, de az özvegy királyné felismerte, hogy nem ő az, akibe beleszeretett, nem vállalta férjül.

Épen, mikor a házasságnak meg kellett volna történni, az Öreg Atyaisten megparancsolta szolgájának, hogy szedje össze a megölt csontjait s elrohadt testét agyaggal pótolja ki, leheljen bele párát, támassza fel halottaiból. Ez feltámasztván őt, utasítást adott neki, hogy miképen járjon el dolgában.

Koldusruhába öltözött, egy hű szobaleánytól azt izente a királykisasszonynak, hogy beszélni akar vele, mivel tudta, hogy a királykisasszony vőlegényétől nem mozdulhat, a kapott fél gyűrűt is beküldte, mire ez ráismervén mátkájára, kivitte, hogy hozzáment feleségül.

(Ipolyi A. gyüjteményében 141. sz. 323. l. szerint gyüjt. Varsányi. Nyitra.)

82. Rózsa királyné.

Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.

Ez a szegény asszony egyszer megbetegedvén, Ilka csak jó anyjának az ápolására fordítá minden tehető erejét.

Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét.

– Te majd egykor a legnagyobb szerencsében részesülsz! – mondta a Koldus.

Ilka hazajövén, bámulatára anyját nem találta a szobájában; keresé az egész házban, de siker nélkül; mire az öreg Koldus hozzájött és tudtára adá neki, hogy anyját ne itt, hanem az erdőben keresse. Majd kivezeté őt oda, hol az erdő szélén magas kősziklák emelkednek, melyek alatt Ilka anyjának holt tetemeit pillantá meg; szegénynek majd megrepedt a szíve e látványon! Térdre rogyott és szemét az éghez fordítá, Istenhez fohászkodott; a Koldus pedig azt mondá:

– Majd ha engem harmadszor meglátsz, érteni fogod az esetet és akkor a legnagyobb szerencsében fogsz részesülni.

Ezután bizodalommal Istenében, elindult szolgálatot keresni.

Ment, ment, mendegélt, mát esteledett s ő a sűrű erdőben volt mindig, nem bírta megtalálni az útat, mely kivisz. Elsötétedett s Ilka még mindig magánosan, menedékhely nélkül volt; egyszer a távolból világot vett észre, arra tartott s mikor már egészen közel volt hozzá, látta, hogy nagy ház előtt áll. Abban a véleményben volt, hogy itt bizonyára földesúr lakik, bekoczogott és belülről egy durva hang kérdé:

– Ki az? – és az ajtót kinyitotta előtte valaki; ez egy izmos alakú férfiú volt. Ilka megijedve rebegé, miként ő szolgálatot keres; a férfi egy terembe vezeté, hol hozzá hasonlók ültek egy nagy asztal körül, kiket Ilka rablóknak ismert meg. Ezek most kényszeríteni akarták arra, hogy nálok maradjon, mit ő semmikép sem akart megtenni, miért is szegény Ilkát tömlöczbe zárták.

Egyszerre az egész tömlöczöt nagy fényesség tölté be, a vasrostély kettétört és szép fehér lóról egy gyönyörű fiatal ember szállott le, Ilka elé borult s megvallá: hogy ő volt az öreg Koldus, ő a Rózsa herceg, ki Ilkát már rég Rózsa királynénak választá, csak meg akará próbálni, hogy valóban oly jó-e, mint látszott és azért hagyta kínok közt jutni a szerencse és Tündérek országába, hol anyját is föltalálja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 129. sz.)

83. Jámbor János, a kecskepásztor.

Egy helységben volt egyszer egy János nevű kecskepásztor, ki istenfélő és jámbor ember volt; de mindamellett fösvény, veszekedő, rossz felesége volt, kit Szibillának hívtak, kitől Örzsi nevezetű leánykája született.

Volt a felett a helység felett egy elátkozott hegy, melyről azt beszélték a lakosok, hogy régen ott vár volt, benne vitézek laktak, de rossz életet élve elátkozódtak s a vár a hegybe besülyedt s azóta ott még ma is kísértet jár nemcsak éjjel, hanem nappal is s ezért a hegyet mindenki kerülte; s noha a legszebb fű nyőlt az oldalán, még a pásztorok sem keresték fel, kivéve Jámbor Jánost: a kecskepásztort, kit a lakosok többször figyelmeztettek, hogy ne menjen az elátkozott hegyre nyáját legeltetni, mert előbb-utóbb rosszul jár; de neki ez mit sem ért, mert istenfélő s jó ember volt, mit sem tartott a kísértetektől.

Mikor János oda járt legeltetni, azt tapasztalta, hogy a nyájából rendesen hiányzik a legelés alatt kecskéje; de a rendes időre jóllakva a többi közé elegyedett, s mikor hazahajtott, mind megvolt.

Történt azonban egyszer, hogy a helység kecskéi hazajöttek, de nem tért vissza velök János.

Igy múlt az idő, míg Szibilla pásztorné urát előbb a szomszédoknál, utóbb a korcsmában tudakozta, de hasztalanul, mert a pásztort senki sem látta. Elment azután öregje, fiatalja, kicsije, nagyja keresni, mert jó ember volt, felmentek az elátkozott hegyre is, de nem találták.

A helység más pásztort fogadott, hogy Jánost nem találták, az asszony pedig férjhez ment Tamáshoz, a helység őréhez. Tamás szinte jó ember volt, becsülték is a lakosok, csak feleségével volt baja, mindamellett is Örzsikét nagyon szerette, fel is nevelte.

Szép, jó és dolgos lány vált Örzsikéből s hogy eladó lett, a helység korcsmárosának, Borosnak a fia: József vette el. Beleegyeztek ebbe a házasságba mindnyájan, csak a korcsmáros nem, ki gazdag és fukar volt.

Telt az idő, de azért a fiatalok szerették egymást. Egyszer az éjjeliőr, Tamás, elmondta a fiataloknak, hogy ő a korcsmárost rá akarja szedni, megrészegíti és reábeszéli a házasságra; amiért is már hét korsó bort vett tőle s a helység előljáróit is meghívta már estére borozni. A fiú egyre mondogatta, hogy a hét korsó bor magának az apjának is kevés; de hasztalan, az őr nem tágított, a vendégek összejöttek. Szibilla mogorván fogadta a vendégeket, panaszkodni kezdett, hogy az ura bizonyosan a ládájából lopta a borra való pénzt. A vendégek nem sokat törődtek az asszony zsörtölődésével, iddogáltak javában; ivott az éjjeliőr is, kit felesége addig faggatott, hogy hol vette a pénzt, míg azt nem mondta, hogy az éjjel ajándékba kapta.

Erre a vendégek is érdeklődtek s kérdezték, kitől kapta a pénzt, Tamás azután elmondá, hogy az éjjel amint a tizenkét órát elkiáltotta, kocsizörgést hallott s nemsokára lármát, mert a kocsi a lóúsztató mellett felfordult; ő segítségére ment s a kocsinak összetörött kerekét a nála levő kötéllel összekötözte, ekkor egy öreg úr vitézköntösben hét darab pénzt adott neki s meghagyta, ha ez a borravaló nem volna elég, küldje a _korcsmárosnéhoz_, az majd többet is ad.

– De hova küldjek? – kérdeztem.

– Az elátkozott hegy tövéhez.

Hogy hazajöttem, eszembe jutott Józsi és Örzsi, eltökéllettem magamban, kegyelmeteket megvendégelni s Boros uramat felszólítani, hogy engedje meg fijának Örzsikét elvenni.

A korcsmáros azt felelte:

– De biz’ abból nem lesz semmi! – s nevetve kérdezősködött, hogy miféle kulcsárné küldhetne neki bort? de a többi vendégek egyre állítgatták, hogy az elsülyedt várban pincze is volt és abban sok bor.

Majd Örzsike mesélte el az elátkozott hegy történetét.

– Hatalmas úr lakott az elátkozott hegy várában, kinek oly rossz, istentelen leánya volt, mint a vár ura. A leány egyszer a vár fokára lépve, alant egy öreg, vén szakállas koldust pillantott meg, ki alamizsnáért esedezett; a leány lehajolt, követ s rongyot vett fel, a követ a rongyba takarva lehajította. A koldus hálálkodva nyúlt a rongy után, mire a leány kinevette, ezért a koldus apjával s ennek népével elátkozta:

– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!

Úgy is történt, azóta a vár népével együtt el van sülyedve.

A vendégek figyelmesen hallgatva iddogáltak, a bor elfogyott s mivel a korcsmáros nem akart a házasságba beleegyezni, Tamás borért küldte Örzsikét, ki tele aggodalommal felelte, hogy már nincs és most látta az őr, hogy mind a hét korsóval elfogyott. Ekkor leányát az elátkozott hegy kulcsárnéjához küldötte borért és megrakta edényekkel, amennyire csak lehetett. A vendégek, kivált a korcsmáros, nevetni kezdték s mondták:

– De hisz’ úgy sem iszunk ma többet!

A leány útnak indult, vele ment József is, ki az ablakon hallgatódzott, mikor a hegy tövéhez értek, megállott József, mondván:

– Hiába jössz te ide a kulcsárnéhoz, nincs itt semmi és senki, hanem ha szeretsz, most jó alkalom van, jer, szökjünk el s légy feleségem!

A leány elleneszegült a fiú kívánságának, e helyett felszólította a kulcsárnét, hogy adjon neki bort. A kulcsárné megjelent, de az ifjú nem látta, elvitte az edényeket s a legjobb borral telve hozta vissza, mondván:

– Ne, édes leányom, de el ne áruld ezt a bort, máskor is adok, csak gyere s imádkozzál érettünk; mert hétezer hordóval van még most mehetsz, mert jó vagy, ígérem, atyádat is hazaküldöm!

Mindebből az ifjú semmit sem hallott és csodálkozva kérdezősködött, hogy kivel beszél Örzsike? A leány elvette a bort s mert Józsi nem hitte, megkóstoltatta vele. Mikor hazaértek, iddogálni kezdték, nem győzték a bort dícsérni, kiváltképen a korcsmáros, ki hazaszaladt s rögtön üres hordó után nézett s kezdte felgurítgatni a hegyre, de onnan csakhamar Örzsikéjékhez futott lélekszakadva s elmesélte, hogy majd pórul járt; mert egy öreg szakállas embert látott, ki mindig utána jött s alig beszélte el, a szakállas ember a vendégek között termett s körülnézve magát, mondá:

– Ez az én lakásom volt, de hol a feleségem és kis leányom? Tamás jó barátom, nagyon megöregedtél, úgy látom, Szibilla, te is megvénültél, Örzsike leányom pedig felnyőlt; most ismerem meg kendteket is valamennyit; hisz én vagyok, János: a kecskepásztor, ki az elátkozott hegyen furcsán jártam, elaludtam s csak most ébredtem fel, de kecskéimet sehol sem találom.

A vendégek bámultak Jánosra, kit, mert nagy szakálla volt, nagynehezen ismertek meg. Elmondták azután neki, hogy felesége azóta férjhez ment; mindezt hallva Örzsike, hozzászaladt:

– Most tudom már, miért mondta az elátkozott hegy kulcsárnéja, hogy atyámat még ma elküldi!

János ezután elbeszélte, hogy egy eltévedt kecske után ment s az elátkozott hegy üregeiben addig csúszkált, míg egyszer egy vár udvarára esett, hol vitézek tekéztek, a szolga odahívta s borral itatta, melytől elaludt.

Mikor a vitézek felhagytak a tekézéssel, a szolga felkölté, hazaküldé s ajándékul tekét adott neki.

– Én tehát hazajöttem, de itthon minden meg van változva és a kecskéim nincsenek meg.

A vendégek fejöket csóválták, Örzsike pedig kivette a tekét a tarisznyájából, melyet mindenki aranynak talált. Legjobban megörült ennek József, a leány szeretője, mert most már atyja kérte meg neki a leányt, ki térdre esve imádkozott, minek következtében reggel az elátkozott hegy tetejében egy szép vár volt látható, benne sok vitézzel és egy gyönyörű szép leánnyal, ki egynapon ment férjhez Örzsikével, lakodalmukat a vár ura egyszerre tartotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 519. sz.)

84. A szerencse vára.

Egyszer két vándorló legény kinyugodta a napon át tett fáradságát, mindkettőnek az az álma volt, hogy egy szép asszony hozzájok jött s azt mondá:

– Keljetek fel és jőjjetek az én váramba, de siessetek; mert aki tizenkét óra előtt nem jut a váramba, elkésik és rosszul jár; ellenben aki az időt nem kési el, minden jót fog találni.

Erre felébredt a két vándorló, elbeszélte egymásnak, ki mit álmodott és az egyik mindjárt útra kelt, míg a másik így szólott:

– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek kelnék már is útra?

– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment; alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat.

A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett, hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 130. sz.)

85. Véres oltárok.