Part 22

A szegény ember is megijedt s megvallotta, hogy mikor taposta, hát a puttonban egy nagy kés is volt, aztán azt is beletették a zsákba, de ő azt nem vette észre, csak akkor, mikor már a lábát elvágta és a sok vér mind kifolyt.

A király ennek is a fejét vétette.

Azután mindjárt beszólította a cselédjeit; szegény Kisokoskát megkötöztette s megparancsolta, hogy egyszerre akasszák föl.

Az akasztófát megkészítették s vitték kifelé Kisokoskát; mikor már az akasztófa alá értek és a hóhér is a nyakára kötötte a kötelet, intett arrafelé, amerre az ő katonái voltak elbújva s a sok katonaság mind előrohant, Kisokoska pedig azt mondta azoknak, akik körülötte állottak:

– Látjátok-e előlről azokat az angyalokat, mind én értem jönnek, azok az ördögök pedig hátulról, mind titeket visznek el!

Ezek is megijedtek, ucczu neki, vesd el magad! úgy elszaladtak, hogy még tán ma is futnak, ha meg nem álltak.

A Kisokoska pedig a pogány király kezéből kikapta a kardot s levágta vele a fejét, azután a lovára felpattant s elnyargalt a maga katonáival együtt a keresztény királyhoz.

Amint bement a szobába, a pogány király fejével ráütött a keresztény király asztalára, úgy, hogy mindjárt négy felé esett. Azután azt mondta a királynak:

– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem hasítom.

A király pedig a leányát mindjárt neki adta, meg az országának a felét. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vigadtak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)

74. Tisza tündére.

I.

Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az _Óriás emberek_ – magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.

No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós haragú, őszfejű, zöldszakállú _Tenger_ uralkodott, körülötte meg a csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások; mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt bele hasonmászva.

Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg _Tenger király_ tavának, hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették, amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt, arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: _Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva, Száva, Körös_. Boldogság volt őket látni, mikor a habok fölött tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.

Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat birtokukba keríteni.

Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz czimborák: _Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó, Robogó, Romboló_. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult, hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.

Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték országából s pusztává tevék azt.

A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban, míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve megbosszulás díjául; mert a nyájas _Szellőkék_ galambpostaként megvivék az elzárt _Tündérek_ bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek fakadtak a hegyi barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá zordonultak s merészen hajták Attila sasait.

Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat, kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.

A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.

De az elszórt lelkek, mint _Boszorkányok_ ismét közikbe vegyültek s űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza _Víztündérei_ olyast nem fogadtak be, ami velök össze nem fér.

II.

Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.

Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang nevénél visszahívogatta:

– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza korsódért!

S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van, nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját s így szóla:

– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél, dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű! Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól őrizd és ha baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!

Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase látták.

Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.

– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat, megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott, hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat, hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.

Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt, hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák.

Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván, atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista, ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve, boldogíták egymást.

Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de folytatta munkáját.

Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:

– Mit akarsz te, jámbor asszony, tenni foglyoddal?

– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald síró gyermekeimet!

– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről pikkelyeimet s vidd haza nekik!

Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.

– Ismersz-e, jó leány?

Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre vizet adott át neki s mondá:

– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes maradsz jóakaratomra!

E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 320. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

75. Malmeduczi József.

Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa üregében pólyába takart kis gyermeket talált.

A molnár nagy örömmel hazavitte a feleségének, felnevelték, iskolába adták s a fiúnak hogy nagyon jó esze volt, mikor otthon kijárta az iskolákat, elment más, nagy városba tanulni. Mivel itt nem tudta a szokást, hogy még szállásra is kellene menni, bement egy vendégfogadóba, ott az istállóban a szénába húzta magát, hol a kocsisok reggel megtalálták, s agyba-főbe verték, míg végre a vendégfogadós a lármára odament s a gyermeket kérdőre vette, hogy honnan jött és mit akar? A gyermek elbeszélte neki, hogy mi járatban van; a vendégfogadósnak a gyermek nagyon megtetszett és tovább járatta iskolába, úgy, hogy végre mindenkit felülmúlt tudományával.

Végtére a király fülébe is elhatott, hogy milyen tudós ember lett belőle, úgy, hogy végre a király felkívánta, hogy valami nagy hivatalt adjon neki.

Egyszer a király elment egy szép városba mulatni valami félesztendőre; a királynak pedig nagyon szép leánya volt. Malmeduczi József nagyon jól viselvén magát, nagyon sok irigye támadt az udvarban s addig leskelődtek utána, hogy végre a király után levelet küldtek, hogy Malmeduczi József a leányát szereti.

A király ezt meghallván, nagyon megharagudott, úgy, hogy Malmeduczi Józsefnek a király előtt meg kellett jelenni.

Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége előtt jelenjék meg.

Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a halált!

A zarándok nagyon megsajnálván vendégét, gondolkozott, vajjon hogyan segíthetne rajta? Mindjárt elővette a tintát és pennát s kikorrigálta; a halált leánynak igazította, lepecsételte és visszatette a zsebébe.

Mikor felébredt, elment vele a zarándok és megmutatta neki az útat, így Malmeduczi József csakhamar a király udvarába ért, a levelet pedig átadta a királynénak, ki nagy örömmel vette el s mikor ezeket a sorokat olvasta:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a leányt! – Csodálkozott rajta; de ura parancsolatját teljesíteni kellett; azonnal összehíván a rendeket, csakhamar megesküdtek.

A király megúnván a mulatást, hazafelé igyekezett. Mindenfelé nagy világítással várták és azt kiabálták:

– Éljen az új király!

Az öreg király ezen nagyon meghökkent és csodálkozott rajta, hogy talán mind megbolondultak. Csakhamar elérkezett a maga rezidencziájába, hol megtudta, hogy nem tréfa a dolog. Most megkérdezte feleségétől és leányától, hogy micsoda ez?

Ezek előmutatván, hogy a levél tulajdon kezeírása, amin a király nagyon megbosszankodott, hogy írhatott a halál helyébe leányt és megparancsolta Józsefnek, hogy addig szeme elé ne merjen kerülni, míg a szerencsés és a szerencsétlen órát fel nem találja.

Malmeduczi József elindulván, ment, mendegélt, elért végre egy királyhoz, aki őt nagyszívvel fogadta. Azt kérdezte a királytól:

– Nem hallott-e valamit a szerencsés és szerencsétlen óra felől?

A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná, gazdagon megjutalmazná.

Ezzel továbbment, más királyhoz érkezett, ez is szívesen fogadta, ennek is elbeszélte, mi járatban van. A király panaszolkodott, hogy neki egy kútja van s már hét esztendeje mióta vizet nem ad, ha erről valaki valami bizonyosat mondana, gazdagon megjutalmazná.

Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput látott és oly nagy _Óriás_ strázsált ott, mint egy torony. Amint odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az Óriás azt felelte:

– Azt feltalálod, de egy feltételt szabok eléd.

Malmeduczi József azt felelte, ha csak lehet, teljesíti.

– Kérdezd meg, hogy meddig fogok én itt strázsálni?!

Ekkor Malmeduczi József bement és ott rettentő nagy oroszlányokat látott és nagyon megijedt. Közelebb ment, látta, hogy csak csinált oroszlányok.

Most már nem félt, beljebb ment, gyönyörű, szép királynéra talált.

– Hol jársz itt, hol még a madár sem jár?

Malmeduczi József pedig elbeszélte, hogy mi járatban van. A királyné ekkor azt mondta:

– Bújj el, majd eligazítom a dolgot! Mert ha a férjem hazajön, megérzi a szagodat!

Azzal József elbújt. Hazajött az Ördög, azt mondja:

– Micsoda szag van itt?

A felesége azt mondja:

– Talán az Óriás szaga érzik, mivel az ablakot kinyitotta.

A királyné elaludt, egyszer hirtelen felébred és azt mondja:

– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely csak ötéves, elveszett a kertjéből.

– Jaj, kedves feleségem, mikor a dajka a kertbe vitte, megharagudván reá, azt mondta, hogy: Az Ördög vigyen el! én pedig hirtelen elragadtam, az pedig te vagy!

Egy kis idő múlva ismét hirtelen felkiált az asszony:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!

A férje azt felelé:

– Egy dajka a gyermekét lökte bele, ha azt kiveszik, azonnal foly a víz.

A felesége ismét elaludt és hirtelen ismét felugrott, azt mondta:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor szabadul meg már onnan?

Az Ördög azt felelé:

– Jaj, édes feleségem, akkor szabadul meg, mikor azt kiáltja: Obléz!

Ezeket mind megértette Malmeduczi József és a strázsa is meghallván, mit mondott az Ördög, elkiáltotta magát:

– Obléz!

Ekkor az Ördög kiment, az Óriást felváltotta örökre, Malmeduczi József pedig a királynéval elment anélkűl, hogy a strázsa megszólította volna. Ezután Malmeduczi József a királynak visszavitte a leányát, a kútnak is megmondta, mi a baja, a királytól katonákat kért és elment a felesége atyjához, legyőzte, feleségével újra megesküdött s még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 59. sz. Tornemíz Antal gyüjt.)

76. Az aranyeke.

Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért, hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, hogyha három nap alatt ki nem találja, feje vesztesége.

Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű tizennégyéves leánya s megszólítja:

– Apám, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje, melyet a minap csináltatott!

– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.

– Igen, apám, te csak eredj és ezt mondd!

Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Honnan tudod, vagy ki mondta ezt neked? – kérdé a király.

– Van egy tizennégyéves leányom, az mondta – felelé az öreg.

– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek alatta, mert különben feje vesztesége.

Ezzel hazamegy az öreg s előadja a leányának, mit mondott a király.

– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz!

Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.

A király megilletődött ezen az okosságon.

– Hozd el – úgymond – leányodat, látni akarom!

Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben elkergeti.

– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal vihetem, amit legjobban szeretek!

A király megígérte.

Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.

Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra házától eltakarodjék.

Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira, elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a szemöldökfába vágván fejét, felkiált:

– Ejnye, hol vagyok én?

– Itt vagy, kedvesem! – mondta a királyné.

– De hát ki, vagy mi hozott engem ide?

– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban, téged hoztalak el.

Ekkor megölelvén a királyt, megcsókolá.

– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a szegényeknek.

Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még a kutya is fánkot evett.

Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

77. A bíró leánya.

Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja nem volt az egész világon.

Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát, szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.

– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt: parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha előbb felséged vérét veszi!

Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban.

Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!

Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács. A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.

– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.

A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente, hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.

A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át; természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.

Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki; utoljára feleségül vette.

Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg is ígért, fel is fogadott.

Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el, nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki, a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok. Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem tudtak törvényt tenni.