Part 21

– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!

Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát, elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el.

Azt mondja a Hold anyja:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta, mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.

Az Óriás, amint meglátta az érett gyümölcsöt, elkiáltá magát:

– Jön Donát! – s futott a szobába.

– No, édesanyám, itt a malacz!

– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.

Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz, azonnal jobban lesz.

Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.

– Meglesz, anyám!

Elindult s egyenesen a Hold anyjához ment.

– Jó napot, Holdanyám! Tudja-e, hol van az arany almafa?

– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.

– Messze van-e az még ide?

– Még vagy három nap kell menned, hogy odajuss.

Beköszönt a Nap anyjához:

– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!

– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az arany almából ehetik.

– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.

Ennek a lova egész tátos volt.

– Csinoskám, elviszel-e?

– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Mint a gondolat.

– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának, középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts!

Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.

Mikor a Nap anyjához visszaértek, azt mondja neki:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de reggelre az arany almát kicserélték.

Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért rajta a gyümölcs.

Amint meglátta az érő gyümölcsöt az Óriás, elkiáltja magát:

– Itt van Donát! – és fut a szobába.

Amint belép az ajtón Donát, elébe fut az anyja, nyakába borul:

– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem kell már az alma, semmi bajom.

Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse össze a két hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog válni.

Hazajön a fiú, már akkor az anyja keservesen nyögött az ágyban.

– Mi baja, édesanyám?

– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam, hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Ó, hacsak ennyiből áll az egész, mindjárt meglesz!

Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben azt mondja az anyja:

– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk, ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te is?

– Próbálja meg, édesanyám!

Összekötötte az anyja a két hüvelykujját, de Donát elszakította.

– Jaj, de a te apád kétszer is elszakította!

Ismét összekötötte az ujját, megint elszakította.

– A te apád, ha háromszor összekötöttem is, elszakította.

– No, nem bánom, kösse össze még egyszer, én is elszakítom.

De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.

– No, kezemben vagy most, úgy-e?

– Oh, tégy velem, amit akarsz.

– Meg kell halnod!

– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a szamaramra!

Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a szamárra s kihajtotta a várból.

A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért, elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot, látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele. Donát nagyot sóhajtva fölébredt.

– Haj, de soká aludtam!

– Soká ám, fiam, mert édesanyád csúful bánt veled.

Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza; éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.

– No, kezemben az életed – mondja Donát.

– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss fel a szamárra!

Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették a farkasok.

Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat, feltépte a körtefát és elment barangolni.

Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak ballagott.

Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós hordó, ráfogja Donát a puskát:

– Megállj, ki vagy?

– Ne bánts, kérlek, én az Éjfél vagyok.

Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt is megkötözte.

Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat s a tűznél sütöttek valamit.

Donát még egyszer ellőtte a tüzet. Azt mondják a Boszorkányok:

– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.

Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert ők máskép nem mehetnek haza.

– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.

De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és egyszerre nappal lett.

Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki, hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.

Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.

Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.

A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.

Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 722. sz.)

72. Az üldözött királyfi.

Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.

A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett vadászni.

Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki, mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki, hogy magát királyleánynak vallja.

Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát a palotába hozatta, hogy ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő tud.

Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.

Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.

Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.

Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a feleségét.

Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre feladhassa.

A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére. A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta.

A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat, hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre anyjával hintóba ült és kiment az országból.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett, éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához támaszkodva várták a vihar végét.

A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki igen szívesen fogadta őket.

Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:

– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára mivelünk!

A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen, innen elmennek.

– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti örökre, innen többet ki nem mentek!

A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét zsivány halálával végződött. Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább folytatta útját.

Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s ők egy hegy oldalához vonultak.

A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.

Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.

Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól meggyógyul.

A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal lapdázni.

Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.

A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.

A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért. Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris, vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát, a vadakat mind szétkergette.

Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki kegyelmezzen!

Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította kardjával a Boszorkány fejét.

De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott hadsereg volt.

A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket és anyjához sietett a korsó vízzel.

Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász, meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni; most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán, valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte. Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle; hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel jött ki.

Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette, anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.

Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 480. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

73. Kisokoska.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony; annak az asszonynak volt egy fia és minthogy ez a fiú igen okos volt, hát az egész világ csak Kisokoskának hívta.

Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután felkelt, mondja az anyjának:

– Jaj, édesanyám, mit álmodtam?

– Hát mit álmodtál, fiam?

– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

De az anyja nagyon szerette volna megtudni, hogy mit álmodott a fia s minden módon azon volt, hogy ezt kivehesse belőle és még meg is verte a fiút, de ez azt mondta:

– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be nem teljesedik!

Az öreg asszony látta, hogy semmire se boldogul, feladta a dolgot a keresztény királynak.

A király mindjárt elhívatta Kisokoskát s kérdezte tőle, hogy mit álmodott?

– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

A király is megharagudott, hogy ez a fiú csakugyan nem mondja meg, hogy mit álmodott; előhívatta a kőmíveseket, egy nagy kőépületet építtetett s a Kisokoskát abba befalaztatta. De a királykisasszony nagyon beleszeretett Kisokoskába és megparancsolta a kőmíveseknek, hogy a falon egy lyukat hagyjanak és itt azután a királykisasszony mindig hordott ételt Kisokoskának.

Egyszer történt, sok esztendő múlva, mikor már a király el is felejtette ezt a dolgot, hogy a pogány király megharagudott a keresztény királyra s azt izente neki, hogy amikor ő ebédelni akar, ha a keresztény király az első falatot a szájából ki nem lövi, hát az egész tartományát elpusztítja.

A király ezen nagy búsulásba esett. A királykisasszony is látta, hogy milyen szomorú az ő apja, kérdezte tőle, hogy mi a baja, miért búsul olyan nagyon?

A király amint elbeszélte az egész dolgot, a királykisasszony is nagyon szomorú lett, mindig sírt-rítt.

Amint a dél eljött, a királykisasszony szokás szerint bevitte az ételt Kisokoskának. Kisokoska látta, hogy nagyon bús a királykisasszony, kérdezte, hogy mi a baja?

– Jaj, szívem szerelme, – azt mondja a királykisasszony – nagy az én bajom, ez a pogány király azt izente az én apámnak, hogyha ki nem lövi az első falatot a szájából, mikor ebédelni akar, az egész tartományát elpusztítja.

– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve ilyeneket izengetni őkegyelmének!

A királykisasszony azután kérdezte, hogy hát hogyan és mint segíthetnénk rajta?

– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad, mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte ki a pogány király szájából az első falatot.

A királykisasszony bement és lefeküdt, mikor azután felkelt, mondta az apjának:

– Jaj, kedvesatyám, mit álmodtam!

– Mit álmodtál, leányom? – kérdezte a király.

– Hát én bizony azt álmodtam, hogy az éjszaka széthányatta édesapám azt a nagy kőépületet és Kisokoska élve volt benne és azután ő lőtte ki a pogány király szájából a falatot, azért tehát én azt mondom, hogy hányassa szét édesapám azt a kőépületet, hisz úgyis sem kárnak, sem haszonnak nincs az ottan, hátha még megvolna Kisokoska?

– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!

De a királykisasszony addig beszélt neki, hogy csakugyan elhatározta magát, hogy széthányatja a kőépületet.

Mindjárt kőmíveseket hívattak elő, és mikor lerontották az épületet, hát Kisokoska előállott.

A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:

– No, király felséged, mindjárt ebédel a pogány király, én kilövöm a falatot a szájából.

A király beleegyezett s azt mondta, hogyha kilövi, meg fogja jutalmazni.

Kisokoska pedig odaállott a küszöbre, mikor azután vitték be az ételt a pogány királynál, megtöltötte a pisztolyát s a három első falatot úgy kilőtte a szájából, hogy székestől együtt hatot hencseredett.

Ezen a pogány király szörnyű méregbe jött s azt izente a keresztény királynak, hogy az a kutya, aki ő vele ezt a csúfságot tette, mindjárt jelenjék meg előtte.

A keresztény király elbúsult, hogy már Kisokoskát felakasztják, de ő azt mondta, hogy adjon a király ő mellé tizenegy olyan embert, aki éppen olyan legyen mint ő, azonkívül kétszáz fehérruhás lovaskatonát és száz feketeruhás lovaskatonát.

A király mindjárt választott tizenegy éppen olyan embert, mint Kisokoska, kétszáz embert felöltöztetett fehér ruhába és fehér lovat adott nekik, százat pedig fekete ruhába és fekete lovat adott alájok; így indult azután Kisokoska a pogány királyhoz. Amint már nem messzire voltak a pogány király házához, Kisokoska a lovas katonákat megállította s azt mondta nekik:

– Hogyha majd látjátok, hogy én az akasztófa alól intek nektek, jőjjetek sebesen arra; elől a fehér, hátul a feketeruhás katonák!

Ők pedig tizenketten bementek a pogány király udvarába.

Mikor megérkeztek, már este volt s mindjárt vacsoráltak; vacsora után pedig mindnyájan lefeküdtek.

A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a szájából a falatot.

Már jóéjszaka volt az idő, egyszer azt mondja Kisokoska:

– Jó kenyeret eszik ez a pogány király, csakhogy asszonytej van benne.

A katona, amint Kisokoska elaludt, mindjárt megjegyezte a fülét, azután mondta a királynak, hogy mit mondott egy közülök.

Reggel nézi őket a király, hát mindegyiknek ki volt vágva egykevés a füléből. A strázsát mindjárt felakasztatta. Azután kérdezte tőlük, hogy hogy tudják azt, hogy az ő kenyerében asszonytej van? Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta:

– Hivassa el király felséged azt az asszonyt, aki sütötte, az is meg tudja mondani!

A király mindjárt előhivatta az asszonyt s kérdezte, hogy igaz-e, hogy az ő kenyerében asszonytej van?

Az asszony nagyon megijedt s azt mondta:

– Biz’ igaz az, király felsége, mert mikor ezt dagasztottam, szoptatós voltam, nagyon meggyűlt a tejem s belefolyt a teknőbe.

A király az asszonynak mindjárt a fejét vétette s nagyon bosszús volt, hogy nem tudta a strázsa jól megjegyezni, hogy melyik szólott.

Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a hunczutkáját vágja el.

Mikor már az egész udvarban csendesség volt, egyszer megszólal Kisokoska:

– Jó bort iszik ez a pogány király, csakhogy embervér van benne!

Azután elaludt. Ekkor a strázsa mindjárt elvágta a bal hunczutkáját, a királynak pedig megmondta, amit hallott.

Reggel felé felébred Kisokoska, látja, hogy a fél hunczutkája le van vágva, kapja, a többiét is levágta.

A király, amint megnézte őket, látta, hogy a hunczutkája mindegyiknek le van vágva, nagyon mérges volt s ezt a strázsát is felakasztatta, azután kérdezte tőlük, hogy melyik lőtte ki az ő szájából a falatot?

Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta a királynak:

– Én voltam az, király felsége, aki kilőtte a szájából a falatot s azt is én mondtam, hogy embervér van a borában.

A király azután rárivalkodott:

– Hát akasztófáravaló, honnan tudod te azt, hogy embervér van az én boromban?

Kisokoska meg azt mondta a királynak:

– Hivassa elő felséged azt az embert, aki taposta, az is meg tudja mondani.

A király mindjárt előhivatta azt az embert, aki taposta a bort s megkérdezte, hogy igaz-e a dolog?