Part 20

A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így szólítja meg kisebbik fiát:

– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!

Leejti másodszor a pipáját.

– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a kezébe, úgyis a te atyád volt az!

Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé indultak.

Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.

Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták.

Mikor azután behozták az ételt, az öregkirály így szólott:

– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?

Nem akart senki semmit szólni, hanem az Öregbanya fölállott:

– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.

– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek és hajtsátok végre rajta.

A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

68. Hamupepejke.

Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi, úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.

Egyszer, amint mindinkább nevekedtek a királyfiak, a két nagyobb elhatározta magában, hogy elmegy világlátni s ezt a Hamupepejke is megértvén, ő is reávette magát. Bejelentették tehát szándékukat szüleiknél, kik bele is egyeztek.

Az anyjok, szokás szerint, ellátta őket útravaló pogácsával, hanem Hamupepejkének nem búzalisztből, mint a többinek, hanem hamuból sütött.

Egyszer, amint mendegéltek hetedhétország ellen, az úton megéhezve, letelepedtek s elővették az útravalójukat s falatoztak. Amint falatoznak, eléjök jön a kis egér s kér a nagyobbiktól eleséget, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De ő nemcsak, hogy nem adott neki, de még elűzte magától.

Kis idő mulva odament a másikhoz s attól is kért, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De az is, mint a bátyja, elűzte magától, nemhogy adott volna neki.

Kis idő mulva megint előkerült a kis egér s a Hamupepejkétől is kért, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jó tettedért jót várj!

De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:

– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek!

Egyszer, amint utazásukból hazatértek, történt, hogy a szomszéd király, kinek egy szép leánya volt, csináltatott valami magas helyen állványt s abba egy aranyos széket és kihírdette a körüllevő országokban, hogy aki – midőn az ő leánya ebben az állványban a karosszékben ül – odaugrat háromszor s megcsókolja, annak adja leányát.

Meghallották ezt a királyfiak is, felnyergeltették a legjobb lovukat, legszebb herczegi ruhájukat magukra vévén, megjelentek a kitűzött időben a szomszéd király lakása előtt.

De egyszer a Hamupepejke is gondolkozóba esik, hogy jó volna neki is próbát tenni; megemlékezett a kis egérről és a tőle kapott sípról, belefujván, előtermett a kis egér:

– No, felséges gazdám, – mond a kis egér – mivel szolgálhatok?

A Hamupepejke elmondván kívánságait, a kis egér belefujt egy másik, őnála levő sípba s azonnal termett ott szép ló, gyönyörüen tündöklő sárgaréz szerszámmal, még a patkója is rézből volt s neki magának gyönyörű szép ruha.

Ez meglévén, a kis egér szépen felöltöztette Hamupepejkét s ő eltávozván, Hamupepejke útnak indult.

Amint odaért, már próbálgatták a király- és herczegfiak, de senki sem tudott oda felugratni.

Egyszer, legutoljára ő is sarkantyú közé vette a lovát, hát még sokkal feljebb ugratott az állványnál s meg is csókolta a királykisasszonyt s azzal elnyargalt.

Mire bátyjai hazamentek, ő már le is vetkezett, lovát s öltözetét a kis egér elvitte és ő ismét a hamuba ült.

Hazamennek a királyfiak, beszélgetik, hogy milyen derék ifjú volt az, aki felugratott s haragudtak, hogy ők meg nem tudták tenni.

Egyszer a Hamupepejke is megszólal:

– Bizony, én is láttam a kútágas tetejéből.

Bátyjainak sem kellett több, kivágatták a kútágast irígységből, hogy többet ne nézhesse őket.

Nemsokára újra fel lettek szólítva a próbálkozók, ekkor újra elment a két királyfi.

Hamupepejke ismét megfujta a sípot s a kis egér újra előjött s felöltöztette Hamupepejkét drága, szép ezüstös ruhába, lovát is ezüstös szerszámmal ékesítette fel, még a patkója is ezüstből volt. Elment ismét Hamupepejke s miután a többiek siker nélkül próbálgatták, utoljára megsarkanytyúzta lovát s felugratván, újra megcsókolta a királykisasszonyt s ekkor ismét elnyargalt s mire bátyjai haza mentek, megint a hamuban ült.

Amint a bátyjai hazaérve beszélgetik az egész dolgot, Hamupepejke ismét megszólalt:

– Én is láttam a kémény tetejéből!

Ekkor a bátyjai megharagudván, a kémény tetejét lehúzatták.

Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér; ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.

Amint a többiek ismét siker nélkül próbálgatták, utoljára ő megint felugratott s megcsókolta a királykisasszonyt. Vivát-ot kiáltottak s karon fogva tüstént bevezették a szép aranyos királyfit s tudakozták, ki fia?

Ezután összeadták őket, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 1. sz. Simon Mihály gyüjt.)

69. A mostoha testvérek.

Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya; lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból, ez azonban sehogy sem sikerült neki.

Vasárnap felczifrázta az édesleányát és elment vele a templomba; a mostohának pedig mákot hintett a hamuba, mondván:

– Szedd ki ezt addig, míg a templomból hazajövünk, mert ha nem, hát agyonverlek!

Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:

– Nyisd fel a diót és öltözzél fel, menj a templomba, én dolgodat elvégezem!

Elcsodálkozott a leányka és ment fölnyitni a diót, gyönyörűséges ruha esett ki abból, olyan kék, mint az ég, amellett aranycsillagok is estek ki belőle.

Felvette magára a ruhát és ment a templomba, a galambocska pedig egyet csattantott a szárnyával és a mák ki volt szedve.

Elment a leány a templomba, ott volt a fiatal gróf is, ő pedig mostohaanyjához ült, ez nem ismerte meg, oly szép volt; a gróf pedig beleszeretett.

A mostohaleány hamarabb jött ki, mint a többi, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy engemet senki se lásson!

Úgy történt, a gróf eleget nézte, de nem láthatta többé.

Hazajött a mostohaanyja, már ő akkor a szép ruháját eltette és piszkos ruhájába volt öltözve. Hazajövén mostohatestvére, kezdi beszélni:

– Láttam én egy szép leányt a templomban, ruhája kék volt, mint az ég és arany csillagos!

– Én is láttam – mond a szép leány.

– Honnan, te semmirevaló?

– Mikor az emberek a templomból jöttek, felmentem a fűzfára, mely itt az ajtó előtt áll, innen néztem a szép kisasszonyt.

Azonnal kivágatta a mostohaanya a fát:

– Nem fogod többé látni!

Ezzel elment a mostohaanya leányával a templomba, mostohaleányának pedig hamut kevert homokba, hogy mikor a templomból hazajön, ki legyen szedve, mert különben agyonveri.

Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és leejti a leány ölébe, mondván:

– Öltözz fel és menj a templomba, én dolgodat elvégzem!

A leány felnyitá a diókat, gyönyörűséges szép ruhát és egy pár szép czipőt húzott ki belőle. Felöltözött a leány és ment a templomba, beült abba a székbe, amelyben a mostohaanyja ült, oly szép volt, hogy a mostoha meg nem ismerte.

Amint kilépett a templomból, lábát nehezen húzhatta ki a küszöbből, czipője ott maradt, ő pedig mondta:

– Köd előttem, köd utánam, senki se lásson!

Nem is látta senki, de a czipője a grófnál volt, ki a templom elé szurkot öntetett, hogy a szép leány nyoma ott maradjon. Másnap pedig kihírdették, hogy amely leánynak az a czipő a lábára megy, azt a gróf feleségül fogja venni. Mindenki felczifrázta tehát leányát, a Vénbanya is felöltöztette szépen az édesleányát, a szépet pedig a teknyő alá tette a komrába. Jöttek a czipőt próbálgatni, az anya a leánya lábából egy darabot el is faragott, hogy csak felmenjen, de még sem ment fel a nagy lábra; ekkor felrepül a kakas az ablakra, elkezdi:

»Szép leány a teknyő alatt komrában,

A csúnya az asztal mögött szobában!«

Hallván ezt a gróf, bement a komrába, megnézte a teknyő alatt a szép leányt, megpróbálta a czipőt, az csakugyan a lábára illett és így megszabadítá őt gonosz anyjától, feleségül vette a szép árva leánykát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 36. sz. Hont v. vármegye.)

70. Fekete Saskirály.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy király és annak volt egy házasulandó fia.

Egyszer megházasodott s elvette a szomszéd király leányát, nemsokára a leány apja s anyja elhalt, a királyfi az ipa lakóhelyére költözött feleségével.

A királyfié lett minden, mi az ipáé volt, de az udvarban egy szobába sohasem tudott bemenni, mert a kulcsát sehogy sem bírták megtalálni a többi kulcs között. Nagysokára azután talált a királyfi a konyha alá elásva egy kulcsot, megpróbálta vele az ajtót kinyitni s kinyílt. Amint bement, látta, hogy egy ember a falra csinált keresztre volt kiszegezve, kit a leány atyja azért szegeztetett oda, mert a leányát el akarta lopni, fölébe az volt írva: »Fekete Saskirály«, a kereszt háta megett pedig a falon egy nagy luk volt, ahol a Fekete Saskirály az alvilágból feljárt.

A Fekete Saskirály szépen kérte a királyfit:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi adott neki vizet, azután bezárta az ajtót. Másnap ismét meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az ismét kért egy pohár vizet.

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki ismét egy pohár vizet kért:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra kért egy pohár vizet, mondván:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

Adott neki ismét egy pohár vizet.

Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a királyfi kinézett, a feleségét ellopta.

Most mitevő legyen a királyfi, elment egy tudákos asszonyhoz tanácsot kérni, hogy mit csináljon most? A tudákos asszony azt tanácsolta neki, hogy készítsen egy lóbőrt s vágóeszközzel lássa el magát, azután bujjék bele a lóbőrbe s varassa bele magát. Akkor ereszkedjék le azon a falba levő lukon, hanem a lóbőrt kötélre köttesse s ennek tartását biztos emberére bízza. Mikor a lukon leér a másvilágra, vágja ki a varrásokat s bujjék ki a lóbőrből. Először amint megy, talál egy rézvárat, azután ezüstvárat, végre aranyvárat, amelybe lakik a Fekete Saskirály.

A királyfi úgy is tett, leeresztette magát. Amint leért, kivágta a lóbőrt s ment, mendegélt hetedhétország ellen.

Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.

Beköszönt a királyfi:

– Adj’ Isten jó napot!

– Adjon Isten neked is, te másvilági ember, hol jársz itt?

A királyfi elbeszélte, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségét, azért jött. Ezalatt az idő alatt hallotta a vár ura buzogányának a suhogását, melyet mindig előre haza szokott hajítani.

– Jaj, – mond az asszony – jön az uram, mit csináljunk, hova bujtassalak, haragszik az idegen emberre, hanem itt ez a kályha, bujj bele abba!

A királyfi belebujt.

Amint hazaért az ember, azt mondja:

– Idegen szagot érzek, ki van itt?

Azt mondja az asszony:

– Itt senki sincsen.

– De bizony van, – mondja az ember – bujj ki a kályhából, kis sógorkám!

Erre kibujt a királyfi.

– Hol jársz, sógorkám?

– Én bizony azért jöttem, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségemet s azt mondják, hogy ezen a világon lakik, az aranyvár mellett levő kútban, oda akarnék menni, ha vissza tudnám a feleségem hozni; csak azért tértem be ide, hogy elfáradtam!

– Jól van, – mond a rézvár ura – ülj le, együnk!

A rézvár ura is meg az ezüstvár ura is testvére volt a Fekete Saskirálynak, de azért nem haragudtak a királyfira, hogy a feleségéért megy, sőt még tanácsukkal segítették.

Az ebéd alatt azon törték a fejüket, miképen lehetne ellopni a feleségét a Fekete Saskirálytól, de sehogy sem bírták kitalálni, hanem arra határozták el magukat, hogy majd a következő napon átmennek az ezüstvárba s ott gondolkoznak rajta.

Másnap el is mentek az ezüstvárba; elmondták azután az ezüstvár urának, hogy miért jöttek; hozzáfogtak tanácskozni s azt határozták, hogy az ezüstvár ura a maga hatlábú lovát odaadja a királyfinak, azon aztán menjen el s ha lehet, lopja el az asszonyt, mert az szüntelen a kút káváján ül, a Fekete Saskirály pedig a kútban bent van.

Elment tehát a királyfi, de mikor már a kúthoz közel járt, a Fekete Saskirály kígyója nagy sziszegéssel csúszott le a kút kávájáról s megmondta a Fekete Saskirálynak, hogy idegen ember jön. Ekkor a Fekete Saskirály kijött, elkezdett fenyegetődzni, mire a királyfi nem mert tovább menni, hanem visszament az ezüstvárba s elmondta a dolgot, ahogy történt. Ekkor azt határozták el, hogy ismét menjen el s hagyja magát megfogatni. Adtak neki zsákot is és azt mondták, hogy a Fekete Saskirály majd össze fogja darabolni, de azzal ne gondoljon, csak arra kérje, hogy darabjait rakja bele ebbe a zsákba s tegye fel a lóra, majd ez a ló vissza fogja hozni s akkor majd meggyógyítják. A királyfi ráállt erre is, másnap elment a kút felé. A kígyó ismét nagy sziszegéssel hírül vitte, hogy idegen ember jön; a Fekete Saskirály pedig kijött, a királyfit megfogta. A királyfi csak arra kérte, hogyha már összedarabolja, rakja bele a zsákba s tegye fel a lóra, hadd vigye a ló amerre neki tetszik. A Fekete Saskirály összedarabolta, belerakta a zsákba, feltette a lóra, a ló pedig visszavitte. Az ezüstvárban azután a kígyók összehordtak mindenféle forrasztó füvet, fürdőt készítettek, megfürösztötték a királyfit, ki azonnal visszanyerte életét.

Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.

Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett, hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.

Az ezüstvár ura pedig visszaadta a királyfinak a feleségét s felkisérték a lluk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval felhúzatták a másvilágra. Mikor felérkeztek, a királyfi a lluk száját becsináltatta s nagy vendégséget csapott, hogy feleségét visszanyerte. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 2. sz. Simon Mihály gyüjt.)

71. Donát.

Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a leány soha férfit ne ismerjen.

Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.

Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda, hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy csakugyan úgy van.

A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta, mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt fiával és a tengerbe dobták.

A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt lepattant egy abroncs a hordóról.

Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt mindig sírt. Huszonnégy óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű, amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a hordóról.

Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.

Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint leesett, azonnal szétszakadt.

Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.

– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve, jöjj, kereszteljük meg!

Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni, azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.

Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.

Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza a fia.

Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni, reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:

– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!

– Hát, mondjátok, kinek miben áll a mestersége?

Elkezdi azután az egyik:

– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem, ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!

– No, szép, hát a tied miben áll?

– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én akarok! s már ott vagyok.

– Ez is szép!

A harmadik pedig azt mondja:

– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.

– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s ostort hagyjátok itt!

Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap, mind a három kővé válik.

Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.

Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja. Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig járt-kelt.

Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy lélek sincs.

Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs; amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:

– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép várat, menjünk oda lakni.

Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a tizenegy szoba kulcsát, de a tizenkettediket magánál tartotta. A körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.

Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:

– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha kitisztítják, odaadja a kulcsot.

Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.

Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?

Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából ennék, azonnal meggyógyulna!

Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul; hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából ennék, mindjárt jobban lenne.

– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!

Fölült a szamárkájára és elballagott a Hold anyjához. Beköszönt:

– Adjon Isten jó napot, Hold anyám!

– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.

Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából eszik.

– Ördögöt eszik a te anyád!

– Nem tudna Hold anyám eligazítani oda?

– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.

– Hát édes Csinoskám, elviszel-e engem?

– El én, ha szabad három nap ennem és innom!

– Szabad!

A ló féltáltos volt.

Elindultak, azt mondja a ló Donátnak: