Part 19

Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.

A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt, melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom volt.

Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket, két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.

A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy mindenki, aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.

A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt, ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált, midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.

Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:

– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére, hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.

A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit, bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult.

Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó lesz az ő kis testvérének ebédre.

A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút látott és hogy megtetszett neki.

Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott, de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a kettőjöknek meg kell halni.

A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:

– Sebaj! Majd elhozom én!

És csakhamar útra készült.

Hét országon kellett keresztülmennie s mikor már közel volt a várhoz, remetére talált, kinek ekképen köszönt:

– Jónapot, édes öregatyám!

Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.

Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja a szépen szóló madarat.

Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.

A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!

A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel megfordult s jött kifelé.

Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit sem hajtott, hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun, széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.

Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt haladtak azután a remete lakása felé.

Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak hazafelé.

Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.

Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna el legkönnyebben atyjához?

– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz atyáddal, hívd meg őt ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az ellátásról, ételekről, mindenről!

A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és követelte szarvasát:

– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől vadamat!

– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt szegény lakásomban!

A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.

Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a szomszéd királyé.

A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye majd elveszett a vakító pompa láttára.

Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal szegényebb udvarába a kis királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a viszontlátásig.

Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek segítségével kiviteti.

Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és igen szívesen fogadta vendégeit.

Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:

– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát?

A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést; ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére felszegezték, magokat pedig megismertették.

Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré, királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben, tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka, szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok most az apostolok forspontján.

(Ipolyi A. gyüjteményében 27. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramaros-Sziget.)

66. A tizenkét varjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy leánya.

Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet. Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:

– Óh, bárcsak már varjúk lennétek!

Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón. Sírt-rítt az anya, bánatjában meg is halt; a leányka pedig – kit Nánikának hívtak – árvácska maradt.

Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait keresni.

Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a háznak, ahol azt a világot látta.

Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött, hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe bujt el.

Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú; azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?

Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni; elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a gyűrüt meglátták, azt mondták:

– Itt a mi testvérünk!

Ekkor Nánika előjött, megölelték.

– Én, – úgymond Nánika – titeket jöttem megszabadítani!

– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból, megszabadíthatsz!

Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe és ott dolgozott.

Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül vette.

Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült; volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a királynénak kutyakölyke lett.

Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.

A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt Nánikának hívták.

A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s mesteremberek váltak belőlök.

Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást kért.

Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a leányának:

– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te édesatyád!

Megint leesett a királynak a lába:

– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te édesatyád!

Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak mutatta, hogy alszik.

Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni, megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király, megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt; azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a bátyjai szolgáltak neki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 38. sz. Hont v. megye.)

67. A csonkakezű leány.

Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.

Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.

Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.

Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.

Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.

Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a kis kosár megtelt egészen, azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána becsukódik s rázárulnak a lakatok.

A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:

– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?

– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt, nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.

Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik; azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.

Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét tömlöczbe.

Csakhamar betoppant a király legkisebbik fia.

– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én, hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát?

A király eleinte nem akarta ezt megengedni, hanem hát mégis beleegyezett.

Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi rákiált:

– Ki vagy? Megállj!

– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.

De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta azt magán.

Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a fiát s kérdi tőle:

– Nohát, láttál-e valakit? Megfogtad-e a tolvajt?

– Láttam bizony, – mondá vidáman a fiú – de meg is fogtam ám!

– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét múlva pedig éltét fogja veszíteni.

– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze, mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát, az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába. Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma született gyermek!

A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága meglett.

Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította, hogy keressen magának feleséget.

– Kerestem már én, apám!

– Kit? – kérdé az apa.

– A csonkakezű lyányt – felelte egész elhatározottsággal.

– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még az égből is nyomorultat várhatni?

– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni, bármikép történjék is az!

– Óh, fiam!…

– Amit mondtam, megmondtam; én senkivel, csak ővele lehetek boldog.

Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan – beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.

Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.

Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén egyiknek nap, a másiknak félhold volt.

Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az örvendetes hírt.

Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a királyné öreganyja, a Vénboszorkány.

– Hova mégy, fiam? – kérdi az udvarostól.

– Megyek a táborba, a királyfinak levelet viszek.

– Este van már, ne menj ma tovább, térj be hozzám pihenni!

Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett neki s elaludt.

Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba. Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt; elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell hagyni.

Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja, puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja, jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és elindult hazafelé.

Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a szélnek ereszteni parancsolja.

De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők itten erdei gyümölccsel.

A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja, végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:

– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem, melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a lánczra, az lesz a te Öreganyád.

Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de reggelre a láncczal együtt eltűnt.

Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen megadott nékik.

A királyné jó vacsorát készített a királynak és a többieknek, kik jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.

A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.

A királynak, amint aludt, kiesett a kezéből a zsebkendő.

Ekkor az ismeretlen királyné azt mondja:

– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára elejti a király a pipáját is.

– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a pipát, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy estére ismét be fognak hozzá térni.

Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt mondta az egyik fiának:

– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig a másik fiának:

– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!

Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha estére visszatérnek, teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?

Estére ismét visszatértek.