Part 18

Nem ivott, mentek tovább. Ismét kutacskához értek.

– Ah, Mariska, én nagyon szomjas vagyok!

– Ne igyál, mert aranybárányka leszel!

Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt, hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.

Sírt Mariska, ő is bemártotta szép haját, hogy aranyra változzon.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott kinyugodtak.

Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta, mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál és mindig mellette volt.

A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg gazdasszonya a királynénak:

– Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép aranyhaját!

A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:

– Nézze, szép királyné, minő szép aranyhalacska!

A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi kácsákkal.

A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.

A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé és elment a Dunára s így kiáltott:

– Kacskák, kacskák, kacskák, melyik a kis gyermek anyja?

Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált, megszoptatta gyermekét és megcsókolá.

Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána, hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.

Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.

Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az asztalnál ültek, kérdezte a király:

– Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a vízbe taszít?

A Vénbanya felkel és azt mondja:

– Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.

– Amit magadnak ítéltél, az fog történni!

És úgy is történt, ők pedig Mariskával boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hont v. megye.)

62. Az aranyhajú.

(Az előző sz. változata.)

Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott férjéhez:

– Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!

Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.

Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig utána, szüntelen kiabálván:

– Add ide a fésűmet!

Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta csalni a leányt, mondván:

– Jer’ ide, édes leányom, veszek én neked jobbat, szebbet!

De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.

A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek tőle.

Ez adott nekik egy meszelőt, fésűt és tojást, mondván:

– Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a tojást, azután szaladjatok!

Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett; ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő támadt.

A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát gyermekeire.

Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.

Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s azonnal kalamásszá változott.

A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott, haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat.

Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.

A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.

Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket főzte.

Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt, hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta rajta.

Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.

A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:

– Kácsa, kácsa, kácsácska, hol van ezen gyermek anyja?

Mire a kácsák:

– A tizenkettedik seregben.

Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét, azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a gyermeket. Ez napról-napra így volt.

A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.

Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.

Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett, átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.

Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép, fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 139. sz.)

63. A tizenkét aranyhajú gyermek.

Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.

Beszélgetés közben azt mondja a legnagyobbik:

– Ha engem a király elvenne, egy kosár lisztből egész népének elég eleséget sütnék neki!

A középső így szólt:

– Ha engem a király elvenne, egy marok kenderből oly nagy zsákot szőnnék, hogy egész népének elég eleséget rakhatna bele!

A legifjabb mondá:

– Ha engem a király elvenne, oly tizenkét aranyhajú fiút szülnék neki, milyen még sohasem volt a földön!

A király ezt hallván, mondá:

– Szép mind, ha megtehetitek, de én csak egyet vehetek nőül és így a legkisebbet veszem nőül.

Elvette tehát a legkisebbet feleségéül, s mikor hadba kellett mennie, azt mondá a feleségének, hogy csak az ő nevelőanyjára hallgasson.

Míg a király hadban volt, az új királyné tizenegy aranyhajú fiút szült.

A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.

Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben, itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.

Míg ezek történtek, a király szomszédnéja tizenegy aranyhajú leányt szült; ezeket is elátkozta a Vénbanya; de nem átkozta el a tizenkettediket; mert ezt későbben szülte, akkor, mikor a királyné az ő tizenkettedik fiját. A királyné ezután elutazott Jégvölgybe.

Útközben a legöregebb kutya, mely táltos volt, azt mondja a királynénak:

– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt!

Most tehát a királyné egyetlen fijával s táltos kutyájával utazott s érkezett a Jégvölgybe.

Itt minden szépre és jóra megtanítá a táltos kutya az aranyhajút.

Amint vadásztak, egyszer találkoztak a királlyal s nála is ettek.

Míg a király az aranyhajút a kertbe vezette, a táltos kutya kihallgatta a Vénbanyát, hogy mit mondott a leányának, tudnillik: a három gyémántkövet, a három halat és a roppant erejű zölddisznót mint lehet elhozni.

A táltos kutya ezután elvezette az aranyhajú fiut, ki mindent elhozott; ekkor a király nagy vendégséget adott, miközben a vendégek elkezdtek mesélni.

Az aranyhajú fiú elmesélte a történteket a tizenegy aranyhajú fiúról és a tizenegy aranyhajú leányról, akik megesküdtek egymással.

Erre a király a Vénbanyát négy részre hasíttatta, országa négy helyén kifüggesztette, feleségét pedig magához vette.

A tizenkettedik fiú is elvette a tizenkettedik aranyhajú leányt s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 734. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

64. A tengeri kisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé, amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván, hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.

Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte az egyik:

– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!

– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!

– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.

Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így szóla az egyikhez:

– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget főzhetsz!

– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni feleségül.

– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz szülni, hogy arany lesz a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén, feleségül veszlek!

Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút esküdtek reá.

Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják meg neki.

Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag volt a homlokán, hold a mellén.

A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját áthágja, halálfia lesz.

Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy le nem esett a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.

Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.

Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta magában:

– Ilyen fiamnak kellett volna lenni.

Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt, mondván neki:

– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.

– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb lesz felségednél, odaadom!

A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé ültette.

Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal herczeget s majd megette őket a méreg.

Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné forraltak bosszút ellene.

A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához édesgette a kertészné:

– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!

Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt, melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.

– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!

– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud, aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.

– Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk.

A herczeg felült a lovára, mentek.

Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:

– Jó napot, anyámasszony!

Bement a fiatal herczeg s úgy köszöntött be, amint a tátos mondta:

– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél, másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?

– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre hallani?

– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!

A Vénbanya csészét adott neki és egy darab pamutot.

– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a füledet!

Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár lakozott.

Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.

A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.

Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.

Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herczeg.

– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.

– Még az a tükör hiányzik, amelyből az egész világot megláthatnám!

– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.

– Mit akarsz megint, nem elég a madár? – kérdezi a Vénbanya.

– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az egész világot meglátom!

– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen, melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10 perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied lesz!

Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.

Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:

– Most már nekem semmi sem hibázik, ugy-e? – kérdezi a herczeg.

– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör, melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!

E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?

Elmentek a Vénbanyához.

– Mit akarsz ismét? – kérdi a Vénbanya.

– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem, nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?

– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön, veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!

Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig hal, félig vízikutya képében.

Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:

– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván – ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre, felelevenednek!

A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek, mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.

A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt határozva.

Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.

– Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik!

– Szomorkodom, úgy-e, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád?

– Az én anyám! – szólt a herczeg nem kis csodálkozással.

– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal nemsokára!

– Hát hol van? – kérdi a herczeg.

– Hozd el a tükrödet, majd megmutatom!

Benéztek a tűkörbe:

– Látod-e azt a kőfalat?

– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök, ha arra megyek.

– Ne köpj oda többé, az a te édesanyád!

Megszörnyűködött a herczeg s úgy tett, amint a tátos mondta.

Egyszer azt kérdi a király:

– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?

– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én édesanyám!

Erre meg a király ijedt meg:

– Ki mondta azt neked? Nem igaz!

Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte, bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.

A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött érettük, csak számkivetette őket az országból.

Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 33. sz. Hont v. megye.)

65. Az aranyhajú gyermekek.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen szép felesége volt.