Part 17

Hogy a mostohaleány dolgai jól folytak, megtudta a mostohaanya, elküldte tehát édesleányát, ki ugyanazon az úton haladt, amelyen a mostoha, de ő a macskát felrugta, mikor enni kért, ezért a macska fijai, a Szél, Hold, Nap és a többi szétszaggatták és megették.

A mostohaanya meg akarván leányát látogatni, hasonló sorsra jutott, szétszaggatták s így a jószívű leány maga maradt az egész családból.

(Ipolyi A. gyüjteményében 144. sz.)

54. A mostoha- és az édesgyermek.

Egy asszonynak két leánya volt, édes és mostoha.

A mostohát világba küldte, sütött neki hamuból pogácsát útra.

Ez egy erdőben egy házikóra talált, a házikóban pedig egy cziczka és kakaska laktak, ezek evegették a pogácsáját. S valahányszor kértek, adott nekik, mindig azt mondták:

– Jó tettedért jót várhatsz!

Éjféltájban zörgettek az ajtón az Ördögök s ilyképen szóltak:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, édes cziczkám, kakaskám, mit feleljek?

– Majd felelünk mi érted!

Háromszor szóltak az Ördögök, a cziczka és kakaska ugyanannyiszor azt felelte, hogy addig nem nyitja meg a leány az ajtót, míg vásznat nem szőnnek, drága ruhákat nem hoznak. Az Ördögök mindent hoztak. Mikor már be kellett volna jönni az Ördögöknek, a kakaska elkukoríkolta magát s mivel a kakasszónak ilyen hatalma van, az Ördögök szurokká váltak. A mostohaleány ekként megszabadult, a drágasággal hazament.

Az édesleány megirígylé a sok holmit, az anya még jobban, elküldé tehát őt is, sütött neki zsíros, töpörtős pogácsát s ez szinte odaért.

A cziczka és kakaska szinte kért tőle:

– Jó tettedért jót várj!

De ez eltaszigálta őket.

Az Ördögök is eljöttek:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, cziczkám, mit feleljek?

– Eb adjon tanácsot! Nem adtál kalácsot!

Harmadszor is mondták az Ördögök, ekkor berohantak, szétbonczolták, bélét a létrákra terigették, arczát kivicsorítva az ablakba tették, lábát a kemenczébe, mintha tapasztott volna.

Az anyja jött meglátogatni harmadnapra leányát, megörült messziről, mert a beleket fonalaknak nézte s úgy látta, hogy leánya az ablakból kinevet; mikor bement, azt hitte, hogy leánya tapasztással van elfoglalva; de csalódott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

55. Huba és Tünde.

Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.

– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és becsületes ruházatot?

Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:

– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.

– Ki vagy te?

Kérdi a meglepett dallos.

– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy oly szomorú?!

– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!

– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj néhány percet!

Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:

– Ereszd a hálót!

Ezzel megcsapta a vizet az aranyvesszőcskével.

– Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb halakkal. Megörült Jávor:

– Miként háláljam ezt meg néked, szép Tündér?

– Dalolj egy szomorú dalt, kérlek! – esdekelt Iduna.

Jávor elkezdett dalolni, Iduna pedig halászott, így mulattak ők egy ideig.

– Most megyek, – szólt Iduna – királyném bizonyosan felébredt!

Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a kettő. Igy mulattak ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett, milyent még a felső világ nem szült soha.

Egyszer nagy örömmel jött Iduna:

– Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje meg nekem a felső világon lakni.

– Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel nem eresztlek!

– Én azt mondám, hogy nálad boldog leszek.

– Eredj, föld leánya! – mond a királyném.

Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok, elnevezték Tündének.

Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta, hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.

Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte.

– Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a halászat, kétségbeesem!

Kivetette hálóját, de hasztalan, ismét semmi, ismét semmi!

Jávor beugrott a vízbe, Iduna ijedtében utána rohant:

– Hozzád megyek, királyném! – mondá és a Duna habjai elnyelték.

Sírt Tünde, anyját kiáltozva járkált, édesanyját kereste.

Látván ezt a szomszédasszony, gondolá magában: magamhoz veszem.

– Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott neki kenyeret.

Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.

– Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha mostohám meglát, megharagszik!

Hátratekint Tünde és háta megett szép fiúcska áll.

– Hogy hívnak? – kérdi a fiucska.

– Tünde, – mond a gyermek – eltévedtem.

– Ne, Tünde! – mond a fiú virágot adva – engem Hubának hívnak.

– Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!

Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:

– Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.

Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem hagyják magukat kínozni.

– De mit fogunk csinálni? – monda Tünde – mikor semmink sincs!

– Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki ott, a hegy megett lakik!

Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok ment.

A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek magoknak egy kis pénzt?

– Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok, eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele, arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele, arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet, mert arannyá változtok.

Örömmel hallgatta ezt a mostoha, örömében az utolját meg sem hallgatta.

– Ohó! – gondolá magában s nagy örömmel haza lovagolt.

Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.

Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott segítségért, de hasztalanul.

Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt már ki.

Most előjött a vízből Iduna és Jávor:

– Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához fordulva mondák:

– Vessz el, te gonosz asszony, ki gyermekünket így kínoztad!

És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt könnye Tündének.

A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz.)

56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.

Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember, ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak egy leánya volt.

Az ember az asszonyt elvette, mivel pedig az asszony az ember gyermekeivel rosszul bánt, a fiú elment szolgálni a királyhoz.

Az ember leányát a mostoha kiküldé kevés sajttal és száraz kenyérrel a kertet őrizni, amint őrizte a kertet, arra ment Krisztus urunk szent Péterrel koldus képében s alamizsnát kértek.

Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus urunktól:

– Mester, mit adjunk e jó leánynak?

Jézus azt felelte:

– Ha lép: sarkáról arany pattogjon, ha sír: szeméből gyöngy hulljon, ha nevet: rózsa nyíljék ajkáról és még hétszerte szebb legyen, mint mostan! – mi teljesült is.

Ekkor az irígy mostoha saját leányát is kiküldé, de mivel nem könyörült a koldus képében megjelent Jézuson és szent Péteren, szent Péter azt kérdezte Krisztus urunktól:

– Mester, mivel büntessük meg e gonosz leányt?

Jézus azt felelte:

– Vasvilla hulljon sarkáról: ha lép, béka hulljon szeméből: ha sír, tűz jöjjön a szádból: ha nevetsz! – Ez is teljesült.

Hogy az ember leánya aranyt hullajtott a sarkáról, gazdagok lettek.

Ekkor a fiú eljött húgáért, kit mostohájával s egy szekrénnyel, melyben a leány ruhája volt, hintón vitt el.

Útközben visszanézett a fiú s húgát figyelmeztette, hogy öltözzön fel:

– Öltözz föl, húgom!

A leány nem hallotta, mit mondott a testvére, mostohájától kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy szúrd ki az egyik szemed! – s kiszúrta a leánynak az egyik szemét.

A fiú megint visszanézett s másodszor is mondá:

– Öltözz föl, húgom!

A leány ismét nem hallá s mostoháját kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy a másik szemed is szúrjam ki!

Kiszúrta a leány másik szemét is s a kocsiból kilökte, leányát pedig, kit a szekrénybe eldugott, kivette.

Elértek a királyhoz, a fiú azonnal megismerte, hogy nem az ő húga, a leányt anyjával hazakergette.

A húga nagy nehezen eltapogatott egy kertésznéhez, kinek sok aranyat adott, hogy szerezze vissza neki a szemét.

A kertészné éppen a mostohával találkozott össze, ki az aranyakért nem csak a két szemét adta oda, hanem kenőcsöt is a gyógyításhoz.

Mikor a leány szeme meggyógyult, elment bátyjához s a királyfi feleségül vette.

Azután boldogul éltek s ha meg nem haltak, most is élnek; aki őket látni kívánja, kérdezze meg a vakot, az az útat megmutatja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 726. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

57. Szép Ilonka.

Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván őt a vadonban.

Az asszony férjét nem találván, elbólyongott s egy házikóra akadt, hol mindent: ételt, italt talált. Egy öreg kolduska jött a házba, ki maga az Úr-Isten volt s többször meglátogatá az asszonyt.

Ez végre lebetegedett s egy leánykát szült, kinek földig érő aranyhaja, homlokán aranycsillag, mellén aranyhold volt; Szép Ilonkának hívták. Szép Ilonkába egy király beleszeretett s megkérte, ezt megirígyelte a Vasorrúbába; mert az ő leányát akarta a királyhoz férjhez adni; de a király Ilonka mellett maradt; a Bábát azonban leányával nyoszolyúasszonynak és leánynak hívta meg.

Midőn hazafelé vitték a menyasszonyt, a Vasorrúbába a híd alá lökte s a maga leányát ültette a kocsiba. A király, ki a bakon ült, többször szólt be a kocsiba menyasszonyához s elcsodálkozott, hogy az más hangon szól, de azt adták neki válaszul, hogy elrekedt. Hazaértek, látja a király, hogy ez nem az ő menyasszonya. Elzáratta magát és búslakodott. Egyszer egy fehér galambocska kopogtatott be az ablakán, bebocsájtá, ez megrázta magát s Ilonka menyasszonya állt előtte és elbeszélte, hogy őt lelökték a hídról.

A király előterjesztette vendégeinek, hogy mit érdemel, aki ezt elkövette?

A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék le.

Megtörtént a Bábán, amit javasolt, a király pedig boldogul élt Szép Ilonkával.

(Ipolyi A. gyüjteményében 19. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

58. Rózsás Panni.

(Az előző sz. változata.)

Egy szegény özvegynek rózsásarczú leánykája volt, ki legnagyobb örömét virágaiban lelte és szabad idején a tó aranyhalacskáival mulatott.

Boldogsága azonban odalett, mikor apja megházasodván, gonosz özvegyet vett el. Volt ennek az özvegyasszonynak szinte egy leánya, kinek arczán tüske nyőlt s a falu Tüskés Katinak hívta. Meglett az irígység. Az özvegy asszony elkezdte üldözni mostohaleányát, de minél inkább üldözte a mostoha, annál szebb volt s minél inkább tépte arczáról a rózsákat, annál inkább virítottak rajta és annál tüskésebb volt Katinak az arcza, minél inkább csinosítgatta.

Történt, hogy Panninak a bátyja hazajött látogatóba s nagyon megbosszankodott Panni sanyargatásán, megdorgálta a mostohát, mi még inkább felingerelte a mostohát, ki ezután oly kegyetlenül bánt Pannival, hogy ez távozni készült már a háztól.

Amint bátyja visszatért grófjához, arra a kérdésre:

– Mi újság otthon?

Elbeszélte fájdalmát.

Amint az ifjú gróf meghallotta, hogy mily csodaszép, rózsásképű húga van, azonnal érte küldött. De a mostoha ravaszul saját leányát is felülteté a kocsira s mikor az aranyhalas tó hídján mentek és Panni kedves aranyhalacskáinak kenyérmorzsát hányt le, a mostoha a vízbe taszítá, mire Panni aranykacsává változott.

A mostohaanya a saját leányát vitte el a grófhoz, ki e csalatás miatt Pistát a kéménybe akasztá.

A mostoha úgy menekült meg, hogy azt hazudta, miszerint a Boszorkányok bűvölték el az úton tüskésképűvé a leányt.

Panni két éjjel fájdalmas sírással vergődött a gróf ablakán, míg a harmadik éjjel a gróf lesbe állva, kiszakajtotta egy tollát az aranykacsának s kebelébe rejté. Ezután az aranykacsa álmaiban jelent meg neki éjjente, míg végre megfogta, mire leány alakját vette fel és kivallá a titkot és a hálás aranyhalaktól kapott varázsszerekkel életre támasztotta Pistát.

Ezután meglett a házasság, lakolt a mostoha és Tüskés Kata; Panni pedig érdeme szerint boldog lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 514. sz. Csaplár Benedek gyüjt.)

59. A griffmadár leánya.

Volt egyszer a világon, de hogy hol volt, túl volt-e a hetedhétországon, azt már senki sem tudja, csakhogy elég az hozzá, hogy volt egyszer egy király, annak volt egy szép fia. Azt mondja egyszer a király a fiúnak:

– Házasodjál meg már, fiam!

– Jól van, királyapám, csak adjon pénzt!

Odaad azután a király négyszáz forintot, de megmondta neki, addig haza ne jöjjön, míg a griffmadár tojásából kelt leányt feleségének nem hozza.

Elment azután a királyfi; az útban meghallotta, hogy menjen a közellevő erdőbe, ott van. Bemegy az erdőbe, talál mindjárt fehér, kis házat, bemegy a pitarba, látja, hogy ott ül egy ember ingben, gatyában. Mondja azután a királyfi, hogy miért jött.

– Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó ahhoz olyannak nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt megöli.

Hanem ő odaadja a királyfinak az ingét, gatyáját, kalapját, úgy azután leveheti, úgyis most ment el a griffmadár a kútra vízért, mert fel akarja már törni a tojásokat.

– Hanem úgy adom oda, ha fizet elébb négyszáz forintot.

– Jól van!

Odaadja a királyfi a négyszáz forintot, azzal ráveszi az inget, gatyát, a kalapot a fejébe teszi, felmász a fára s leveszi mind az öt tojást.

Indul azután nagy örömmel hazafelé; de a parasztember megmondta neki, hogy addig, míg kútat nem talál, fel ne törje. Mégis nem állhatta meg, amint elhaladt már egy jó darabon, feltörte a legnagyobbikat, hát kijön belőle egy gyönyörű szép leány aranyos ruhában s azt mondja:

– Kérek alássan egy kevés vizet!

A királyfi nem adhatott, a szép leány semmivé lett. Igy tört fel négyet.

Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón, aranyos szőrű lovakon jönnek érte.

Azalatt, míg odajárt a királyfi, két czigányleány odamegy a kúthoz, belenéz az egyik, mondja a másiknak:

– Nézd, de szép vagyok, te!

A másik is odamegy, belenéz a kútba, magamagát mondta szépnek, ezen összevesztek s az egyik hazament panaszkodni, a másik meg símogatta, illesztgette magát, egyszer csak meg találta rántani a kútgémet, a griffleány beleesett a kútba s aranyhallá változott. Kapja magát a czigány, felült annak a helyébe a kútgémre.

Jöttek azután nagy pompával; a királyfi legelől, aranyszőrű paripán, utána sok úr aranyos hintókon. A királyfi már messziről meglátta, hogy nem az ül a gémen, akit ő oda felültetett, búsult nagyon, de mégis hazavitték a czigányleányt. A királyfi az aranyhalat is kihúzatta a kútból s hazavitte. Lakodalmaztak volna azután, de a királyfinak sehogy sem volt kedve.

Az aranyhalat a királyfi megtisztíttatta egy asszonnyal, kire ráparancsolt, hogy a legkisebb része se vesszen el; de szerencsétlenségből mégis elveszett egy pikkelye, éppen amelyikben a leány volt s abból egy ágáczfa nyőlt.

A királyfi felesége, a czigányleány beteggé tette magát s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul, míg abból az ágáczfából neki nyoszolyát nem csinálnak. Kivágatta a király s csináltatott belőle nyoszolyát, de az asszony, aki a halat tisztította, a kötőjében egy rakás forgácsot hazavitt s a sutba lökte.

Egyszer történt, hogy az asszony, mikor evéshez akart fogni, áthívták a szomszédba, bezárt jól mindent s mikor hazaért, még sem talált az ételből. Kapja magát másnap ismét főz, felteszi az asztalra, elmegy hazulról s mikor visszatért, ismét nem talált ételt.

No, majd kilesem, – gondolta magában, másnap ismét főzött s az ajtót bezárta, de a kulcslyukon leskelődött; egyszer látja, hogy a sutból egy gyönyörű szép leány jön ki tündöklő ruhában s az egész szoba százszorta világosabb lett, mint azelőtt volt és hogy az asztalhoz ült és evett. Az asszony szép csendesen kinyitotta az ajtót, megragadta a leányt s kérte, hogy legyen az ő leánya. Az asszony szegény volt, nem járatta úgy, ahogy kellett volna, de akármilyen ruhát vett reá, az aranyos ruha csak kilátszott.

Igy járt a griff leánya, reggelenkint a tehenet hajtotta ki a csordára, hazajövet vizet hozott. A királyfi arra lakott, amerre a tehenet a csordára kellett hajtani s valahányszor arra ment, a királyfi mindannyiszor kintállt a kapuban, pipázott és csodálkozott, milyen szép leánya van annak a szegény asszonynak s amellett meg milyen szép aranyos ruhája van. Egyszer, mikor a tehenet hajtotta, még setétes volt és az egész útczát bevilágította az aranyos ruhával; ekkor a királyfi magához hívatta a leányt és a szegény asszonyt s ki kellett nekik vallani az egész dolgot, hogy volt.

Igy azután a királyfi feleségül vette a griffleányt, a czigányleánynak pedig az lett a büntetése, hogy egy hordónak az oldalát televerték szeggel, belelökték s a hordót befenekelték, lófarkára kötötték s ahol a leggöröngyösebb volt az út, ott meghurczolták s még most is hurczolják, ha a ló ki nem fáradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtúr.)

60. Mádéné rózsái.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két fijával; egyszer így szólott fiaihoz:

– Fijaim, mind a ketten nem lehettek királyok, hát az ifijabb legyen kereskedő!

Az ifijabb elment s mindennek megkérdezé az árát, azután hazament s azt mondta atyjának:

– Atyám, elmegyek felkeresni Mádéné asszonyt!

Elment a Napanyához, de annak fija, mivel sok ablakot bezárnak előle, nem is hallott Mádénéról.

A királyfiú azután elment Szélanyához, kinek fija elvitte Mádénéhoz. Mádéné, a királyfiut mikor vitte a Szél, a robajra felébredt s felkiáltott:

– Ki az? Hozzátok ide, hagy emésszem fel!

De a szolgák, akiket a királyfiú lekenyerezett, azt mondták:

– Volt ugyan itt valaki, de tüstént eltűnt!

A királyfiú erre megijedt, a kertbe futott s ott látott három, reá nevető rózsát, melyet húsz aranyért megvett a kertésztől.

Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált, a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s ebből aranyhajú kisasszony lett.

Míg azonban bement szüleihez az örömhírt megvinni, jött egy czigányleány s az aranyhajút a kútba lökte, ki aranykácsává vált s a király kertjébe repült. Kijövén a szülők, mondák a fiúnak:

– Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól barnult meg.

A koldusasszonynak, aki hozzájok járatos volt, megparancsolták, hogy tollfosztókat hozzon, ez czellerért ment a kertbe, megfogta az aranykácsát.

Másnap nem találta az aranykácsát, hanem mikor a kamrába ment, aranyhajú kisasszonyt talált, ezt is elvitte fosztóul.

A tollfosztók elkezdtek mesélni, s mikor a mese az aranyhajúra jött, elmondá a történteket, mire a czigányleányt kiűzték a király lakásából s az aranyhajú kisasszony a királyfiúval nagy pompával megesküdött, s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A gyüjteményében 732 sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

61. Józsika és Mariska.

Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét éves volt.

Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya, mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:

– Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!

A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az atyjok egyre mondogatta:

– Ne kívánjatok rosszat, mostoha anyátok lesz!

De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a szomszédasszonyt.

Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.

Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta, hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor már egészen árvák voltak. Azt mondja a mostohájok:

Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!

Meglöki Józsika Mariskát, hogy ébredjen fel:

– Hallod, mit beszél mostohaanyánk? Holnap, ha fésül, megöl bennünket!

Sírt Mariska, hogy mit tegyenek? Elszöktek.

Mentek, mendegéltek, egy kutacskához értek; azt mondja Józsika:

– Én nagyon szomjas vagyok, iszom ebből a vizecskéből!

– Ne igyál, – mondja Mariska – mert mindjárt aranybárányka leszel!