Part 15

Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem esteledett; ekkor egy házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.

Egész a házba ment és egyik szobából a másikba nyitott anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Igy szobából szobába menve, eljutott a tizenkettedik szoba ajtajáig, de amint ebbe be akart nyitni, az egész ház sötét lett, úgy, hogy nem láthatott semmit.

Kevés idő mulva egyes szókat hallott:

– Mosogass… főzz… teríts!

Azután sürgést-forgást, tányérzörgést; de semmit sem látott. Egyszer a szobába jött két Szőrös kéz, csupán kéz, más semmi sem volt látható. Ez a két kéz elkezdett teríteni és igen-igen sokat terített. Azután hordtak fel az asztalra különbnél-különb ételeket, de mind csak a Szőrös kezek.

Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették. Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.

Reggel amint fölébredt, hát a legpompásabb szobában látta magát; minden nagyon gyönyörű volt. Egyszer bejön egy szobaleány s megszólítja:

– Nagyságos kisasszony, parancsol-e valamit?

Ő szabadkozott, hogy ő csak szegény leány, de nem ért semmit, a szolgáló szép ruhát hozott s felöltöztette. Majd gróffiú jött be s kérte meg a leányt feleségül, háladatosságból, mivel az egész ház el volt átkozva s ő váltotta meg.

A leány hozzáment, az emberek visszanyerték előbbi alakjokat.

Megtörtént a lakodalom s boldogságban éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 518. sz.)

40. Az Ördög szerető.

Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt, hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami szeretője.

Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.

Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar közepére.

Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba ment.

Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog vele történni.

Éjjel tizenkét órakor zörgést hall az ablakon:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az apád!

Következő nap már halva találta az apját.

Másnap éjjel ismét eljött az Ördög az ablakra zörgetni:

– Nyisd ki az ajtót!

A leány megint csak azt felelte:

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az anyád!

Következő nap az anyját találta halva.

Harmadnap ismét megjelent az Ördög:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghalsz te!

Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával megjelöljék.

Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani, lemetszeni.

Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága. Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.

Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem tudta, hova.

Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt, lefeküdtek.

Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s el nem bocsájtotta.

Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték, harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani. Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá változott.

Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen, mert még a szoba küszöbén sem léphet keresztül, fél az Ördög elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.

Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s mégsem találhatta meg.

Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.

Azóta, ha meg nem haltak, most is boldogul élnek a herczeggel.

(Ipolyi A. gyüjteményében 149. sz.)

41. Szép Karolina és a lólábú katona.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? míg végre azt határozták, hogy olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.

Mikor azután felnyőlt Karolina, elvette a királyfi. Sokáig éltek, éldegéltek boldogul; de egyszer jött ám a levél, hogy a királyfinak háborúba kell menni. Elment azután nagynehezen a király, Szép Karolina magában maradt, félt nagyon; kiállította a cselédjeit a kapuba, megparancsolta nekik, hogy senkit be ne bocsájsanak, hanem ha valaki oda akar menni, egy jőjjön be közülök s kérdje meg tőle, hogy bejöhet-e?

Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?

– Bejöhet! – mond Szép Karolina.

Bemegy azután s leülteti Szép Karolina maga mellé; beszélgetnek sokáig, hát egyszer elejti gombolyag pamutját, látja, hogy a katona már felvette, de azt is látja, hogy a katonának lólába van. Kötne tovább, de a pamut íznyikre volt eltépve. Azzal elveszi tőle a lólábú katona s megy hazafelé; Szép Karolina meg megy utána.

A lólábú katona bemegy egy házhoz, Szép Karolina látja az ajtóhasadékon, hogy a pamutot a lólábú katona kerekes rokkán fonja össze. Azzal hazamegy Szép Karolina.

Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit látott tegnap? Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, – azt mondja – meghal apád!

Másnap jött a levél Szép Karolinához, hogy meghalt az apja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál tegnapelőtt?

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal anyád.

Másnap meghalt az anyja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal urad.

Másnap meghalt a férje.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghalsz magad.

Megmondta a cselédeknek Szép Karolina, hogy ha ő meghal, neki se ne harangozzanak, se ne mondják senkinek sem, hogy meghalt, hanem a kéményen gyugják ki s a ház háta megett gödröt ássanak neki s abba temessék.

Meghalt Szép Karolina s a cselédek úgy tettek, amint megparancsolta.

Odamegy másnap a lólábú katona, kérdi a cselédektől:

– Hol van Szép Karolina?

Ők nem tudják. Kérdi az ajtóféltől:

– Itt vitték ki Szép Karolinát?

Mondja az ajtófél:

– Itt nem vitték.

Felmegy a toronyba, kérdi a harangozótól:

– Harangoztál Szép Karolinának?

– Én nem harangoztam.

Kimegy a temetőbe, kérdi a kaputól:

– Itt vitték be Szép Karolinát?

– Itt nem vitték.

Kérdi egy sírtól:

– Ide temették Szép Karolinát?

– Ide nem temették.

Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették, egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el, meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy odaért, lehajlott előtte.

Hazavitte s az ablakba a tükör mellé pohár vízbe beletette.

Egyszer egy este vacsorált a királyfi és sok sütemény maradt az asztalon; de reggel, amint felkelt, semmit sem talált, erősen gondolkozott: vajjon ki ehette meg? Eljött az este, a királyfi még drágább süteményeket készíttetett s otthagyta az asztalon, de megparancsolta az inasának, hogy lesse ki, ki eszi meg?

Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.

Hát látja éjféltájban, hogy a bazsarózsából kijön egy szép kisasszony, a tükörnél előbb megfésülködik, azután odamegy az asztalhoz s enni kezd. Odasettenkedik a királyfi, megöleli s így többé nem mehetett vissza a rózsába. A királyfi elvette s igen nagy lakodalmat csaptak.

Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.

Hát meglátja a templomban, hogy ott ül a lólábú katona; nagyon megijedt Szép Karolina s amint kijöttek a templomból, összetalálkozott vele s mondja a lólábú katona:

– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!

Örült Szép Karolina, hogy megmenekülhetett, hazament s annak örömére olyan nagy keresztelőt csaptak, hogy még most is lakják, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtur.)

42. Halottidézés.

Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra, annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:

– Jere, jere!

Tizenkét óra után egyszerre erős koczogás után felszólalt valaki az ajtónál, mondván:

– Tenyerem, talpam, mátkám, szép lány, nyisd ki az ajtót!

A leány pedig felelt reá:

– Nem nyitom, még nekem egy láda szép ruhát nem hozol!

Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna, megjelent és az előbb mondottat ismételte.

A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott:

– Holt, holtnak nyisd ki az ajtót!

Mire a kiterített az egyik lábát lebocsájtotta; másodszor is kiabált, ekkor a kiterített a másik lábát bocsájtotta le; mikor harmadszor kiabált, a kiterített fölemelkedvén, bebocsájtotta. Meglátván a leányt, vitte magával a temetőbe s be is viszi a sírba, ha a kakas meg nem szólal; de megszólalt, mert a holtak órájának vége volt. Erre a leány megszabadult, a pénzen házat vett magának s gazdag özvegy maradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 146. sz. Nyitra.)

43. Hamm! téged is megeszlek.

Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt, harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya legöregebb leányának:

– Eredj, melegíts vizet a lábomnak!

– Biz’ én nem megyek, – mond a leány – addig egy orsót lefonyok.

– Hozzál te! – fordul a középsőhöz.

– Óh, én nem megyek, addig egy inget megvarrok.

– Hát menj te, édesleányom! – szólt a legkisebbhez, ki a kályha háta megett tollat fosztott.

– Én elmegyek – mond a leányka, – de előbb elmegyek a kocsmárosnéhoz tüzet kérni.

Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt a Vörösláng.

Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ez volt a Kékláng.

Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt az Ördög.

Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.

– Szerencséd, hogy beköszöntél, másként felfaltalak volna, ne tűz!

Hazament, mindent megtett, behozta a vizet és kezdte apja lábát mosni.

– Óh, apám, de sárga a kend lába!

– Sárga biz’ az, fijam, sok temetőt összejártam már!

– Óh, apám, de sárga a kend keze!

– Sárga biz’ az, fijam, sokat dolgoztam én azzal!

– Óh, apám, de sárga a kend foga!

– Sárga biz’ az, édeslányom, sokat felfaltam én azzal; hamm! téged is felfallak! – s elnyelte a leányt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 44. sz.).

44. A bosszús farkas.

Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott. Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt, hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.

Midőn a kis leány eljött, mondá:

– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús és szalonna, vágj le onnan!

Amint a kis leány a kéménybe ment, hallá a hústól:

– Ne vágj énbelőlem, én vagyok öreganyádnak a húsa!

A kis leány először, másodszor leszaladt, de harmadszor semmit sem gondolt vele s a húsból kenyérrel evett.

Későbben kérdé a farkas:

– Szomjas vagy-e, leányom?

– Az ám! – felelt a kis leány.

– Ott van az ajtó megett a korsó bor.

Odamegy a leány, azt mondja a vér:

– Ne is bánts engemet, én vagyok az öreganyád vére!

De a leány ivott. Öreganyjához akart feküdni, pedig ott a farkas volt, azt mondta:

– Öreganyám, mitől olyan szőrös a kend lába?

– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat dolgozom.

– Öreganyám, miért olyan nagy a szája?

– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három napig nem adtál enni, téged is megeszlek!

S mint másokkal, a kis leánnyal is így tett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 399. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged).

45. Egyék, igyék komámasszony.

Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak, csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot.

Elindult hát a szegény ember a szomszéd faluba komát keresni. Útjában találkozott egy asszonnyal, aki elvállalta a komaságot a szegény ember örömére s visszatért vele a keresztelőre.

Néhány esztendő mulva, mikor a keresztfiú megnövekedett, meglátogatta a szegény embert a komaasszonya s kérte, hogy látogassák meg őt is. Sok kérés után el is indultak, magokkal vitték a legkisebb fiút.

Mikor mentek, az úton nagyon sok csontot találtak, a felesége vissza akart térni:

– Térjünk vissza, lelkem, nézd, ezek itt embercsontok!

– Mit gondolsz? – mondja az ember – hisz’ ezek csak lócsontok!

Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy itt régen temető volt.

Végre elértek a komaasszonyhoz. Mikor a pitarba bementek, a sok kanál a konyhán tánczolt, de amint meglátták az idegeneket, azonnal a kanáltartóba ugráltak vissza; a kemenczében nagy tűz égett. Bementek a szobába, a Komájok nagyon szívesen fogadta őket, de a szegény asszony az ijedségtől alig tudott megállani, mert a komaasszonya éppen akkor csapta fel az öléből a nyakára a fejét.

Komájok kiment a szobából és a kis gyermeket is kihívta, kit az égő kemenczébe vetett. Nemsokára vacsorát hoztak be, emberhúsból és vérből állott. Azonnal hozzáfogott a háziasszony a kínáláshoz; az ember evett is belőle, de az asszony egy harapást sem akart enni.

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton sok embercsontot találtunk!

– Lócsontok voltak azok.

Ezzel nyugtatá a gazda vendégét. Újra hozzáfogott a kínálgatáshoz, mikor az asszony a kanalak tánczát és az égő kemenczét hozta fel okul, hogy miért nem eszik. Gazdája ugyan azt mondá, hogy a kanalak számára bált rendezett, azért tánczolnak, a kemenczében kenyeret sütnek; de semmit sem használt, (csak kínálta az asszony):

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor benyitottuk az ajtót, komámasszony az ölében tartotta a maga fejét!

– Hamm! téged is bekaplak, mint a fiadat, ha finyáskodsz! – mond a Boszorkány s elnyelte előbb az asszonyt, azután az urát is.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Szeremley József gyüjt. Gelej, Borsod vármegye).

46. Kató néni és a pap.

Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány: Kató néni.

A pap, kihez bejáratos volt, mindig mondta neki:

– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.

Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka 12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.

A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét. A pap megijedt s e szavakat írta bele:

– Jaj Istenem!

A Boszorkányok elolvasták az Isten nevét, a papot jól megverték.

A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá vált.

Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.

A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé instruktornak.

A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte őt, de egyik sem mert szólani.

Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége pohara?!

– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot elbeszélem, s úgy történt.

A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította, hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett. Kató nénit a király parancsából megégették.

Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 10. sz. Katona Endre gyüjt.)

47. A Boszorkány és a vadász.

Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire lakott.

Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját, hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg rimánkodni.

– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban velem együtt el akarsz kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne kívánd e lélekölő dolgot tudni!

A leány ezen megütközött s félt.

Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e mesterségre.

Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász, felkeresse-e a szerencsétlent?

Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva sírni.

– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly keservesen sír?

– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű asszony.

– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is elröpül!

– Vadászni jöttem, hallottam jajgatásodat, azért jöttem erre.

– Távozz e rém helyről!

– Nem megyek!

– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi történik velem!

Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.

A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette, azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.

Szürkületkor azután hozzáment a vadász.