Part 14

A fenevad tanácsot adott neki, hogy tegye gyűrűjét egy pohár alá este mikor lefekszik s képzelje, hogy otthon van s azonnal otthon leli magát, de három nap mulva ismét visszajöjjön, ha atyja élete kedves előtte. Szépike úgy tett s azonnal otthon termett s dicsekedett, mily jó dolga van neki a fenevadnál. Két nénje megirígyelte jó dolgát s elhatározták magokban, hogy ha még egyszer hazajön, elzárják, hogy vissza ne mehessen s a fenevad kívánatára közülök megy el valaki. Úgy is tettek: Szépikét három nap fogva tartották.

Mikor Szépike kiszabadulhatott, azonnal visszasietett, de a kastély puszta volt, sehol senkit sem látott, összeszaladgálta a nagy tágas kertet s ott látta egy posványos árokban haldokolni a fenevadat; síránkozott felette s kérte, hogy ébredne föl: hozzámegy feleségül.

Mikor ezt a szót kimondta, az egész kastély megnépesedett, nagy örömrivalgás, muzsikaszó hallatszott a várban, de ő nem hallgatott semmire s mellé állott egy Tündér s a fenevad gyönyörű királyfivá változott.

A Tündér a fenevadat azért átkozta el, hogy őt megcsalta s mindaddig abban a csúnya bőrben kellett maradnia, míg egy szép leány jószántából hozzá nem megy feleségül.

Ekkor nagy lakodalmat csaptak, elhozatta Szépike atyját s testvéreit.

A Tündér azt veté a két nénjének a szemére, hogy ők rosszat akartak véghezvinni testvérökkel, azért lakoljanak, halljanak meg!

A kereskedő azután a kastélyban maradt s boldogul élt gyermeke mellett; ők is boldogul élnének ma is, ha meg nem haltak volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 4. sz. Csolosz Pál gyüjt. Sziget.)

34. A zöld disznó.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer egy úrnak három leánya, közülök a legifjabb legszebb, legszelidebb volt s az atyja őt szerette legjobban. Egyszer messze útra készült az atya, egybehívta leányait s megkérdezte mindegyiket, hogy milyen ajándékot kívánnak?

A legidősebbik szép, drága gyöngyöket, a másik arannyal kivarrott ruhát kért atyjától, a legifjabbik pedig nem akarta atyját kéréssel terhelni, de az atyja unszolására végre egy tisztafehér rózsát kért.

A gazdag úr elutazott s miután abba a városba beért, ahova útja volt, a két idősebb leányának mindent megvásárolt, csak a legfiatalabbnak sehol sem kaphatott fehér rózsát. Visszamentében minden kertbe benézett, hogy kedves leánya kívánságának eleget tehessen; végre amint egy pusztán keresztül megy, meglát egy díszes kertben egy gyönyörű fehér rózsát.

Azonnal megállott, kinyitotta a kert ajtaját, bement s körülnézett; föltevén magában, hogy ha száz forintba fog is kerülni, mégis magáévá teszi, de senkit sem látott az egész kertben. Kiabált, de senki sem jött elébe. Bement az udvarra, egy élőt sem látott; bemegy a kastélyba, ott szebbnél-szebb szobák voltak, de egy lélek sem mutatta magát. Végre – miután már mindent megjárt volna – visszament a kertbe s eltökéllé magában a rózsát leszakasztani.

E rózsa a kert közepén szép szigeten volt, hova híd vezetett. Keresztülment a hídon, leszakasztotta a rózsát, azonban alig tett egy lépést, már nyomában volt egy rút, zöld disznó s torkonragadta az embert, számot kért tőle, hogy merészelte azt cselekedni? Ez eleget szabadkozott s elbeszélte leánya kívánságát, de ez nem tágított addig, míg az úr esküvel meg nem igérte, hogy legkedvesebb leányát neki adja.

Hazajöttekor leányai elébe szaladtak, kivált akit legjobban szeretett. Az atya nagy búsan elbeszélte leányainak az esetet, de a legifjabb igen bátorította atyját s vígasztalta, hogy örömest váltja meg atyja életét s mindjárt kezdett útra készülni.

A megszabott napon, a kijelelt órában hatlovas hintó jött el érte. Elbúcsúzott tehát szomorkodó szüleitől s mert vele senkinek sem volt szabad menni, útnak indult.

Mikor a kastélyhoz értek, már setét volt; amint leszállott, a kastély ajtai megnyíltak előtte, de egy lelket sem látott. A konyhában a pecsenyék magoktól forgolódtak és különféle ételek főződtek és sültek. Onnan a szobák különféle irányban megnyíltak s drága eszközökkel voltak ékesítve: de sehol senki.

Az ebédlőbe ment s ott az asztal magától megterítkezett s csak egy személyre volt terítve és a legjobb ételek jöttek egymás után. A leány igen szomorkodott s eleinte nem is mert hozzányulni, de végre nekibátorodván, evett.

Vacsora után az ételek lassankint kimentek, az asztal leszedődött s a másik szobában egy ágy elbontódott. Sokáig sírdogált a leány, de végtére lefeküdt s elaludt.

Reggel fölkelt, a reggeli már készen várta és minden szolgálatja megvolt. Reggeli után a kertbe ment sétálni, hol az egész napot töltötte s ott különféle virágokkal mulatta magát. Semmiben sem látott hiányt, csak azon sopánkodott, hogy az Isten bármilyen eleven állatot látatna már vele. Miután egy kicsit megszokott volna s magányosságát dalolgatással valamennyire felvídámította, egy este vacsora előtt azt látja, hogy két személyre van terítve.

Erre eleinte igen megijedt, de végre azt gondolta magában, hogy nem bánja, bárki jön is, csak jöjjön valami élő.

Végre, midőn a vacsora ott termett az asztalon, egy rút zöld disznó jelent meg s melléje ült, vele kezdett enni.

Végre megszokta a leány a zöld disznót, nem irtózott tőle. De az, mihelyt megvacsorált, vagy megebédelt, mindjárt eltűnt és soha egy szót sem szólott hozzá.

Azon gondolkozott egyszer a leány, hogy igen szeretné szülőit meglátogatni, mert már másfél éve nem látta őket.

Másnap egy czédulára azt találta írva:

»Nem szabad hazamenned, mert rólam megfelejtkeznél.«

A leány megesküdött, hogy sohasem felejtkezik meg róla.

Adott tehát a zöld disznó egy gyűrűt és egy tükröt az útra.

A gyűrűt meghagyta neki, hogy mindig az ujján hordozza és senkinek oda ne adja, mert ha az ujjáról leveszi, azonnal megfelejtkezik róla. Ha pedig a tükörbe belenéz, meg fogja őt látni, hogy mit csinál, hogy folynak dolgai. Amint felkészült, ismét az udvaron várta a hatlovas hintó, felült azonnal és elindult.

Hazaérkezvén, szülei és testvérei alig ismerték meg s már régen holtnak tartották; elbeszélte ezután történetét, megmutatta a gyűrűt és a tükröt. Testvéreinek nagyon megtetszett a tükör, kérték tőle pár napra, de ő sehogy sem akarta odaadni nekik.

Testvérei azután éjjel elvitték tőle s ujjukon hordták, s ekként egészen megfelejtkezett az állatról. Igy folytak hetek hetek után.

Végre megjelent neki álmában összeroncsolt testtel az állat, segedelmet kért tőle.

Mihelyest felébredt, azonnal elvette testvéreitől a gyűrűt, tűkört; belenézett a tűkörbe s meglátta az ő kedves állatját szétnyarádva (= elájulva) saját vérében fetrengeni. Azonnal megérkezett a hatlovas kocsi, felült és sehol sem álltak meg, csak a kastélynál. Leszállt a kocsiról, bejárta mind a huszonnégy sor szobát, de sehol sem találta őt; végre a kriptályba ment, ott találta széthúzva, elnyaradva.

Ráborult, sírt, addig nem is ment el tőle, míg éjjel tizenkét órakor a föld megrázkódott s a zöld disznóból szép herczegúrfi támadt. Attól a pillanattól fogva az egész udvar tele volt állatokkal és cselédekkel s az elátkozott herczegúrfi megszabadításáért hálául szabadítóját kérte meg feleségül.

Elhívta a leány szülőit is, nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek sokáig s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 110. sz. Nyitravölgy.)

35. A csikó.

Egy király ment hazafelé. Szomjas volt, inni akart a forrásból, de orronfogta valami és csak úgy eresztette el, hogy előbb megigérte, hogy neki adja, amit nem tud otthon.

Mikor hazaért, látta, hogy gyermeke született. Elkezdett szomorkodni. Évek mulva jött a csikó, nyerítésére minden zár megnyílt.

Kétszer más lányt adtak a csikónak, (mint a 37. sz. mesében), de hasztalanul, harmadszor azután a lányukat vitte egy szép rétre. A királylánytól is kérdezte a csikó; mit csinálna ő ebből a szép rétből?

– Királyi kertet – mond a lány, miről megismerte, levitte a föld alá, forráson keresztül átkozott palotába jöttek.

A csikó itt egy tükört adott neki, melyben megláthatja, mi történik az egész világon. Amint éjszaka fekszik a lány, észreveszi, hogy valaki melléje fekszik; de mozdulni nem mer, mert egy hang azt kiáltja:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van közöttünk!

Igy volt ez egy darabig; de a harmadik éjen már nem tarthatta meg, a tükörbe tekintett, erre látja, hogy a csikócska fekszik mellette. Ez megrettenve jelenti, hogy most addig el lesz átkozva, míg a réten körmeivel ki nem kapar egy aranylakatot és tizenkét kulcsot.

Véres kézzel rátalál végre, kinyitja s lejön egy rétre, hol egy Boszorkány három lova legel, ő elveszi az egyiknek a kalapját és csókolja. Mire háromszor megcsókolta (a lovat), királyfi válik mind a háromból s kérik, hogy válasszon közülök; ő a kalap nélkül valót választja, ez által meg van szabadítva az átoktól.

A gyásszal bevont, atyja városába mennek zene s öröm közt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 31. sz. Ipolyi A. gyüjt. Ipolyság.)

36. A csikócska.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború, a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.

Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván:

– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem engedi ezt meg!

A kocsist is elküdte a király, de ez is azt mondta, amit az inas; ekkor a király megharagudott, kiszállt és maga ment vízért. Odaért, elkezdte merítgetni, de sehogy sem ment; ekkor letérdepelt és fejét a forrásba hajtva, kezdett inni, de valami hirtelen megkapta az orrát s rémülten kérdé a király:

– Ki vagy, mi vagy? Ereszd el az orromat! Mit kívánsz tőlem?

– Én – válaszolt a valami – addig nem eresztelek, míg azt el nem igéred, ami felől nem tudsz, amivel odahaza várnak!

Gondolá a király, hogy talán néhány százezer forint és megigérte neki azt, ami felől nem tud.

– Holnap ilyenkor eljövök érte.

E szavakkal elbocsájtá a király orrát, ez pedig hazafelé sietett.

A kapuk megnyíltak és íme! a királyné hét éves, gyönyörűséges leányával jött a király elé.

– Oh, kedves, egyetlen, szép gyermekem! – kiált fel a király; elszomorodott, elbeszélte a királynénak, mi történt vele.

Egyszer csak lódobogás hallik, egy nagy prüsszentésre minden ajtó és kapu megnyílt, bejött egy tátos, a királyné a hátára tette a juhászleánykát saját gyermeke helyett, a csikó pedig az orrát megfintorította és elment vele.

Midőn a nagy rétre értek, a forráshoz, letette a csikócska, a leányka leült, ő pedig a fejét az ölébe tette s kérdé tőle:

– Ha te igaz herczegasszony vagy, mondd meg te nekem, mit csinálnál te ebből a szép rétből és erdőből?

– Ej, de szép ez a rét, de jó volna itt az én apámnak juhokat őrizni!

– Hát a te apád olyan herczeg, hogy juhokat őriz? Elmehetsz Isten hírével, holnap elmegyek egy másik herczegasszonyért!

Szomorú szívvel várta a királypár a másnapot. Ekkor a kovácsleányt adták neki; ekkor is nagyot fintorított az orrával és elnyargalt. A forráshoz értek, fejét a lány ölébe tette a csikócska:

– Ha igaz herczegasszony vagy, mondd te meg nekem, mivé tennéd ezt a szép erdőséget és réteket, ha birtokodban volna?

– Óh, de szép ez az erdő! De jó volna itt az apámnak szenet égetni!

– Nincs rád szükségem!

Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:

– Ha szerencsétlen leszel, csak ebből imádkozzál és segítve lesz bajodon.

Azután gyűrűt adott neki egy szép kővel:

– Ha valamit nem fogsz tudni és setétségben leszel, csak ebbe tekints és mindenben felvilágosodol.

A csikó elnyargalt a leánnyal, az egész várost fekete posztóval vonták be s minden zenét kitiltottak az országból. A szép réten ült a herczegasszony, a csikócska fejét az ölében tartva, beszélgettek:

– Ha ez a szép tájék, ez a szép forrás a te vagyonod volna, – kérdé a csikócska – mit csinálnál belőle?

– Én – úgymond – nagy kertet alakítanék és erre a helyre egy szép filegóriát!

– Ez már igaz herczegi ízlés! – mondá a csikócska és felkapta, beugrott vele a forrásba, ott pedig nagy vaskapuk nyíltak meg; sok-sok vaslépcsőkön keresztül, egy tekervényes úton a föld alatt egy gyönyörűséges nagy vár elé értek, hol bevezeté a termekbe, melyek arannyal és ezüsttel dúsan valának ékesítve. Minden, ami csak örömre és kényelemre szolgálhat, megvolt.

– Ezzel mindennel te parancsolsz, ez mind a tied, – szólt a táltos – én gyakran meglátogatlak!

Itt láthatatlan kéz hozott az asztalra minden ennivalót, megvetette az ágyat. Mikor lefeküdt s elaludt, egyszer csak érez valamit feléje közeledni, mire felébredt, az a valami e szavakat mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk! – És a herczegasszony meg nem mozdult.

Igy multak a napok, hetek, hónapok és évek, de az éjjeli vendég sohasem maradt ki. Történt egyszer, mikor a herczegasszony apróságait rendezgeté, a gyűrűcske kezébe jött, melyet édesanyja adott neki búcsúzáskor, nagy örömmel felkiálta:

– Te majd felvilágosítasz engem, általad meglátom az éjjeli vendégemet! – és kebelébe gyugta a gyűrücskét.

Este, midőn lefeküdt, feje alá tette azt és mikor a valami mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk!

Ekkor kihúzta a gyűrűt a feje alól, beletekintett a kőbe és egy, szép, fiatal ember feküdt mellette.

Ijedve felugrott a herczegasszony, mire a fiatal ember azt mondá:

– Szerencsétlen, te, mit cselekedtél? Csak ma éjjel tűrtél volna békével és mind kiszabadultunk volna; de most magadat száz évre, bennünket pedig örökre elkárhoztattál; ez a hetedik évnek utolsó éjszakája volt, most ütött volna a szabadulás órája, de így mindennek vége! – s ezzel eltűnt.

Másnap reggel nagyon szomorú volt a herczegasszony, a kedves csikócskája is az volt, min nem kevéssé csodálkozott s kérdezte, miért oly szomorú?

– Mi a bajod?

– Talán az, ami a tied!

Ekkor tudta a szép herczegasszony, hogy miben áll a dolog.

– Óh, mondd meg, hogy miáltal szabadíthatlak meg?

– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a tekervényes úton, amerre jöttünk!

– Felmegyek!

– Ha felmégy a forráshoz, ott egy kert van és egy filegória, amint te mondottad, a kert előtt oly föld van, mely száz év óta egyszer sem volt ásva, ezt kell neked ásni és pedig a körmöddel mindaddig, míg egy csomó kulcs nem jön a kezedbe. Azután a kulcsok egyikével nyisd meg a kertajtót, ott találsz tizenegy csikót és egy vén kanczát, a legszélső csikónak kapd le a kalapját, azután fuss vele, de hátra ne tekints, míg a kertből kint nem leszel; ezzel megszabadíthatsz!

– Megteszem, megteszem, képes vagyok megtenni!

Úgyis lett.

Mikor nagynehezen felért a forráshoz, addig ásott a körmeivel, míg a kulcsot meg nem találta, azután bement a kertbe, onnan a filegóriába, lekapta a legszélsőnek a kalapját, jól meghúzta az orrát:

– Ez – úgymond – azért van, mert atyámnak is meghúztad az orrát!

Vissza sem nézett, hanem futott kifelé, a kert előtt megpihent.

– Óh, szegény csikóm, úgy meghúztam az orrát, most sajnálom!

Ezeket mondva, megcsókolta a kalapot; e csókra mintha minden megmozdult volna a föld alatt, oly rezgés támadt.

Másodszor és harmadszor is megcsókolta a kalapot, talán ijedtében, erre a föld alól kibukott egy, nagy vár, kapui megnyíltak, tizenegy, gyönyörű fiatal ember és egy asszonyság a herczegasszony lábához borult:

– Szabadítónk vagy, – mond az asszonyság – mi hatalmas királyherczegek voltunk, de egy gonosz Tündér mindenestől, várastól együtt elátkozott, meghagyva, hogy addig meg ne szabadulhassunk, míg királyvérből származó ártatlan leány ily módon meg nem szabadít bennünket. Választhatsz fiaimból!

A királyleány azt választotta, amelyiknek nem volt kalapja, mert az volt az ő csikócskája.

Ezután elmentek a leány atyjához, az ország még fekete posztóval volt bevonva. Elbeszélte atyjának, mint járt; volt aztán erre oly lagzi, hogy még a kutya is fánkot evett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 128. sz.)

37. Elátkozott királyfi.

(A 35. sz. változata.)

Egy király vadászott s mivel nem volt pohara, lehajlott egy gyönyörű tájon egy patak fölé vizet inni s midőn inni akarna, valami a vízben megfogta az orrát s nem akarta kérésére sem elbocsájtani, míg ez meg nem igéré, hogy leányát neki adja feleségül. Hazament s búslakodott feleségével együtt, egyszersmind cselt gondoltak ki akképen, hogy a juhász szép leányát öltöztetik fel s adják oda, ha kéretni jönnek leányukat. Egy idő mulva csak megjelenik egyszerre az udvaron egy paripa s elnyeríti magát, mi annak volt a jele, hogy a király leányát akarja. A királypár levezeti nagy sírások közt az ékes juhászleányt s felültetik a paripára. Ez száguld vele egész addig a helyig, hol a király volt, itt letette és tudakozta tőle, mint tetszik neki a táj?

– Óh, gyönyörű, – mond a juhászleány – mily szép legelők! Mily jó volna itt atyámnak a juhokat legeltetni?!

De ezzel elárulta magát, hogy nem királyleány. A paripa ismét a király udvarába rohant. Ekkor hasonló csellel a kovács leányát adták neki, ki azáltal árulta el magát, mert a patak mellett levő erdőséget dicsérte s mondá:

– Mily jó volna ebből atyámnak szenet égetni!

Harmadszor is elment a paripa a király udvarába, ekkor már a királyleányt adták neki. Mikor tudakolta a paripa, mint tetszik neki a táj?

– Jól – felelé, – mily jó volna itt atyámnak várakat építeni!

Miután a paripa ezáltal megtudta, hogy ez a király leánya, megrázta magát s deli férfiúvá lett s egyszersmind szép partok, a parton vár emelkedett fel, mely mindennel el volt látva, mi kényelemhez, pompához tartozik. Ekkor elmentek a királyszülőkhöz, kik igen megörülének a jó kimenetelen; a férj pedig, ki el volt átkozva s paripává átalakítva, fel lett mentve az átok alól.

(Ipolyi A. gyüjteményében 20. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

38. Kígyó Jancsi.

Volt egy faluban egy gazdag házaspár, nem volt gyermekök, nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, annyira, hogy az asszony ily szavakra fakadt egykor:

– Óh, bárcsak már fiam, vagy leányom, vagy ha nem, akárminő csúcsó-mászó állatgyermekem volna!

Nemsokára szült egy kigyót, ki az ő nagy csodálkozására beszélni is tudott. Nagyon szerette az anya kígyógyermekét, kit is Kígyó Jancsinak nevezett az egész falu.

Kígyó Jancsi tizenöt éves lett, felmászott egy nagy diófára s ott fütyürészett; kérdi őt édesanyja:

– Kígyó Jancsi fiam, miért fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok!

– És kit akarsz, fiam?

– A szomszédasszony lányát, Örzsikét. Hát menj, anyám, kérd meg menyednek!

Ment az anya, odaadták Örzsikét. Amint a gyűrűváltásnak kellett volna lenni, tudniillik nagy ebéd volt, mindnyájan leültek az asztalhoz. Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Örzsikének az ölébe tette a fejét, de ez jól megütötte a kanállal és elrugta magától.

Midőn már a menyegző is meg lett volna, lefeküdt Kígyó Jancsi a menyasszonyához és úgy megcsípte, hogy ez nagyot halt.

Másnap reggel korán fütyürészett Kígyó Jancsi; kérdi anyja:

– Mit fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok.

– És kit?

– A bírónak a leányát.

Elment az anyja megkérni bíró Julist, meg is kapta.

Jancsi, amint az asztalnál ennének, Julis ölébe tette a fejét, de Julis jól megütötte kanállal a fejét és elrugta; másnap halva feküdt bíró Julis Jancsi mellett!

Jancsi megint fütyürészelt.

– Ugyan mit fütyürészel, Jancsi?

– Én – mond – házasodni akarok! A legszebb leányt akarom a faluban!

– Ugyan ki adna most neked feleséget, mikor kettőt megöltél már?

– Kérje meg anyám a legszebb lányt, mert ha nem, hát agyoncsapom!

Elment az anyja megkérni a falu legszebb leányát; a leány szülői nagyon ellenkeztek; de Mariska azt mondta, hogy elmegy Kígyó Jancsihoz.

Megvolt a gyűrűváltás, az ebéd alatt Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Mariskának az ölébe tette a fejét, ez pedig egy kanállal neki adott enni, a másikkal maga tett a szájába és szépen megsimogatá; este Kígyó Jancsihoz feküdt; reggel felkelt anyósának nagy örömére.

Úgy éltek ők hét hónapig, egyszer kérdi anyósa a menyét:

– Ugyan, Mariska, te olyan szép vagy, hogy szeretheted ezt az én kígyó fiamat?

– Ah, – mond a menyecske – hogyne szeretném, mikor ő csak nappal ily csúf állat, éjjelre pedig mindig gyönyörűséges ember; ekkor a kígyó bőrét a feje alá teszi és reggel ismét belemegy.

Csodálkozott az anya azon, amit hallott.

– Tudod mit, Mariska, holnap befütöm a kemenczét és te lassan kihúzod a feje alól a bőrt, mikor ő aludni fog és én elégetem, ő pedig nappal is oly szép lesz, mint éjjel.

Úgy is tettek. Amint Jancsi reggel felkel, hát a kígyóbőr nincs a feje alatt, akkor azt mondá:

– Átkozott légy Mariska ezért a tettedért! Most sem éjjelre, sem nappalra nem lesz szép férjed!

Most ujját egy gombostűvel megszúrta s a vért fehér ingébe törülte és azt mondá:

– Ez a vérfolt addig marad az ingben, még csak te ki nem mosod!

Ekkor háromszor megölelte Mariskát, mindjárt három vasabronccsal volt körülabroncsolva.

– Ez – úgymond – addig le nem ugrik rólad, míg én ismét háromszor meg nem csókollak!

Ezzel eltűnt, Mariska sírt és Mariska elindult férjét keresni.

Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy öreg anyóka ült.

– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem száll?

Mariska nagy bizodalommal elbeszélt mindent az öreg anyókának.

– Várd be – mond az öreg – a fiamat, talán az fog valamit a férjedről tudni.

Hazajött a Nap, de nem tudott semmit Mariska férjéről:

– Talán – úgy mond – a Hold fog tudni felőle!

– Itt van az aranyguzsaly – mond az öreg anyóka – ezzel segíthetsz magadon!

Elment a Holdhoz, ott kapott egy aranyorsót és aranylent, ezek a Szélhez utasították. Hazajött a Szél, Mariska kérdi, nem tudna-e valamit az ő férjéről?

– De tudok, éppen most ott fújtam, lakodalmat tart egy herczegasszonnyal.

Odament Mariska és szolgálónak kínálkozott; mivel sok volt a dolog, befogadták.

Egyszer kiült a ház elébe és ott fonyt, látván ezt a herczegasszony, kérdezte tőle, mi az ára az aranyguzsalynak, orsónak és lennek? ő megszeretné venni.

– Mind odaadom, – mond Mariska – ha három éjjel hágy a férjével egy szobában aludni!

A herczegasszony egy kissé gondolkozott s majd a guzsalyra, majd az aranyra nézett, azután mondá magában:

– Várj, majd megcsallak! – és megengedé neki.

Éjjel eleget rángatá Mariska Kígyó Jancsit:

– Ébredj fel, kincsem, csókolj meg, fáj az abroncs rajtam!

De Jancsi nem ébredt fel, mert álomitalt kapott.

Másnap mosták a cselédek a fehérruhát, közötte volt az ing, melyben a vérpecsét volt, melyet ki nem moshattak. Meglátta ezt Mariska, azt mondta:

– Majd kimosom én!

És csakugyan, egyszer megdörgölte, kiment belőle a folt.

Nagy csodálkozással bevitte a herczegasszony az inget Kígyó Jancsinak megmutatni.

– Nézd, fiam, – úgymond – ebből az ingből sehogyan sem lehetett a vért kimosni és egy csodálatos asszony kimosta!

– Hol van az az asszony? – mond Kígyó Jancsi – akarom látni!

Ekkor elbeszélt a herczegasszony mindent, hogy akar vele egy szobában aludni.

– No, – mond Kígyó Jancsi – hagyjátok őt még ezen a két éjszakán a szobámban aludni!

Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel; másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta ki.

Éjjel, amint bejött Mariska, Jancsi felugrott az ágyból, megölelte és háromszor megcsókolta; újra nagy lakodalmat tartottak és ha meg nem haltak, most is élnek; a herczegné pedig kárpótlásul az aranyguzsalyt, orsót, lent és motollát kapta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Hont v. megye.)

39. Szőrös kezek.

Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni; azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.