Part 13

A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.

Bement tehát a szabóhoz és azt mondja neki:

– Ha nem bánná maiszter úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!

Azt mondja neki a szabó:

– Jó, én nem bánom, hanem tudod, mi lesz a kötelességed!? Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazokakban forrjon a tiszta víz, ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak!

Bendebukk megigérte, hogy teljesíteni fogja.

Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazokakban a víz már csak félig volt a régi fövés következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz!

Bendebukk szótfogadott, mindent jól csinált, rendesen és nagyon szerették. Vagy négy nap mulva azt mondja a szabónak:

– Maiszter úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!

Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

– Adjon valami foldoznivalót, János!

– Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!

De mégis addig-meddig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot, hogy foldja meg a két térdjét. Bendebukk az ajtó háta megé megy a nadrággal, kinyitja azt a lámpást, amelyiket az Ördög adott neki, azt mondja:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad, úgy hogy még az írígység se leljen benne hibát!

Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.

Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe, odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul, kérdi tőle:

– Mit búsul, János?

– Hej, öcsém, hogy ne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonakitlit kell megvarrni magamnak!

– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le!

János is megfogadta a jó szót és úgy tett; Bendebukk is hozzálátott a dologhoz, nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad!

Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga früstökjét, amiért vele oly jót tett.

Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi tőle, mi baja?

Azt mondja:

– Már meg kétszáz kitlit kell huszonnégy óra alatt elkészíteni!

Azt mondja Bendebukk:

– Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!

János lefeküdt és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz mondur. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette a maga helyére, váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a maiszter, látja, hogy hol ül Bendebukk, mindjárt haragra gyulladt, hogy hogy’ mert odaülni, haragjának vége is az lett, hogy Bendebukkot elhajtotta magától.

Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában egy nagy városba megint, a király kertészéhez bement és azt mondta, hogy kertészinas akar lenni, a kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és bogarakat. Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig járkált a kertben föl s alá, legyezve a virágokat. Egyszer vasárnap a legkisebb királykisasszony nézett ki a kertbe a kastély ablakán, – a másik két kisasszony a templomban volt – látja, hogy egy kis fiú legyezi a virágokat egy, csatakos bundában. De amint észre sem veszi, csak egy rézpáncélos vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára, mint a pádimentom és azután rézvirágokkal beülette az egész kertet.

A király mikor meglátta, megörült és jól megajándékozta a kertészt, jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájok nyuljon. Bendebukk nevetett magában, mert ő vágatta fel az egész kertet és ő ültette be is.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból; akkor már ezüstpánczélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony nem is gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt? A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon, ekkor pedig aranypánczélú vitéz vágta fel az egész kertet aranyszőrű lovon és aranyvirágokat ültetett. Még akkor ajándékozta meg igazán a kertészt, mikor látta, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból készült; de ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy Bendebukk volt az aranypánczélos vitéz.

A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebbik kisasszony a templomból, azt hazudta, hogy beteg, de az atyja azt mondta, ha halálán van is, el kell menni.

– No, jól van!

Azt mondja a kertésznek:

– Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön háromunknak három bokrétát!

Bendebukk kötött is olyan szép bokrétákat, hogy hetedhétországra szólott és úgy kitudta a virágból csinálni a három kisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis, csatakos bundában, a kertész el akarta tőle venni, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Amint hát bemegy a királykisasszonyok szobájába csatakos bundával, a két nagyobbik kisasszony kiabál rá:

– Eredj ki, takarodj!

De a legkisebbik azt mondja:

– Hozd elő a bokrétámat, kis öcsém!

Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a kisasszony.

Nemsokára csináltatott a király a három leányának három aranyalmát, összehívatta az egész birodalmában levő grófokat, herczegeket és azt mondta a leányainak:

– Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek!

Egy nagy szobában ott voltak a herczegek, grófok, a királynak minden cselédjei, csak Bendebukk nem. Egyszer ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz egy gróf háta megé.

A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a két aranyalmát két herczegnek, a legkisebbik pedig odagöngöríti Bendebukkhoz; a Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki és fel akarta venni, de azt mondja a királykisasszony:

– Nem magának löktem ám! – azzal Bendebukk felvette.

Volt azután lakodalom, de a király haragudott a legkisebbik leányára, hogy miért ment ahhoz a nyavalyás kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó háta megett voltak mind a ketten.

Másnap a két herczeg vadászni ment lóháton, azt kérdik Bendebukktól:

– Nem jön vadászni, kis sógor?

Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve elvágtatott.

Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert tátos volt:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja neki Bendebukk:

– Rézszőrű ló légy, én rézpánczélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl viczkándozzék oldalamon!

Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:

– Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?

Azt mondja Bendebukk:

– Mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:

– Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?

Bendebukk, mintha nem tudná, azt mondja:

– Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!

Az egyik herczeg azt súgja a másiknak:

– Odaadom én. Majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!

Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben. Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.

Azt kérdi a ló:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja Bendebukk:

– Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpánczélú vitéz, ezüstszőrű nyúl viczkándozzék az oldalamon és mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik tőle:

– Miért adnád azt nekünk?

Azt mondja a vitéz:

– Egy másik sárga karikáért!

Most a másik herczeg adta oda a jegygyűrűjét; azzal elmentek. Mikor a város végin vannak, látják, hogy Bendebukk mégis ott vergődik a sárban lovastól; azután kijött valahogy; hazament, otthol megmosta.

Harmadik nap megint kiment a két herczeg vadászni, elhívták Bendebukkot is, még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendi és módja szerint ott maradt a sárban! Amint a két herczeg elmegy, azt mondja a lovának:

– Aranyszőrű ló légy, aranypánczélos vitéz legyek, aranyos szőrű nyúl viczkándozzék oldalamon, mint a gondolat a két herczeg előtt teremj!

Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:

– Miért adod nekünk azt a nyulat?

Azt mondja Bendebukk:

– Nektek adom, ha valamelyitök a sódarára hagyja nyomni a pecsétet!

Az egyik ráhagyta nyomni, azután elváltak. Mikor a két herczeg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk, azután hazament, megmosta a felesége.

Egyszer a király összegyüjti a birodalmában levő mágnásokat bemutatására azoknak a nyulaknak, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor vendégeskednek legjobban, a két herczeg pedig beszéli, hogy hogy’ és miképen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpánczélú vitéz, azt gondolták, valami mágnás, ezt is leültették. Egyszer azt mondja:

– Hazudtok herczeg sógorok, mert nem a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért adtam én Bendebukk, a harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet? ha nem hiszik, nézzék meg!

Megnézték és csakugyan úgy volt. Akkor feláll Bendebukk, azt mondja:

– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal elment.

Ment, mendegélt a kis, csatakos bundában, egyszer elér egy királyhoz, bemegy nálla, azt mondja neki:

– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.

Azt mondja neki a király:

– Az mind igaz, édes fiam, hanem úgy vigyázz, hogy ha ki nem találod az okát, már kilencvenkilencz embernek van a feje karóban érte, a tied a századik lesz.

Bendebukk megmaradt feltétele mellett.

Este lefekszik a királykisasszony ajtajában a csatakos bundában; amint ott fekszik, egyszer tíz óra tájban, _ihen_ jön egy tüzes szekér az udvarra, kiszáll belőle egy, nagy szakállas úr, bemegy a kisasszony szobájába, a kisasszonyt kivezeti, fel a szekérre ülnek mind a ketten; Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a bakra, sebesen elmennek.

Amint mennek, egyszer elérnek egy rézerdőbe, ott egy rézforrásnál megállanak, esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mozsdanak. Bendebukk is evett a nagy szakállas úr tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a bakójába, megfog egy rézágat, letöri, annak azt mondja:

– Menjék kend is a bakóba!

De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit!

Nosza Plutó is, – mert az volt a nagy szakállas úr – leugrik, össze-visszafujja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengely végszeglyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

– Sem ló, sem ostor nem a tied, hajts!

Mentek sebesen, egyszer elérnek egy ezüsterdőbe, ott is az ezüstforrásnál esznek, isznak; Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a bakóba tett.

Onnan elmentek, elérnek az aranyerdőbe, ott is az aranyforrásnál esznek, isznak; ott is beletett Bendekukk egy aranypoharat, egy aranyágat a bakójába.

Amint innen kiérnek, mennek sebesen egy keskeny szekérúton, egyszer elének egy rucalábon forgó várba; amint le akar szállani a királykisasszony, két szép kisleány kiszalad elébe, azt kérdik tőle:

– Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?

Bementek mind a várba, leültek vacsorálni, Bendebukk pedig a pitarban volt az ajtó háta megett. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivesz a kezéből, a bakójába teszi, a királykisasszony hozott magával tizenkét pár czipőt, azt is a bakóba tette.

Amint megvacsoráltak, kimegy a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentomú szobába; persze amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a czipőknek, kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijed, azt mondja Plutónak:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit, tovább nem maradok, megyek haza!

Felül a szekérbe, odamegy a két kis leánya, amint megcsókolják az anyjokat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

– Menjenek kendtek is a bakóba!

Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:

– Menjék kend is a bakóba!

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony hazament, mikor megy befelé a szobájába, már akkor Bendebukk ott feküdt a kis bundában, azt mondja:

– Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!

Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:

– Mit látott?

Bendebukk elbeszéli az egészet, amint elmondja, megfogja a bakóban Plutó szakállát:

– Ha nem hiszi, felséges király, itt van!

Azzal kivágta a szoba közepére, hanem Ördög léttére eltűnt egyszerre.

Azután kiveszi a két gyereket, meg a többi holmit is mind kipakkolja. Ekkor azt mondja a király:

– Amiért ezt megtudtad, neked adom a leányomat, meg fele királyságomat!

Azt mondja Bendebukk:

– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága!

Akkor a király odaadja Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el mind.

Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva, azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk is kéri a tizenkettedik szoba kulcsát; de a király eleinte tagadta, hanem azután kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitja a tizenkettedik szobát és a nevezett lámpást leveszi, azzal ott hagyja a királyt lányával együtt, elmegy.

Egyszer kiváncsiságból az úton kinyitja a lámpást, hát tizenkét nagy Óriás kiugrik belőle, azt kérdik:

– Mit parancsolsz, kis gazdánk?

Azt mondja Bendebukk:

– Az anyám házától idáig egy várost építsetek!

Meglett.

– Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön, aranyzsámolya legyen a lába alatt!

Amint kimondta, ez is meglett. Ekkor emlékezett reá Bendebukk, hogy még felesége is van neki, mindjárt megparancsolja, hogy azt is hozzák elő, az is meglett. Száz szakács főzött a lakodalmon, vacsora után tánczoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyum volt zabtaréllyal, egy zsákba megbotlottam és – ide buktam.

(Ipolyi A. gyüjteményében 528. sz. Soltész János gyüjt. Nyirbátor.)

32. Vasember.

(A 30. sz. változata.)

Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt; ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban töltötte.

Egyszer pedig mikor vadászatot tartana az erdőben, előtalált egy Vasembert, ki fagyökereket evett; mikor pedig a király kérdezte volna, hogy mit csinál itt? azt felelte, hogy ő már száz esztendeje, hogy itt sínlődik az erdőben és csupán csak fagyökereket eszik és hogy ő régenten király volt, de minthogy atyját és testvéreit megölte, azért nem juthatott a másvilágra, hanem már nemsokára kitelik szenvedésének a napja. A király megigérte neki, hogy holnap kenyeret küld neki, csak legyen itt.

A király hazament és sok kenyeret küldött egy kocsin, a másikon pedig maga ment embereivel, kiknek megparancsolta, hogy ha inteni fog, tüstént fogják meg, mi úgyis történt, mert mikor a szegény Vasember általvette volna a kenyereket, a király intésére megfogták és házába hurczolták, hol nagy vasajtós szobába bezárták.

Itt tizenegy esztendeig már fogságban volt, mikor a király elment vendégeket hívni, hogy majd ezt a Vasembert nekik megmutatja; a kulcsot a feleségének adta.

Történt, hogy a királyfi lapdázott és a lapdája a Vasember szobájába beesett az ablakon, a királyfi kérte a Vasembert, hogy dobja ki a lapdáját, de ez nem dobta ki; hanem azt mondta, ha kinyitja az ajtót, akkor odaadja neki a lapdát. A királyfi odament az anyjához, kérte, hogy keressen a fejében! Mialatt az anyja keresett a fejében, azalatt kivette az anyja zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, a Vasember elszökött, a fiú pedig mikor a lapdát megkapta, az ajtót bezárta ismét és odament az anyjához, hogy keresne a fejében s míg az anyja keresett, a kulcsot ismét visszatette.

A király másnap megjött a vendégekkel, keresték a Vasembert, nem találták. A király tüstént rárivalkodott a feleségére, hogy miért eresztette ki a Vasembert? De ez mentette magát, azután a fiút fogta elő, ki megmondta, hogy ő eresztette ki, amiért a király elkergette.

Ment a királyfi az erdőben, előtalálta a Vasembert, kinek elbeszélte sorsát. A Vasember mondta, hogy maradjon nála. Már sok hetet töltött ott, mikor a Vasember egyszer elment s megmondta a királyúrfinak, hogy itt van egy kút, ihat belőle, de a haját meg ne mossa benne! De a királyfi kurjozitásból egy hajszálat beledobott, mikor pedig látta, hogy aranyos lett, akkor a fejét megmosta.

Hazajött a Vasember, látta, hogy a királyfi parancsa ellen tett, elküldte magától; de meghagyta neki, hogy ha valami szüksége lesz, csak jöjjön hozzá.

A királyúrfi sírva csókolta meg a Vasembert s elment szolgálni, hogy pedig a haja ne látszassék, azért ronggyal betakarta s egy király kertészéhez beszegődött.

Egyszer a királyné kinézett az ablakján, éppen akkor, mikor a ruha véletlenül leesett a fejéről s másnap, mikor a kertész behozta a virágokat, megparancsolta, hogy holnap a kertészlegény hozzon be virágokat. A kertész mondta, hogy az koszos, de a királyleány nem tágított. Mikor másnap a kertészlegény bevitte a virágokat, a királykisasszony mondta neki, hogy jöjjön közelébb; de ő azt mondta, hogy ő koszos és azért nem mer odamenni; hanem a kisasszony odaugrott és a kendőt lerántotta fejéről s meglátta a szép aranyhaját. A szép királyfi ezután elbeszélte, hogy ő is király fia. A dolog vége az lett, hogy a király leánya kijelentette atyjának, miszerint máshoz nem megy feleségül, csak a kertészlegényhez, amin a király szörnyen megharagudott s nem adott nekik mást lakásul, mint istállót.

Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót, hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat, mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot, melynek ha azt mondta:

– Vágd le, édes kardom!

Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos öltönyt.

Mielőtt ebocsájtotta volna a királyfit, arra kérte, hogy ölné meg; de ez vonakodott, későbben mégis megölte.

Mikor a csatatérre ment, a felei már szaladni kezdettek; hanem ő kihúzta a kardját s mondta:

– Vágd le, édes kardom az ellenségek fejét! – Azonnal mind levágta.

A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.

A kertészlegény az erdőbe ment, otthagyta eszközeit és az előbbieket öltötte magára és háromlábú lován hazament. A király csodálkozott, hogy haza bírt jönni, de ő mondta, hogy látta, mikor az arany pikszist odaadta a vitéznek és ez a pikszis itt van.

Odaadta a pikszist a királynak. De a király nem akarta hinni, hogy ő volt; ekkor elment az erdőbe. Abban az aranyos ruhában jött haza, melyben győzött; akkor a király megcsókolta és leányát ismét kegyelmébe fogadta, királyságát vejével megosztotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Csécseny.)

33. Szépike.

Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag kereskedő, annak volt három leánya, a kereskedő elment hajókkal a tengeren túl más világrészekre drágaságokat hozni s a hajókat megterhelte és visszafelé indult; azonban a tengeren nagy szélvész támadt, a hajót darabokra törte, a kereskedő is csak egy kis csónakon, életveszedelem közt érhette el a partot s mindenét elvesztve, búsan tért haza s a legnagyobb szegénységben tengődött, midőn egyszer meghallotta, hogy idegen hajó kötött ki a tengerparton s az egész országban kihírdették, hogy akinek kárja van, jelenjen meg ott. A kereskedő is felkészült, reménylve, hogy amit elvesztett, feltalálja, leányait rendre megkérdezte, hogy mit hozzon nekik?

A két nagyobb leánya arra kérte atyját, hogy nekik drága czipőt, selyemruhát hozzon és más egyéb drágaságokat, a kisebbik, kinek a neve Szépike volt, csak három szép rózsát kért atyjától. Elindult a kereskedő s megnézte az idegen hajót, de nem az övé volt, búsan ment tehát ismét hazafelé s útjában egy pusztán elesteledett; látott egy szép kastélyt nem messze maga előtt, bement oda, de sehol senkit nem látott a nagy kastélyban s ezen szerfelett csodálkozott. Bement egy szobába, itt megállapodott s terített asztal mellé ült, de maga meg nem foghatta, hogy hol van és ki terített neki asztalt, mert senkit, egy lelket sem látott.

Jóllakott s a felvetett ágyra lefeküdt, s midőn felnyitotta szemét, már akkor meleg fölöstököm volt asztalára téve, hirtelen felöltözött s jóízűen falatozott, azután elhatározta magában, hogy felkeresi a szállásadót.

Feljárt minden szobát, sehol senkit nem talált, kiment a nagykertbe, itt sem talált senkit, megállapodott egy rózsabokor mellett s így szólott:

– Ha már a többinek nem vihetek semmit, legalább Szépikémnek viszek három szép rózsát!

S midőn le akarta szakajtani, a rózsabokorból kiugrott egy undok fenevad s rákiáltott:

– Te háládatlan ember, nem elég, hogy szállást, ételt adtam, még ettől is meg akarsz fosztani?!

A kereskedő elbeszélte, hogy leányai legszebbikének akarta kívánságát teljesíteni, hogy ő igen szegény, kárvallott ember.

A fenevad leszakajtott három rózsát, átadta a kereskedőnek s azt mondta:

– Legyen kívánságod, hanem három nap mulva itt kell lenni szép leányodnak, vagy pedig az életedet veszem el!

A kereskedő nagy gondokba merült s még szomorubb képpel ment haza, elmondta leányainak, hogy nem az ő hajóját hozták ki! Szépikének átadta a rózsát, nyakába borult, keservesen sírt s megmondta neki, hogyan szerezte a három rózsát!

Szépike megnyugodott, vígasztalá atyját és harmadnapra ott volt az elátkozott kastélyban.

Atyja s testvérei szomorkodtak, hogy miként fog ő elélni azzal a fenevaddal? Szépikével a fenevad igen jól bánt, mindenütt vele volt s mindenben kedvét kereste. Szépike nagyon szerette a könyveket olvasni, ezt jól tudta a fenevad, ezért egy szobába utasította őt a fenevad. Midőn bement, mindjárt megpillantotta a felírást:

»Ez Szépike szobája!«

S gondolkozott, miként tudhatja a fenevad az ő nevét? Szépike nagyon jól feltalálta magát a fenevaddal.

Egyszer azt mondta neki Szépike: Szeretne hazamenni, meglátogatni szüleit és testvéreit.