Part 12

Eközben beértek az egerek fővárosába, ahol azután Kis Jankót elvezették a király palotájába. Az ajtó előtt egy díszruhás kövér egér sétált föl s alá fegyverrel kezében, ez vezette be őt a király elébe; amint bement, így szólítá meg őt a király:

– Mit keresel itt, az én országomban?

Mire Kis Jankó elmondta, hogy ő országon, világon át utazik s megkérte a királyt, hogy eressze át békességgel az országán, de a király azt mondta, hogy nem ereszti, ha csak előbb nem segíti princz Fortunátus ellen őt. Nohát, Kis Jankónak mit volt tennie, beleegyezett s másnap megütköztek princz Fortunátus seregeivel. Kis Jankó a kutyájával meg a macskájával rettenetes pusztítást tett az egerek közt; úgyannyira, hogy nemsokára szét volt verve az egész sereg, sőt Kis Jankó magát Fortunátust is elfogta s fölötte rögtön ítéletet tartottak, kivégezték. Ezután volt nagy mulatság; ettek, ittak amennyi csak beléjök fért, Kis Jankót is tovább eresztették a mulatság után.

Megint mentek, mendegéltek, míg végre elértek egy nagy erdőbe, ahol addig mentek befelé, míg elértek oly helyre, ahol a fákon mindenütt nagy lyukak voltak. A fákból iszonyú nagy macskák jártak ki, egyik fából a másikba mentek. Kis Jankó elámult, mikor meglátta. Egyszer csak egy nagy macska odaugrik melléjök s rájuk kiált, hogy mit keresnek itt? Minden szószaporítás nélkül megfogta a Kis Jankó kezét s vezetni kezdte. Kis Jankó egy ideig hagyta magát szó nélkül vezetni, de aztán kérdezte, hova akarja vezetni.

– Jösz a király elébe! – mondja a macska – számot adsz, hogy mit keresel itt?!

Azután mentek egy darabig, míg oly helyre értek, ahol egy nagy tölgyfát találtak magányosan állani, körülötte nagy, zöldszemű macska járt le s föl fegyverben. Ide vezették a Kis Jankót, mert ez volt a macskák királyának a lakása; be is ment Kis Jankó, a kutyáját, macskáját kívül hagyta.

Alighogy belépett, a király mindjárt kérdőre vonta; Kis Jankó könyörgésre fogta a dolgot, hogy ők akaratlanul tévedtek ide és semmit sem akarnak, csak keresztül-útazni a tartományon. Erre a király áteresztette őket s így tovább vándoroltak.

Már három nap, három éjszaka útaztak, mikor egyszer csúnya helyen találták magukat; olyan sok redves kutya közt voltak, hogy no! Hanem itt meggyűlt a bajuk, mert a sok kutya mind rájuk rohant és szét is tépte volna őket, ha egy szép kis tarka kutya nem ugatott volna közöttük és csendet nem parancsolt volna. A többi kutya mind elcsendesült, mikor a kis kutyát meglátta, mert az volt a princzesznéjök. Kis Jankóék csak bámultak és nem tudták mire vélni a dolgot; hanem most a princzeszné Kis Jankó kutyájának a nyakába borult, össze-vissza csókolta:

– Ó, édes, kedves bátyám, hol voltál eddig? hol növekedtél fel ilyen szépen? már azt gondoltam, hogy rég elvesztél!

Persze, volt azután vendégség, hogy a princzeszt megtalálták; egész hétig mulattak Kis Jankóék, úgy folytatták tovább útjokat.

Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak előttök egy nagy üveghegy áll; no most ezen hogy menjenek keresztül?

Eszébe jutott Kis Jankónak a síp, amit princz Görbiczétől kapott, azonnal megfujta, hát mindjárt ott termett egy kis egér, egy kis skatulyát adott Kis Jankónak és eltűnt. Kis Jankó kinyitotta a skatulyát, hát sok, kis, apró hegyesvégű garádicsot talált benne meg egy kis kalapácsot; hirtelen beverték az üveghegybe és felmásztak rá szerencsésen.

Mikor felértek, a kígyó így szólott Kis Jankóhoz:

– Édes gazdám, látod amott azt a szép palotát, az az én atyámnak, a kígyók királyának a palotája, mert ez itt a kígyók országa!

Bezzeg láttak ám itt sok szép bőrű, tarka kígyót, szinte örült bele a lelkük. Azután bementek a palotába, a kígyó bemutatta Kis Jankót az apjának, aki mikor megtudta, hogy ő nevelte fel a fiát, nagyon megörült s azt mondta Kis Jankónak, kívánjon tőle akármit, mindent meg fog neki adni! de Kis Jankónak a kígyója már megmondta, hogy semmit se kívánjon tőle mást, mint azt a gyűrűt, amelyik az apjának a kis ujján van, mert az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit csak ki tud gondolni. Azért hát csak azt kívánta Kis Jankó a kígyók királyától, az pedig azt mondta:

– Minek az neked, inkább kívánj mást, aminek több hasznát veheted! Adok annyi aranyat, amennyit tizenkét esztendeig tizenkét nyolczökrös szekérrel el bírsz tőlem hordani!

De Kis Jankónak semmi sem kellett, csak a gyűrű. Amikor ezt látta a kígyókirály, odaadta neki a gyűrűt.

Együtt mulattak még egy ideig, azután hazakisérte őt a kígyó a kutyával s macskával együtt.

Nem sok időre az anyja meghalt, még meg nem halt, azt mondta az édesanyjának:

– Édesanyám, én meg akarok házasodni, menjen és kérje meg nekem feleségül a király leányát!

– Ó, édes fiam, hogy gondolhatsz olyant, hogy a király adja neked a leányát feleségül, hiszen mi oly szegények vagyunk, hogy alig van megevő falatunk és egy szem búzánk sincs!

– Dehogy nincs! – Azzal elővette gyűrűjét, belenézett, mindjárt mengjelent neki tizenkét, fekete Lélek és így szólt az egyik:

– Mit kívánsz tőlünk, jó urunk?

Mire Kis Jankó felelt:

– Azt parancsolom, hogy tüstént annyi búzát teremtsetek a házamba, hogy még a szeg lyuka is tele legyen!

Ekkor a Lelkek eltűntek s úgy szaporodott a búza, hogy Kis Jankóéknak ki kellett menni a házból.

Azután Kis Jankó megint előhivatta a Lelkeket és megparancsolta nekik, hogy egy kétvékás nagyságú aranycsészébe hozzanak neki mindenféle drágaköveket, gyémántokat és egyéb drágaságokat.

Ezzel azután elküldte édesanyját megkérni a király leányát. Mikor beért a király rezidencziájába, minden ajtónállónak egy-egy drága gyémántot kellett adni, hogy beeresszék. Amint bement a király elé, mindjárt elmondta, hogy mi járatban van és odaadta az ajándékot.

A király elbámult a sok drágaságon, de mindjárt nem akarta odaadni neki a leányát, hanem meg akarta próbálni, hogy milyen gazdag az, aki ily sok drágaságot bír ajándékozni, azért azt mondta Kis Jankó anyjának:

– Tudja kend mit, én odaadom a leányomat a kend fiának feleségül, de csak úgy, ha ezen az éjszakán az enyémnél hétszerte szebb palotát bír magának csináltatni és onnan az én palotámig húsz öl szélességű útat bír gyémántkövekkel kirakni és a szélét minden három lépésre zöldelő fügefákkal beültetni, hogy minden fügefán hét fülemile verjen; akkor odaadom a leányomat!

Ezzel Kis Jankó anyja hazament és ezt mind elmondta a fiának, a fia pedig azt mondta:

– Az semmi baj se, édesanyám, az mind meglehet!

És azzal elővette a gyűrűt s megparancsolta a Lelkeknek, hogy hajnalra mind, amit a király mondott, készen legyen és hogy őt az anyjával együtt mikor ő alszik, abba a palotába tegyék át.

Már korán reggel nem tudott a király aludni, úgy vertek a fülemilék, amin nagyon megörült a király is, a leánya is s odaadta leányát Kis Jankónak feleségül.

Nagy lakodalmat csaptak, három esztendeig mulattak, boldogul éltek; a király halála után az egész ország Kis Jankóra szállott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 609. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)

28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.

Egyszer egy ember leemelte a követ a kígyóról, a kígyó meg akarta ölni az embert. Könyörgött az ember, hogy eressze el; de a kígyó bírótól akarta az igazságot megnyerni.

Lóhoz mentek először, a ló azt mondta:

– Az ember hálátlan.

Az ökör hasonlóképen beszélt.

Végre elmentek a rókához, kinek az ember tyúklevest igért. Kérdezte a róka, hogy volt a dolog? Meghallván pedig, hogy az ember leemelte a követ a kígyóról, azt kérdezte:

– Hogy feküdt a kígyó a kő alatt?

A kígyó elmondta, de a róka természetben kivánta látni a dolgot. A kígyó odafeküdt. A követ rátették, kérdezte a róka:

– Igy volt?!

Ráfelelték:

– Igy!

– Ha így volt, maradjon így! – mondotta a róka. A kígyó tehát tehetetlen lett.

Akkor a róka az embertől kérte a jutalmát. Az ember hazavezette s tyúkot akart vágatni; de a felesége felbosszankodván, egy darab fával letörte a derekát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 557. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

29. A gyűrűcske.

(A 27. sz. változata.)

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, ennek volt egy lomha fia, ki sehol sem szolgálhatott, mindenünnett hazahajtották, már szegény anyjának magának sem volt mit ennie és ő mégis mindig a nyakára járt ételért. Egyszer az anyja megharagudott és így szólt fiához, ki éppen akkor a tűzhelyen lomháskodott:

– Óh, bárcsak elmennél már (– ha) a pokolba is – szolgálni!

Amint ezt mondá, felugrott lomha fia:

– Nohát elmegyek! – és elment.

Ment, mendegélt, előtalált egy vörös szakállú embert és ez volt az Ördög, kérdi őt:

– Hát, hova mégy, úgy-e, a pokolba szolgálni?

– Bizony talán Ördögöd van, hogy eltaláltad?

– Van bizony, gyere, én elvezetlek!

Elvezette az Ördög s a pokolban szívesen látták az Ördögök és mondták neki, más dolga nem lesz, mint három vén kanczát zsindelyszegekkel tömni:

– Béred az lesz, amit kívánsz!

Elment a fiú a dolgát megtenni s jól megtömte a két kanczát zsindelyszegekkel, de amikor a harmadikat kezdte tömni, ez megszólalt:

– Óh, ne tömj engem, hiszen én a te öreganyád vagyok s háladatos leszek, ha megkímélsz!

Nem is tömte a fiú őt többé.

Harmadik nap azt mondja neki a vén kancza:

– Most ha bemégy, azt mondják, hogy ki van az esztendőd és hogy amit kérsz bérül, azt fogod kapni, mit kívánsz? s fognak mindenfélét kínálni, de te mást ne kérj, mint azt a gyűrűt, amely annak a Sánta-Ördögnek az ujján lesz, aki az asztalhoz van kötve.

Bemegy a fiú, mindjárt kérdik:

– Mit kívánsz bérül? mert az esztendőd kitölt!

– Semmit mást, – mond a fiú – mint azt a gyűrűt, ami ennek az Ördögnek az ujján van! – s a Sánta-Ördögre mutatott, ki az asztal lábához volt kötve.

– Óh, – kiáltottak az Ördögök – ezt a hitvány ólomgyűrűt akarnád, miért nem inkább valami kincset?

De a fiú erősen kötődött és nem akart a kincsek felől hallani, mert tudta, hogy ha ezt elfogadná, a másvilágon mind ganajra változna; utoljára tehát mégis odaadták az ólomgyűrűt.

Most bement a kanczához és kérdezte, hogy most mit csináljon ezzel az ólomgyűrűvel?

– Valahányszor azt fogod neki mondani: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« akkor mindjárt elő fognak jönni az Ördögök és fognak kérdezni: »Csoksess, pane?« te pedig mit csak kívánsz, meg fog történni.

Örült a lomha, ballagott hazafelé.

Amint látta az anyja, hogy ballag hazafelé, így kiált:

– No, talán az Ördögök hoztak, de hamar kiszolgáltál!

– Ne szóljon, anyám, semmit, hanem főzzön jó túróshaluskát!

– Nem tudom, hol venném? Csak legalább kenyerem volna!

Az anyja kiment, a fiú pedig fogta a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?« és az Ördögök ott voltak.

– Azt akarom, hogy addig, még az anyám a kamrába jut, ott minden: liszt és zsír is legyen!

Amint ment az anyja a kamrába, hát alig tudta kinyitni az ajtót, úgy meg volt liszttel a kamrája töltve; mindjárt főzött haluskát, a fia pedig az ágyra dőlt és aludt.

Azután az anyja felébresztette enni. A fiú felkelt, jóllakott s azt mondta az anyjának:

– Anyám, én meg akarok házasodni!

– És kit akarsz elvenni, fiam?

– Csak menjen ide a szomszédba és kérje meg a király legifjabb leányát!

– Ugyan, fiam, megbolondultál? Nem megyek én, mert még majd kitaszigálnak!

De a fia nem hagyott neki békét, el kellett neki menni. Amint belépett a királyhoz, a király kérdezi:

– Mit kívánsz?

– Óh, felséged, van egy fiam, olyan, mint a bolond, ide küldött, hogy megkérjem a legifjabb leányát neki feleségül!

Hát, mindnyájan hahotára fakadtak.

– Óh, hány herczeg könyörgött már érte és senkihez sem akart menni, nem hogy ilyen nyomorulthoz menjen.

Hazament az anyja.

– No, hát mit mondtak?

– Azt, hogy jól kinevettek és azt mondták, hogy ne menjek többet.

– Menjen, menjen mindjárt most és kérje meg még egyszer!

Ment a szegény anya és a király alig akarta maga elébe ereszteni, de midőn az anya térden állva könyörgött, beeresztették:

– Hát, mit akarsz, te vén bolond? Hol van a te fiad, aki oly merész, hogy még az én leányomat is meg merte kérni?

– Ott a létra alatt!

Kinéztek, ott látták a létra alatt, vigyorgott, erre ismét elkezdtek mindnyájan nevetni és a király megparancsolta az őröknek, ha még egyszer eljön ez a vén boszorkány, lőjjék le az őrök.

Amint hazaért az anya, mindjárt kérdezte a fiú:

– Mi hír?

– Az, hogy ha még egyszer odamegyek, meglövet a király!

– Csak menjen kend, csak menjen kend!

– Óh, hát a halálomat akarod?

De a fiú nem hagyott békét, elment a szegény asszony, látta mikor már ráfogták a puskákat, de a fiú ekkor elővette a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?«

– Azt akarom, hogy az őrök mind kővé váljanak és anyám bemehessen a királyhoz!

Meg is történt.

– Hát, te megint itt vagy? No, mondd meg a fiadnak, ha holnap reggelig olyan kastélyt épít, mint az enyém, akkor odaadom a leányomat neki!

Hazajött az anya.

– No, mit mondtak?

– Azt, hogy még csak oly kastélyt nem építesz reggelig, mint a királyé, nem kapod meg a király leányát!

– Jól van, – mond a fiú – feküdjön le, édesanyám!

Elment az öregasszony feküdni, a lomha pedig elővette a gyűrűt, megforgatta az ujján: »Preztiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane!«

– Azt, hogy holnap itt százszorta szebb kastély legyen, mint a királyé és amellett még egy aranyalma legyen a ház tetején, mely hét mérföldre látszék és én reggel gyönyörűséges aranyruhába öltözve egy szép lovon nyargaljak a ház körül, utánam tizenkét huszár; ez mind reggelig megtörténjék!

Reggel amint felébred a királykisasszony, alig lát a nagy fényességtől, kitekint az ablakon, hát mit lát? Azt a szép lovagot; beszalad atyjához:

– Nézd csak, édesatyám, ehhez szeretnék én férjhez menni!

– Jól van, édesleányom, az könnyen megtörténhet!

Mindjárt odaküldötte a király az inasát:

– Nem tetszik a lovag úrnak fölöstökömre feljönni?

Felment, megkapta a király leányát, ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 42. sz.)

30. Nemtutka.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.

Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor, hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.

Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember, ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen ajánlkozik.

– Jól van, – mondotta az erdő ura – én befogadlak, itt ennivaló lesz, amennyit csak akarsz, dolgod pedig egyéb nem lesz, mint három ló van az istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát adsz vasdoronggal, de becsületeset, továbbá adok egy pár papucsot és addig szolgálsz, ameddig az tart, ha elszakad, fizetésül azt kapod, amit akarsz!

Hozzáfogott tehát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz és becsületesen megvasdorongolta a lovakat, így ment ez egy hétig, de egy hét után megszólamlottak a lovak és fölvilágosították, hogy az erdő ura, kinél szolgál: Ördög, ők pedig lelkek, kiket elfogván, ártatlanul kínozgat, továbbá, hogy oly papucsot kapott urától, hogy soha sem szakad el és így örökké kénytelen szolgálni. De – mondják a lelkek – nem te vagy az első, ki ily hálóba került, többnek is adtunk mi már tanácsot, tehát azt mondjuk neked is, ha meg akarsz szabadulni ettől a mi urunktól, itt van ez a kenyőcs, ezzel kenyegesd meg mindennap a papucsodat, akkor nemsokára el fog szakadni; ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi ganénkat kérd, mert az mind arany! Továbbá az első ló adott neki a szőréből három szálat mondván:

– Ha te ezt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel, még a paripád is, ha úgy akarod; ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A másik ló adott neki szinte három szálat a szőréből mondván:

– Ha ezt a három szálszőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában jelenhetsz meg, ahol akarsz, ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A harmadik ló adott neki egy sípot, mondván:

– Ha te ezt akárhol megfúvod, mindjárt egy regement katona terem előtted, ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona!

Mindenik pedig meghagyta neki a lovak közül, hogy ha urát elhagyja, akárkivel fog összejönni és akármit fognak tőle kérdezni, csak azt felelje: nem tudom.

Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott, de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:

– Mit kívánsz hát fáradságodért?

– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.

Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt, vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől, kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.

Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében, ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek, háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.

Mindjárt behívatta a király és kérdezte, hogy honnan jön, mi a neve? És más kérdéseket is tett, de ez mindig csak úgy felelt:

– Nem tudom.

Elnevezte tehát őt a király Nemtutkának és minthogy minden csodálatos embernek volt valami foglalatossága, őt a kertajtóba tette felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a kertbe.

Egyszer mindnyájan elmentek a templomba a király udvarából, csak a királyleány maradt otthon meg a Nemtutka. Mikor látta Nemtutka, hogy senki sincs otthon, megrázta a három szálszőrt, hogy ő aranyruhában és aranyparipán ülve legyen, meglett. Akkor bement a kertbe és a veteményeket mind összetiportatta, mikor ez megvolt, ismét megrázta a szőrt és minden elmult.

A királyleány pedig ezeket látta és nagyon beleszeretett a Nemtutkába.

Mikor mindnyájan hazajöttek a templomból, csodálkozva nézte kertjét a kertész, mindenfélét kérdezett a Nemtutkától, de ez csak azt mondotta:

– Nem tudom.

Igy hát reá szörnyen megbosszankodván, ott hagyta.

A király gyönyörű szép leánya már férjhezmenő volt, jöttek tehát királyfiak sorban megkérni; mikor már sokan voltak, két részre ültette őket a király a szobában és a királyleánynak egy fehér keszkenőt adott a kezébe, hogy a királyfiak között fel s alá sétálván, amelyiknek az ölébe dobja a fehér keszkenőt, az lesz az ura; de a királyleány egynek sem dobta az ölébe. Jöttek ismét új királyfiak, ezek közül sem dobta egynek sem az ölébe.

Egyszer a legokosabbik királyfi föláll és azt mondja:

– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha ezek közül szeretett valamelyikbe?

Behívták az egész házinépet, még a Nemtutkát is és alig sétált a királyleány egyszer közöttük, mindjárt a Nemtutkának az ölébe dobta a fehér keszkenőt. Mindnyájan csodálkoztak ezen és eszük ágában sem volt, hogy a házasságból valami legyen.

Most nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi jelenjék meg és aki legtöbb és legszebb vadat hoz, azé legyen a királyleány.

Mindnyájan szép paripán mentek és hogy a Nemtutka is részt vegyen a vadászatban, annak is adtak egy sánta lovat. Bicczegett, bicczegett utánok, mikor pedig már jól elhagyták őt a királyfiak, leszállt lováról, odakötötte azt egy fához, megrázta a szőrt, mondván:

– Legyek én, paripám, aranyban és mindenféle aranymadarak a nyereg körül!

Úgy lett.

A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek, haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat aranyruhában, aranyparipával és különféle aranymadarakkal, ez pedig a Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat; adott is háromnak.

Az első királyfinak, ha a gyűrűjét ideadja, a másodiknak, ha aranyszélű keszkenőjét, a harmadiknak pedig legtöbbet igért, ha hátára hagyja hagyja sütni a lova patkóját.

Mindnyájan megtettek szívesen mindent, csakhogy madarok lehessen. Nemtutka azután eltűnt közülök, hogy nyomát se látták.

Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmult minden, felült a rossz lovára és hazafelé czammogott.

Útjában gúnyolták a királyfiak: ki egy kis farkat vágott le a madarakból és nekiadta, ki egy kis szárnyat; ő elvette és hazavitte.

Mikor hazamentek, nagy vacsora lett, megsütötték az aranymadarakat és akinek legtöbb volt, már ittak is tust az egészségéért, mint vőlegénynek. Azonban Nemtutka megrázta a szőrt, mondván, hogy csak ő maga legyen gyönyörű aranyruhában, mi megtörtént, magához vevén a gyűrűt, keszkenőt, a madárkák szárnyát, lábát, farkát, belépett a szobába; mindjárt megismerte őt a három királyfi s pirulni kezdtek.

Ezután kijelentette, hogy ő a Nemtutka, hogy ő nyargalt aranyparipán az erdőben, megmutatta a gyűrűt meg a keszkenőt és a többit, mi vele volt; a királyfinak is meg kellett mutatnia a hátát s mindnyájan csodálkoztak, a királyleány pedig örült és hozzáment, meg is esküdtek.

A király az egész jószágának a felét nekik ajándékozta; ekkor azután elküldöttek a ganajért is, ahol egykor szolgált a Nemtutka, elhozták mind és alig rakták le, mind arannyá változott.

Együtt éltek azután sokáig; meghalt nemsokára az öreg király és utána Nemtutka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek és még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 76. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

31. Bendebukk.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.

Az öreg ember nemsokára meghalt, Bendebukknak hagyott csatakos kis bundát, meg egy csizmavakaró vaskót, a másik fiának egy bocskortákot.

Mikor az öreg ember meghalt, azt mondta az anyjok nekik, hogy:

– Már megnyőltettek annyira, hogy szolgálhattok, hát menjetek Isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult hát a két fiú.

Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.

Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.

Amint ment Bendebukk szomorkodva, egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának; elszánta magát, hogy ha az Ördögök lármáznak is ott, mégis elmegy arra. Amint közeledik, hát látja, hogy három Ördőgfiú egy bocskortákon veszekedik, amelyet az apjokól kaptak örökségbe, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késök, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az Ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták; azt mondja neki a legnagyobbik:

– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog látni!

Azt mondja a középső Ördögfiú:

– Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi.

A harmadik azt mondja:

– Én meg adok olyan bakót (= táska, tarisznya), hogy ha az egész világot beleteszed, sem fog meglátszani!

No, jól van! hanem Bendebukk azzal a gyanuperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadja neki az igért valamit, ő is odaadja a rossz vaskót, nem sokat gondolt a vaskóval, ha ottmarad is. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az Ördögök, odább ment a kis csatakos bundában.

Amint ment, mendegélt hetedhétország ellen, egyszer elér egy nagy városba, egyet gondolt, elment a király kapujához, azt mondja az őröknek:

– Eresszenek be, bácsi! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.