Part 11

– Ha a Csonkakirály országába el akartok jutni, csináljatok egy falovat, azt vigyétek a tenger szélére, ott találtok egy nagy követ, azt vessétek ki helyéből, ott találtok egy aranyos kantárt s miután egyik közületek a ló hasába ült, a másik tegye a kantárt a ló fejére, ez megelevenül s üljön a hátára; így minden félelem nélkül menjetek a tengernek s a víz tetején el fogtok jutni a Csonkakirály országába!

A galambok elrepültek, a fogadott fiú felment a királyfihoz s elbeszélte a történteket.

A Csonkakirály látván a tenger hátán közeledőket, iszonyú haragra lobbant, hogy micsoda ember lehet az, aki még a tenger hátán is lóval tud járni, mindazáltal haragját lecsillapítván, tetszőleg szívesen fogadta őket.

Itt a kantárt levette a ló fejéről, ez ismét fa-ló lett, a fogadott fiú kiszállt a ló hasából s a falovat a tenger szélén hagyván, bementek a királyi palotába.

A király leányának csakhamar megtetszett a királyfi s elhatározták magukban, hogy megszöknek. De minthogy a leánytól minden órában kérdezte anyja:

– Alszol-e, leányom?

A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni kezdte kését, hogy a leányt megöli.

Az ágyban a leány helyét megszúrván, elájult, minthogy nem találta ott, a sikoltására befutottaknak megparancsolta, hogy elszökött leányát hozzák vissza; a király is temérdek katonát küldött utánok, de mind a tengerbe veszett.

Elérvén a tenger szélét, a kantárt visszatették a helyére, ők pedig bementek a csárdába.

Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:

– Jegyesemet ugyan elraboltátok, de ha az enyém nem lehet, a királyfié sem lesz, mert ha az eléjökbe jövő hintóba felülnek, mind a ketten megégnek, ha pedig ezt neki elbeszéled, térdig kő leszel. Ha ez nem sikerül, mikor az első vőlegénypoharat megissza: meghal, mert méreg lesz benne, ha ezt elbeszéled: hasig leszel kővé. Ha ez szinte meghiusul, mikor a királyfi feleségével az első éjet tölti: Tüzesfejű emberek verik agyon; ha ezt elbeszéled, egészen kővé leszel!

Ezzel eltűnt a fehér Ólomfejűbarát. A fogadott fiú felment a kibérelt szobába s ott volt a királyfival és királyleánnyal.

A királyfiú levelet küldött atyjához, hogy küldjön érettök hintót. A hintó nemsokára jött, de a fogadott fiú beleszúrván kardját, porrá égett. Kérdezték az okát, de nem mondta. Lakodalom alkalmával, mikor a vőlegény az első pobárbort a szájához vitte, a fogadott fiú kiütötte a kezéből, a pohár eltört, a benne levő bor pedig ahova csak cseppent, kiégette a földet. Kérdezték ennek az okát is, de hiába.

Ezekután kérte a fogadott fiú a királyfit, hogy engedné őt az első éjszaka feleségével lenni, mert csak így menekedhetik ki a halál veszedelméből.

A királyfi hitt a fogadott fiúban, mert már kétszer mentette meg a haláltól, azért engedett kérésének.

Éjféltájban Tüzes-fejek kezdtek kibujni a földből, a fogadott fiú elővevén kardját, mind elcsapdosta a Tüzes-fejeket.

Ekképen szabadult ki a királyfi a halál torkából.

Ezután mindig faggatták a fogadott fiút, mondja meg, miképen tudta ki a királyfira következendő veszedelmet. Először vonakodott, de későbben el kezdte beszélni, hogy az Ólomfejűbarát mondása szerint fog vele is történni s csakugyan, amint beszélte egyenkint el a titkokat, aszerint térdig, hasig s végre egészen kővé változott.

Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt érzéketlenül.

Későbben a királynénak ikergyermeke született, az egyiknek nap, a másiknak csillag volt a homlokán.

Egyszer azt álmodta, hogy gyermekei vérével fel lehetne a kőszobrot éleszteni. Álmát elmondta férjének, ki hasonlót álmodott; elhatározták tehát, hogy aszerint tesznek s örömökre az álom teljesült.

De még nagyobb volt az öröm, mikor hazajöttek, az ikergyermekeket játszadozni találták. Több ideig boldogul éltek, mikor azt mondja a fogadott fiú:

– Neked szereztem feleséget, szerezz te is nekem!

A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda, ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre, hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig láthatatlan módon lett megterítve, Mikor ettek, egy rejtett ajtó kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:

– Mi tetszik?

– Semmi! – lőn a felelet.

Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú feleségének állította:

– Mert – úgymond – te szabadítottál ki a fogságból, melybe elátkozás útján jutottam.

Azzal szabadult meg a leány, hogy háromszor kérdezett »mi tetszik«-re »semmi« lőn a válasz.

Az erdőből ország lett, mint azelőtt volt, a csárda királypalotává vált, olyanná, minő volt hajdan, a fogadott fiúból király lett. Megesküdtek s boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 704. sz. Debreczeni János gyüjt. Eger.)

23. Csorha János tátos.

Csorha János gyenge csikófoggal született, ugyanezért tátos volt.

Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig, míg el nem ért a Tátosok-tavához.

Ide azután odajöttek a tátosok, tanácskoztak, de őt, a fiatal tátost nem eresztették magukhoz, hanem visszaküldte őt egy vén tátos s azt mondta neki, hogy csak tizenkét esztendő mulva jöjjön közéjök s tudtára adta neki azt is, hogy Pünkösd hajnalán a szomszédjuk szamara egy öszvért fog elleni, legyen ott készen a kantárral, mert különben a Boszorkányok tőle elfoglalják; ez a csikó tátos lesz.

A csikó eltűnt, tizenkét évre megjelent, s Csorha Jánosnak adott egy vakarót, kefét és törülőszűrt azzal az utasítással, hogy azokkal az ő utasítása szerint cselekedjék.

Kevés vártatva felhő kerekedik az égalján, jönnek a Boszorkányok, Csorha János felugrik a csikajára s nyargal vele hegyen-völgyön keresztül; de mikor már majd utólérték a Boszorkányok, Csorha János a csikó tanácsára hátratartja a vakarót s oly sűrű erdő lett belőle, mint a vakaró. A Boszorkányok sokáig kínlódtak, míg a sűrű erdőn keresztül birtak vergődni, de mégis keresztülvergődtek.

Későbben, hogy ismét majd utólérték a Boszorkányok, hátratartotta a kefét, most a Boszorkányok előtt kefesűrűségű erdő lett. Ezen is nagy kínnal bár, de mégis áttörtek a Boszorkányok.

Végre a törülőszűrt tartotta hátra, s mielőtt a Boszorkányok ezen keresztültörhettek volna, ők már a tóhoz értek.

Itt Csorha János elbocsájtotta csikaját, maga pedig lement Alsó-Indilába; a király itt éppen akkor doboltatta ki, hogy aki úgy el tud bujni, hogy a leánya meg nem látja, annak adja őt feleségül. Csorha János vállalkozott, elment a tengerszélre, beugrott a tengerbe s belebujt a czethal gyomrába. A királyleány pedig fölment a gyémánthegy csúcsára, honnan az egész világra el lehetett látni, összenézte a földet, nem látja; fölnéz az égre, nem látja; lenéz a tengerbe s így szól:

– Gyere ki, Csorha János, a czethal gyomrából!

Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre, körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan is előhívta.

Harmadnapon az öreg ember tanácsára bolhává változott s rózsába bujt; a rózsát koszorúba fonyták s mikor a királyleány a hegyre ment, a koszorút a homlokára kötötték. Körülnézett a királyleány égen, földön, tengereken, mindenütt a világon, de Csorha Jánost sehol sem látta, pedig láthatta volna, mert a homlokán volt; azért így szólt:

– Jöjj elő, nem látlak!

Erre Csorha János a leány előtt termett; azután megesküdtek s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 483. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

24. Az obsitos katona és a királyleány.

(Az előző sz. változata.)

Egyszer egy obsitost a tenger partján megszólított egy Szörny:

– Én, – úgymond a Szörny – feltevém magamban, hogy akit ma először látok, szerencséssé teszem, azért menj és kérd meg a király leányát!

Az obsitos elment s megkérte a király leányát, de a király csak oly feltétel mellett adta oda a leányt, hogy ha az obsitos oly helyre búvik, hol a királyleány meg nem látja.

Meghallván a Szörny a feltételt, az obsitost a tengerben egy czethal alá rejté; a királyleány azonban éjfélkor elővevé a bűvös tükrét s benne meglátá az obsitost a czethal alatt. Reggel azután megmondta a királyleány, hogy hol volt az obsitos, hanem azért az obsitos fejét nem vették, elengedték neki a büntetést. Másnap a Szörny egy villámmal telt felhő megé bujtatta az obsitost, de itt is meglátta a királyleány.

Még egy próbát kapott; ekkor azt az utasítást adta neki a Szörny:

– Menj a király kertjébe s rázkódjál meg, tüstént rózsává változol; három rózsával a királyleány le fog szakítani és poharába tesz s ott leszesz, míg nem hív; ekkor rázkódjál meg s tüstént visszanyered régi alakodat.

Az obsitos úgy tett, rózsává vált, a királyleány leszakította és szép pohárba tette. Éjfélkor, mikor az obsitost kereste bűvös tükrével, nagyon csodálkozott, hogy sehol sem látja:

– Látom, kifogtál rajtam, – mond végre a királyleány – azért jöjj elő!

Az obsitos megrázkódék s vállát érinté a királyleánynak, a királyleány felkölté atyját és az egész udvart, kik nem győztek eléggé álmélkodni a dolgon.

Igy azután az övé lett a királyleány és most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 551. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

25. A három bárány.

Egy szegény embernek volt három fia, egyszer azt mondja atyjok:

– Elmehetne valamelyitek szolgálni!

– Elmegyek én! – mond a legöregebb.

Megy, mendegél, előtalál egy Öregembert:

– Hova mégy, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek.

– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!

– Jól van, – mond a fiú – én követlek!

Betértek egy kis házacskába, mely ugyan egyszerű, de tükörtisztaságú volt; itt lakott a tisztességes Öregemberke.

Másnap reggel, mire felébredtek, imádkoztak, azután hozott az Öregemberke egy darab kenyeret s mondá:

– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a nyomukban!

Elment velök a fiú, egy patakocskához ért; bement előre a három bárányka, a fiú pedig látta, hogy mindegyiknek a lába elhullott.

– Ej, – mond a fiú – nekem is így hullana el a lábam, ha a vízbe mennék, én csak majd itt várom be őket!

A báránykák pedig, amint a túlsó partra értek, azonnal megnyőlt a lábuk.

Estefelé hazafelé tértek, jött az Öreg:

– Úgy-e, nem voltál a bárányok nyomában mindig? Nálam az esztendő csak egy napig tart, azért most már kitelt, mit választasz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond az ifjú – minek a mennyország, ha a földön pénz nincs?!

Ekkor az Öreg nagyon sok pénzt adott neki. Elment az ifjú, oly házat épített, mely aranytollakon állt és éjjel-nappal evett-ivott, kártyázott.

Látván ezt az atya, hozzáment két fiával kérni csak egy darab kenyeret; de ő ahelyett, hogy adott volna nekik valamit, kitaszigálta őket.

– Ha akartok kenyeret, menjetek magatoknak kiszolgálni, mint én!

Elment az öreg atya két fiával:

– Elmegyek én szolgálni, – mond a középső – majd szerzek én neked is kenyeret, édesatyám!

– Óh, ne menj, – mond az atya – te is csak úgy fogsz cselekedni, mint a legöregebbik fiam!

– Majd megreped a szívem, eressz el szolgálni, édesatyám, nem fogok úgy cselekedni!

Eleresztette.

Elment a fiú, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek!

– Jer’ hozzám, nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni; esztendőd egy nap, béred amit kívánsz!

Elment a fiú őrizni a fehér báránykákat; de ő is, amint látta, hogy a lábuk elhullik, nem ment a bárányok után. Hazajövén, kérdezé az Öreg:

– Mindenütt utánok mentél?

– Nem, – úgymond – mert láttam, hogy a lábuk elhull, hát féltem, hogy az enyémmel is úgy történik.

– Tehát mit kívánsz? Mennyországot akarsz-e vagy pénzt?

– Minek – úgymond – a mennyország, ha pénzem nincs!?

Sok pénzt adott neki az Öreg; elment a fiú, épített magának házat. Jött áz atyja a legifjabb fijával ajtójához egy darab kenyeret kérni, de elkergette őket:

– Menjetek magatoknak kiszolgálni, akkor majd lesz!

Sírt az atya.

– Elmegyek én szolgálni, – mond az ifjú – talán az Isten megsegít, hogy kisegíthetem a nyomorúságból!

– Óh, ne menj, légy te fiam legalább!

– Én az maradok, – mond a fiú és elment.

Ment, mendegélt, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én szolgálatot keresek, – mond a fiú.

– Jer hozzám, nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit csak kívánsz!

Ment a fiú báránykákat őrizni, eljutott a patakocskához, látván, hogy a lábok elhull:

– Isten neki! – gondolá magában, utánok ment.

Neki is elhullott a lába, de mikor a szép rétre kijött, ismét megnyőlt; ment a báránykák után.

Oly legelőre értek, hogy neki majd nyakig ért a fű és ott oly sovány tehenek legeltek, hogy az oldalbordákat meg lehetett számolni.

Ment tovább utánok s oly legelőre ért, melyen a füvet alig lehetett látni s mégis oly kövér tehenek legeltek rajta, hogy csak öröm volt reájok nézni.

Amint továbbmentek, erdőt találtak, melyben a fáról ezüstágak függtek, azután másik erdőt értek, ebben meg aranyágak függtek a fáról.

Mentek, mendegéltek, míg kápolnára nem akadtak, egyet fohászkodott Istenhez, bement, ott egy pap misézett, ki nem volt más, mint az Öregemberke, aki őt felfogadta, az Öregemberke nem volt más, mint az Istenke.

A bárányok galambokká váltak, felrepültek a kápolnára, amint vége volt a misének, ismét bárányokká váltak, a papocska pedig eltűnt, ők pedig hazafelé ballagtak arra, amerre jöttek. Amint mentek hazafelé, a fiú az arany- és ezüsterdőből szakasztott magának ágacskát.

Amint hazaértek, már az ajtó előtt várta az Öregemberke:

– Voltál-e mindenütt, ahol a báránykák voltak?

– Voltam biz’ én, jó atyám! itt az arany- és ezüsterdőcskéből az ágacska; hanem sok mindent is láttam, csak nem tudom, hogy hogy lehet az, hogy sovány legelőn kövér tehenek, kövér legelőn sovány tehenek vannak?

– Hogy azon a sovány legelőn oly kövér tehenek vannak, az – úgymond az Öreg – a jótékonyság; hogy kövér legelőn sovány tehenek vannak, az a fösvénység. Hanem elmult az esztendőd, becsületesen kiszolgáltál: mit kívánsz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond a fiú – minek a pénz, ha mennyország nincs?!

– Te neked – mond a jó Istenke – mind a kettő meglesz!

Adott neki egy imádságos könyvet:

– Ezt – úgymond – ne nyisd fel addig, még atyád udvarában nem leszel!

Ezzel ment a fiú haza, amint hazajött, az udvarban kinyitotta, hát az egész udvar tele lett mindenféle barommal: ökrökkel, tehenekkel, bárányokkal.

Megörült ennek a fiú, bement atyjához, megölelte és kihívta, mondván:

– Hoztam kenyeret!

Azután vásárokra mentek, barmokat adtak el, pénzt hoztak haza, vettek földet sokat, építettek házat, azután megházasodott a fiú, szegény, de jó feleséget vett magának és így édesatyjával együtt boldogul éltek.

Ezalatt az idő alatt a két öregebb testvér mindenét elprédálta, végre megszégyenülve jöttek legfiatalabb testvérükhöz koldulni, de ez ahelyett, hogy megfeddette volna őket, magához vette; utóbb belőlök is becsületes emberek váltak, legfiatalabb testvérök példáját követve.

(Ipolyi A. gyüjteményében 35. sz. Hont v. megye.)

26. A három királyfi.

Volt egy király, volt neki három fija; mind a három a világba akart menni.

Először elment a legöregebb, de három év után sem jött vissza. A második utána ment, azután meg a harmadik fiú ment el.

Az apa álmában látta, hogy két cseresnyefa egészen le volt törve, míg a harmadikon cseresnye függött; összehivatta a jósokat, kik azt mondták, hogy ez az álom a fijaira a legjobb jelenés, mert ha nyomorban voltak is, ismét szerencsések lesznek.

Az utolsó királyfi, amint vándorolt, két embert látott maga előtt, ezek testvérei voltak. Az egyik elbeszélé, hogy mióta jár-kel már a világban, hogy a zsiványok megtámadták s alig tudott tőlük szabadulni.

Mikor elbeszélte élete történetét, letelepedének s az öregebb egy hangyafészket akart eltiporni, de a fiatalabb nem engedé, ezért a hangyák, ha veszedelembe jut, segítségöket igérték.

Tovább menve, méhkasokat láttak, a fiúk meg akarták gyujtani s a mézet elvenni, a fiatal fiú megvédi őket, ezért segítségöket igérik a szükségben. Igy tesznek a megmentett madarak is.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak eltévedtek, felmentek egy fára s láttak messziről világot; odamentek, az egy vár volt; mikor az első szobába bejöttek, egy Őszember feküdt az ágyban, az intett nekik, hogy tovább menjenek.

Mentek a másik szobába, hol három Törpe szolgált nekik.

Ezután el akartak menni, de az Őszember nem eresztette el őket s egy aranytáblát mutatott nekik, melyre fel volt írva, hogy mindenki, ki a várban elhál, másnap a fűben elhintett becses gyöngyöt kell neki összeszedni, máskép kővé vál.

Az öregebb testvér nem bírta s a nap utolsó sugaránál kővé vált; erre az Öregember elszomorodott. A középsővel is így történt.

A harmadik már az állatokat hívta segítségül, a hangyák összeszedték neki a gyöngyöket, erre az elátkozott Öregember vidám lett.

Egy másik táblához vezeté, melyen az volt írva, hogy egy gyémántkulcsot az est utolsó sugaráig fel kell neki találni. Itt meg a madarak segítettek neki, elhozták a kulcsot. A harmadik feltétel az volt, hogy oly követ keressen, mely ember volt, de lopott s ezért vált kővé. Itt a méhek segítették ki; megvolt a váltás. A Törpékből, kövekből emberek lettek. Megszabadult az Őszember is, aki király volt, de zöld leveseket főző Boszorkányfelesége – mert szólt – leányostul elátkozta, míg a három feltétel nem teljesül.

(Ipolyi A. gyüjt. 30. sz. Saját gyüjtése, Ipolyság.)

27. Kis Jankó.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenczián is túl volt, az üveg hegyeken is túl volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége meg egy fia, kit Kis Jankónak hívtak, kit az apja, aki pintér volt, iskolába is járatott.

Növekedett Jankó, egyszer azonban meghalt az apja, nem volt kenyérkereső, már most mit csináljanak? Sírtak-ríttak mindnyájan, hogy éljenek meg? A Kis Jankó sem járhatott már iskolába, mert nem is volt nekik mit enniök, nem hogy még iskolára költsenek, kapta Kis Jankó, hozzáfogott dolgozni az apja szerszámjaival, úgy a hogy, csinált egy dézsát, meg hozzáfogott, csinált egy másikat, aztán meg egy kupát, meg más egyebeket, aztán kivitte a piacra, éppen hetivásár volt, eladta, kapott értök valamennyicske pénzt, amivel azután sietett nagy örömmel hazafelé.

Útközben amint megy, hát látja, hogy a város szélén egy rakás gyermek fog egy kis macskát, odamegy hozzájok s kérdi:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát nem látod, ezt a macskát akarjuk agyonütni!

– Ugyan, ne bántsátok szegényt, adjátok nekem, adok érte egy garast.

– Add ide hát! – mondja közülök a legkamaszabb.

Kis Jankó odaadta neki a garast, kezébe vette a macskát és hazavitte.

Hát amint otthon meglátja az anyja a macskát, kérdi, hol vette azt a kis macskát? Kis Jankó azután elmondta, hogy miként jutott a macskához? Mire aztán elkezdett az anyja sopánkodni.

– Ugyan, édesfiam, már minek hoztad ezt a házhoz, mikor magunknak is alig van kenyerünk?!

– Soh’ se bántsa kend, édesszülém, annál több jószág van a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet!

Azzal aztán elment, vett a macskának tejet. Odaadta a kis macskának a tejet, elment dolgozni.

A másik hetivásárig ismét tákolt össze egynéhány edényt, kivitte s megint eladta mind. Hát jön hazafelé a pénzzel, megint meglátja a pajtásait, odamegy hozzájok, kérdi tőlük:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, ezt a kis kutyát akarjuk agyonütni.

– Ugyan ne bántsátok szegényt, inkább adjátok nekem, adok érte egy garast.

Vette a kutyát, vitte hazafelé; amint hazaért, meglátta az anyja, rákiáltott:

– Hát, már meg hol vetted azt a kis kutyát?

Kis Jankó elmondta, hogy miként jutott a kutyához, mire azután elkezdett az anyja sopánkodni:

– Ugyan édesfiam, már minek hoztad a házhoz ezt a kutyát, mikor magunknak is alig van mit enni.

– Soh’ se bántsa, édesszülém, majd veszek én ennek egy kis tejet, aztán majd elélősködik valahogy!

Azzal elment, vett a kutyának tejet és dolgozott tovább. Másik héten megint kivitte az edényeit a hetivásárra, amit eddig dolgozott, aztán megint eladta mind. Amint hazafelé ment, ismét meglátta pajtásait, most meg már kígyót akartak agyonütni.

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, hogy ezt a kis kígyót akarjuk agyonütni, e!

– Ugyan ne bántsátok, inkább adjátok nekem egy garasért!

Odaadták. Kis Jankó hazavitte a kis kígyót. Hát, amint otthon meglátja az anyja, rákiált:

– Ugyan, édesfiam, már minek hozod azt a förtelmes állatot a házhoz, tán bizon azt is fel akarod nevelni?

– Föl bizon, édesanyám, csak aztán ne haragudjék kend! Annál több jószág lesz a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet.

Azután ismét dolgozott s a jövő hetivásárra megint kivitte az edényeit, el is adta, de amint hazafelé jött, ekkor már nem talált a falu végén senkit, hazament! Dolgozgatott még ő azután is és úgy tartogatta jószágait. A kígyó félesztendő mulva annyira megnyőlt, hogy a kuczkóba nem fért többé, egyszer azután felszólította Kis Jankót:

– Édes gazdám, ülj rám!

Kis Jankó ráült, azután a kígyó kivitte őt a falu végén levő kocsmához és azt mondta Kis Jankónak, hogy töltessen a kocsmárosnéval egy iccze bort! Kis Jankó megparancsolta s mikorára a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkorára a kis kígyó megkerülte vele a fél falut, azután így szólott:

– No, édes gazdám, tartsál még félesztendeig úgy, amint eddig tartottál; akkor megkerülöm veled a falut mire a kocsmárosné egy iccze bort kitölt!

Ezzel hazamentek és Kis Jankó ezután még jobban tartotta a kígyót. Ekkor már a kutyából komondor lett, még pedig akkora, hogy egy kétéves bornyúnál nagyobb volt; a kis macskából pedig akkora kandúr lett, mint egy félakós fazék. Ekkor azt mondta a kígyó Kis Jankónak:

– No, édes gazdám, most ülj rám!

Kis Jankó ráült.

Ismét kimentek a falu kocsmájához, mire a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkor már rég megkerülte a kígyó Kis Jankóval a falut.

Elindultak vándorolni. Kis Jankó ráült a kígyóra, a kutya meg a macska pedig egyik az egyik oldalán, másik a másik oldalán nyargalt a kígyónak.

Mentek, mentek, mendegéltek hetedhétország ellen, még az Óperencziás-tengeren és az üveghegyeken is túl mentek, végre elértek sűrű fákkal bekerített, hegyes-völgyes vidékre, ahol a hegy oldala különféleképen ki volt czifrázva és lyukakkal volt tele. Minden lyukból kövér egér kukucskált ki, az útczákon is sok egér járt parádéba öltözve fegyveresen. Kis Jankó elcsodálkozott, nem tudta, hogy hol van? Addig a kutya megszólított egy parádés ruhás egeret:

– Ugyan földi, mond meg nekünk, micsoda ország ez s hol vagyunk mi most?

– Bizony, atyafi, most az egerek országában vannak kendtek; itt mostan igen nagy dolgok vannak készülőben, polgárháború ütött ki a királyválasztás miatt. Kettő is van, aki király akar lenni, az egyik princz Görbicze, ennek van tulajdonképen joga a trónushoz, ennek vagyok én is katonája, a másik princz Fortunátus, aki pártot ütött a király ellen, hizelkedett a népnek, nagyon sokan mentek a zászlója alá, sokkal többen vannak, mint mi.