Part 10

Egyszer jöttek ám a sáskák, a nap nem látszott, annyin voltak, olyan setét volt a tájék, mint zivataros őszi éjszakán. Ekkor Zöldmezejesi nagy karikást adott Juhenes kezébe, ki emellett még fringyiáját is felkötötte és elkezdte a sáskákat kergetni. Zöldmezejesi csak a nagy hegyekig tudta a sáskákat kergetni, de Juhenes ezen is túl űzte. Amint a hegyeket már jól elhagyta, talált egy Vénbanyát, ki tilolt s a kenderből tömérdek sáska jött ki minden csapásra; Juhenes ekkor a Vénbanyát felaprózta, a kendert pedig a törővel együtt mind megégette, azután visszament Zöldmezejesihez, ki térdre borult előtte s elismerte, hogy gyengébb, mint ő, megadja magát és szolgája lesz. Zöldmezejesit magához véve, hazament, de atyja még ekkor sem volt megelégedve vele.

– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor leszel minden tekintetben vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot, kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.

Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.

Amint mendegélt, előtalált egy igen sovány farkast, az oldalán tarisznya volt, kérdi tőle, hogy miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van?

– Én most juhász- és egyszersmind borjúcsordás is vagyok a Kanbarát jószágai mellett, sovány pedig azért vagyok, mivel ha történetesen megennék egy borjút, vagy egy juhot, Kanbarát azonnal megöletne.

Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután ugyancsak vendégeskedtek.

Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.

Amint mendegélt tovább, talált egy sovány rókát, melynek az oldaláról szinte tarisznya fittyegett alá, ettől is megkérdezte, miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van? A róka azt felelte, hogy liba- és tyúkpásztor, soványsága pedig onnan van, mert egy tojás nem sok, de még annyit sem szabad neki megenni.

Juhenes ennek is addig beszélt, még egy pár tyúknak a vérét vették s lakmároztak.

A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.

Amint továbbment, folyóvízhez ért, melynek partján megállt, elővette a farkastól kapott sípot, megfújta, a farkas tüstént ott termett, átvitte a vizen s eltünt. Juhenes pedig egy Vénbanyára talált, ki így szólott:

– Tudom, hogy Tündérszép Ilonát keresed, meg is kapod, ha reám hallgatsz, útbaigazítalak. Nézd, ama gyönyörű szép ligeten, a folyó partján, oda szokott járni fürdeni tizenkét hattyú, tizenegy a ruháját mind egy csomóba rakja, a tizenkettedik pedig külön, erre vigyázz nagyon, mert ez a Tündérszép Ilona. Majd mikor a hattyuk mind a vízben lesznek, Tündérszép Ilona ruháját kapd fel és szaladj vele erre az én gulibám felé, de vigyázz, hogy valamiképen vissza ne tekints, mert tüstént ökörré változol.

Juhenes kileste a hattyúkat s Tündérszép Ilona ruhájával elszaladt, de meg nem állhatta, hogy vissza ne nézzen, amint viszzanézett, ökörré változott el.

Ettől kezdve a pohárban a gyűrűből vér csepegett.

Ezen az öreg király és királyné nagyon elszomorodott és felszólították Zöldmezejesit, hogy lássa el magát jó nyíllal, induljon útnak fölkeresni Juhenes hamvait.

Zöldmezejesi néhány nap mulva elért az Öregbanya gunyhójához s elmondta, neki, hogy mi járatban van. Az Öregbanya azt tanácsolta neki, hogy várakozzék déli tizenegy óráig, ekkor a már eddig ökörré vált szerencsétlenek mind eljönnek ide gyepelni s ekkor azt, amelyik a többitől egészen el van különözve, lőjje le. Zöldmezejesi akként cselekedett és Juhenes feltámadt ezerszer szebb alakban.

Juhenes ezután ismét megkísérte a hattyú ruháját elvenni, el is vette, szaladt a Vénbanya gunyhójába, de már ekkor nem nézett hátra, Tündérszép Ilona pedig utána futott. Mikor a gunyhóba beért, a Vénbanya megragadta és egy oszlophoz köté, Tündérszép Ilona ezalatt szinte beért a gunyhóba, megfogta Juhenest s úgy megrázta, hogy ha a Vénbanya az oszlophoz nem köti, talán darabokra hullott volna.

Későbben kibékült Tündérszép Ilona s megszerette Juhenest, egymásé is lettek volna, ha nem rettegtek volna a Kanbaráttól. Hozzámentek tehát és ott Juhenes nyúllá változott át s a kertben levő bokrok közt lappangott; Tündér Ilona pedig annyira megtetszett Kanbarátnak, hogy eleinte a házat sem igen hagyta el, később azonban elment vadászni.

Míg ő odajárt, Juhenes magára vette eredetalakját s tanácskozott Tündérszép Ilonával, miképen tegyék Kanbarátot semmivé? Abban állapodtak meg, hogy legjobb lesz, ha Kanbarát kegyelmébe behízelgi magát Tündérszép Ilona és megtudja, hol van Kanbarát ereje.

Másnap kérdezősködött is Kanbaráttól ilyesmiről, s azt mondta, hogy a seprőben van az ereje.

Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát, azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje. Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta, hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben van az ő ereje összepontosulva.

Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt.

A vaddisznót felbonczolták, megtalálták a galambot, de a galamb azonnal elrepült. Juhenes elővette a rókaadta sípot, megfujta, megparancsolta a rókának, hogy hozza elő a galambot, mit a róka meg is tett. Megölték a galambot, kivették belőle a tojást, a tojásból a méhet, melyet Juhenes megégetett. Ettől az időtől fogva elgyengült, elsenyvedt Kanbarát s meghalt, Juhenes pedig magával vitte Tündérszép Ilonát s hazájában most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 191. sz.)

21. Rózsa János.

Egyszer volt, honnan volt, volt a világon egy király, ki is megházasodott és nősülésével annyira szerencsétlen volt, hogy gyermeke nem született, amin nagy aggodalomba merült.

Harmincz évig három esztendőnként azzal a reménnyel ment el hadakozni, hogy hazajövetelkor felesége magzattal fogja fogadni; de ez nem történt meg. Ekkor egy új hadjáratra határozta el magát a király és ekkor már fejvesztéssel fenyegette a feleségét, ha hazajövetelkor nem lesz gyermeke.

A királyné férje eltávozása után a várost gyászba húzatta, mit meglátott két bordáslegény, kiket útjok a városon keresztül vitt, minek okát a város végén lakó öregasszonytól kérdezték meg. Amint megtudták az okát, azonnal mentek a királynéhoz szerencsét próbálni.

A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás, ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.

Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a birodalomban nem volt.

Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.

A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak felhordani, még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse meg a királyfival.

Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé kecsegtette.

Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.

Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.

Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták, hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a bűnöst?

– Négy garasért! – volt a felelet.

Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az ember:

– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!

Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység bikája függött volna az akasztófán.

Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták, mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak indultak.

Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek, már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték, megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora lett, mint egy tengeriszem.

Ezen a hegyen túl lakott Világszépasszonya.

Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:

– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád mellé!

Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék jól; és úgy is tett.

Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.

Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.

Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg, ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős felügyelet alatt van.

Úgy is történt.

Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is ítélték.

Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá, grácziát kap.

A kérdés az volt:

– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.

Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János, nagy lakodalmat tartottak.

A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.

Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen megszabadulni?

Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.

Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát megmozdítani sem bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem mehettek, hanem gyalog.

Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal orczáját égni érzi s mondja férjének:

– Nézz vissza, mert bizonyosan valami veszedelem közelget felénk!

Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya tüstént megjósolta:

– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.

Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván, királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?

– Akkor láttam, uram, mikor ezt a templomot ide építtettem.

Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, visszament a hazájába. Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:

– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó volt ismét visszatérni.

Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt valahol elutazni?

– Akkor láttam, midőn ezt a darab kölest ide vetettem.

Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott, visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.

Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott. Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza mindig.

Úgy is történt.

Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát, mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza kifelé, de a gácsér visszarugta.

Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha haza ne jussanak.

Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is, ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig lefeküdtek, elaludtak.

Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa; aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék térdig kőbálvánnyá!

Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja az eget fogja verdesni.

Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. Azonban mind utána tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék kőbálvánnyá.

Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.

Mindezt Barna Péter mind nagyon jól hallotta.

Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan tó lett, hogy az egész környéket elborította.

Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította; olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.

Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant; hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.

Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?

Elkezdte tehát beszédét:

– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá változott az udvar közepén.

Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.

Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni, felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi lehet ennek az oka?

Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.

Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:

– Hová mégy, te Rózsa János?

Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.

Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált, melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál, kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János idejövetelének az okát elmondani.

Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke; ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván, cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.

Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba. Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:

– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában, ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért nincsenek benne halak.

A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár vármegye.)

22. A király és a fogadott fiú.

A királyfinak nagyon megtetszett egy vele játszó s hozzá hasonlókorú gyermek s kivitte atyjánál, hogy a gyermeket fiává fogadta és saját fiával neveltette. Fölnevekedvén a gyermek, a királyfi indítványára útnak indultak, hogy a királyfi számára megszerezzék a tengeren túl lakó Csonkakirály leányát.

A Csonkakirály leányát kellett neki elvenni, mert mikor még mint gyermekek játszottak, megláttak az útczán egy asszonyt csuportejet vinni, ennek az asszonynak a kezét a királyfi meglőtte, az asszony a tejet elejtette s megátkozta a királyfit, hogy addig meg ne házasodhassék, míg a Csonkakirály leányát el nem veszi. Ez pedig nagyon nehéz feladat volt, mert akik nagy fáradsággal odajutottak is, többnyire – a leánynak nem tetszvén – a király dühösségének estek áldozatul.

Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig társa a lovakot abrakoltatta meg.

Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte, tanácsot adván: