Part 1

Produced by Albert László

MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

DR SEBESTYÉN GYULA

XIII. KÖTET

IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1914

IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE

SZERKESZTETTE

KÁLMÁNY LAJOS

KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1914

6946. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája

IPOLYI NÉPMESEGYÜJTEMÉNYÉRŐL.

Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad néhai tudós püspökét a Kisfaludy-Társaság avatta mesegyüjtővé. Midőn a Társaság a magyar népköltés gazdátlan kincseinek megmentésére 1844-ben mozgalmat indított, a fiatal – alig 20 éves – Ipolyi még nem fejezte be Nagyszombatban megkezdett, Bécsben és Esztergomban folytatott papi tanulmányait. Ezért a Magyar Népköltési Gyüjtemény régi folyamának »Népdalok és Mondák« czímű 1846-ban megjelent I. kötetében még nem szerepel a gyüjtők között. Nem szerepelt a következő két kötet névsorában sem. Ennek az oka abban rejlik, hogy figyelmét a népköltésre tulajdonképpen nem is az országos gyüjtési mozgalom, hanem a Kisfaludy-Társaság ama pályázata terelte rá, amely ugyancsak 1846-ban a magyar mythologiát kivánta megiratni.

Midőn Ipolyi papi tanulmányait befejezte, báró Mednyánszky Alajos házánál vállalt nevelőséget. A vágvidéki mondák összegyüjtéséről és kiadásáról hires főur gazdag könyvtárát már alaposan ismerte, midőn a pályázat szövegében ezt olvasta: »Mit lehet a régi bel- és külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely babonás erkölcsökből s végre a nyelvben található nyomokból a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt kivonni?« Alább pedig tüzetesebben tovább fejtve: »Maradtak-e fenn, s mely nyomai a régi hitnek népünk babonás nézetei és szokásaiban?« A fiatal nevelő nyomban tisztában volt azzal, hogy a pályázat hirdetői Grimm Jakab német mythologiáját tartották szem előtt. Vállalkozót kerestek, aki a régi irott kútfők gyér adalékait nálunk is a néphagyomány élő emlékeiből fogja kiegészíteni. De arra már aligha gondoltak, hogy Grimm Jakab sokkal szerencsésebb viszonyok közt és testvérének, Vilmosnak hatalmas támogatásával is csak évtizedek munkája árán juthatott el a német mythologia pantheonjának fölépitéséhez. Ipolyi tudta, hogy Grimm Jakab nyomdokain haladva, a kitűzött határidőre véges emberi erővel elkészülni nem lehet; de ahhoz, hogy a magyar irodalom hiánytpótló nagy müvét elvégre megirja, nyomban hozzáfogott.

Noha a Kisfaludy-Társaság gyüjtőmunkálatai még javában folytak, Ipolyi nem várta be a lirai emlékeket előtérbe állitó »Népdalok és Mondák« későbbi vaskos köteteit, hanem a maga szempontjából külön gyüjtést kezdett. Eredményeiről műve elején, a kútfők ismertetésében ekként számol be:

»Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint a tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyüjtése; egyrészt, hogy az eddigi szűk anyag bővíttessék, másrészt, hogy annak valódilag léteztét, eredetiségét stb. saját teljes meggyőződésemre megalapíthassam. Ösztönöztetve már szinte az emlékektől, melyek gyermekkoromból visszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a feledettet újra felleljem, kiindultam a gyüjtésre, s erre nézve az idő folytán megtettem mindent, mi csak erőmben állott, saját járás-kelés, utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhívása által; s habár ez 10 évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem került, mint Gaal azt gyüjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sükere volt, mégis a kisebb részben, mint magam igyekezete és barátim segedelmével összehozni sükerült, nemcsak meglepő, új s nyomós tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st. köréből három száz számot fölülhalad, ideszámítva természetesen a már ismeretesek gyakran igen becses variánsait, kiegészítőbb bővebb mellékvonásokat st.« (M. Mythologia, XXVII. l).

Művében a saját gyüjtése kézirati anyagából felhasznált adalékok százait _gy. (= gyüjteményem)_ jeggyel jelölte meg. »Az elbeszélő szerény, ismeretlen falusi lakosok, földmivesek, vénasszonyok«, sőt gyermekek nevei fölemlítésével egyelőre adós maradt; de megigérte, hogy ezekről és gyüjtőtársairól egy – részben már készen álló – »_teljes rege- és mesekönyvi gyüjteményben_« fog majd pontos kimutatást közölni. De addig is nyilvánosan köszönetet mondott azoknak, akik nagyobb tömeg adalékkal támogatták. Ezek közt legelső volt Karcsay G. (Csaplár Benedek), akivel már 1845-ben megismerkedett. Nagy elismeréssel adózott továbbá Pajor Istvánnak, Révész Imrének, Szabó Károlynak és még három gyüjtőjének, Fehér Ferdinánd, Nagy János és Varsányi Pál uraknak.[1]

Ime, Grimm Jakab magyar tanitványa a népmesék nagyarányú gyüjtésében, tudományos feldolgozásában és kiadásában is követni szándékozott mesterét. De neki csak a gyüjtés és a tudományos értékesítés sikerült. Mythologiája előszavában az óhajtott kiadást illetőleg lelkendezve jelezte ugyan, hogy a gyüjtemények »egy jó része nálam ez ohajtás sükerültére készen áll« (XXVIII. l.); ám amit ebben az ügyben előbb elmulasztott, utóbb már sehogy sem tudta dülőre vinni.

A »Magyar Mythologia« 1854-ben jelent meg. E nagy eseményt minden oldalról ünnepelték. Csak a következő esztendőben akadt egy súlyos szavú ünneprontó Csengery Antal személyében. 1855 június 11-én megtartott akadémiai székfoglaló előadásában, mely nyomban a nagy nyilvánosság előtt is megjelent az 1855. évi Budapesti Hirlap tárczasorozatában, pálczát tört Ipolyi mythologiai módszere felett. Elitélte, hogy a kitünő német mester nyomán megfelelő irodalmi előmunkálat nélkül és megfelelő nyelvtörténeti, összehasonlitó nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti és kútfőkritikai ismeret nélkül végezte el azt a nagy munkát, melynek eredménye minden hibája daczára is a magyar mythologiai kutatásnak gazdag és nélkülözhetetlen tárháza marad.

Bennünket ezúttal csak az előmunkálatok hiánya érdekel.

Csengery elismeri, hogy a keresztyén hitre tért pogány népek a hagyományban még évszázadok mulva is meg tudják őrizni mythoszi emlékeiket. Ezért hangsúlyozza, hogy »a Grimm-testvérek a mesék és mondák stb. gyüjtését tűzték feladatul mindenek előtt«. Példájuk a gyüjtés ügyét egész Németországban felvirágoztatta és a néphagyomány tanulmányozása terén is gazdag irodalmat teremtett. Mivel nálunk ilyen előkészület nem történt, Csengery elégületlenül teszi szóvá: »Ipolyi úr munkájában folyvást hivatkozik a gyüjteményében levő mesékre, mondákra s egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt közrebocsátani? Ha ezt teszi, nemcsak magának több ideje marad azoknak egybevetésére: hanem más irók figyelmét is e tárgyra fordítván, némi buzgóságot sikerül vala élesztenie hasonló gyüjtések körül; az előszavakban és kritikákban talán eszmecsere is fogott támadni, ami előkészítette volna utóbbi nagyobb munkájának mind megértését, mind kelendőségét. – Késő tanács! mondja Ipolyi úr.« (Tört. Tanulm. I. köt. 19. l.)

A forrásul használt népköltési termékek megigért utólagos kiadása csakugyan elmaradt. De nem azért, mintha Ipolyi elkésettnek tartotta volna. Hiszen Csengery kritikájának elhangzása után néhány hónap mulva a Magyar Sajtó 1855. évi okt. 7-iki számában már lelkendezve ismertette Erdélyi János »Magyar Népmesék« czímű új kötetét. Hangosan sürgette a néphagyomány ilyen emlékeinek kiadását és vizsgálatát. Utalt arra, hogy a népek nemzetközi elhelyezkedésében a lelkiek terén csak akkor léphetünk fel »eredeti tényezőkül« ha »eredeti, nemzeti népies költészetet, regéket, szokásokat vagyunk képesek felmutatni s általuk önálló eredetiségű nemzeties voltunkat tudjuk érvényesíteni«.

Ipolyi kiadási kedvét Csengerynek az a lesujtó állítása sem béníthatta meg, hogy a történelmi módszer nélkül vizsgált néphagyomány minden adalékát régieknek és összehasonlitó ismeretek nélkül színmagyaroknak is tartotta. Az kétségtelen, hogy Ipolyi a népi adalékok megválogatásánál és mythoszi vonatkozásaik megállapitásánál kritikai szempontból sok mulasztást követett el; de viszont az is kiderült, hogy a népmesék nemzetközi vándorlásaival és nehezen megállapitható nemzeti sajátosságaival nálánál senki sem volt jobban tisztában. Tudta, hogy a mesevilág útvesztőiben csakis összehasonlító művelettel lehet némileg eligazodni. Ezért Erdélyi kötetének ismertetésében már értékes összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel igazolta a magyar mesék kiterjedt nemzetközi rokonságát.

Midőn Gaal György »Magyar Népmesegyűjtemény«-ének 1857-ben megjelent első két kötetét az Új Magyar Muzeum 1858-iki októberi füzetében ismertette, »a magyar népmeseügy«-et külön is szóvá tette. »Napról napra lessük, mikor fognak már valahára népmeséink és mondáink a köznép ajkáról felszedve, a gyermekszobák és fonóházak küszöbét átlépve, irodalmunk sajátjává válni!? Úgy látszik, mind hasztalan! Pedig azon szép kezdet után, mellyel Erdélyinek a Kisfaludy-Társaság aegisze alatt egy decennium előtt meginditott népdal- és mondagyüjteménye biztatott, szebb reményekre lehettünk jogosítva.« Hiába igazolta a tudomány, hogy az ilyen gyüjtemények a nemzeti irodalmak élesztőivé lesznek: »A mese nálunk süket füleknek szólt.« Csak a hazai nemzetiségeknek akadtak követésre méltó jeles gyüjtői Haltrich, Müller, Schott és Rimauszki személyében. Gaal György magyar gyüjteménye 1822-ben németül jelent meg. Elkésett magyar kiadása alkalmából most azzal a boldogtalan vagy ügyefogyott emberrel példázódik, aki nem akar vagy nem is tud szerezni akkor, »ha becsületes örökséghez jut, mellyel egy ideig megint csak beérheti.« Ezért buzdító szózatot intéz a szakavatott gyüjtőkhöz és áldozatkész kiadókhoz, az ismertetett Gaal-féle meséket pedig ellátja tartalmas összehasonlitó jegyzetekkel.

A magyar népmeseügy e lelkes apostolát a M. Tud. Akadémia még ebben az évben tagjává választotta s egyidejüleg »Magyar Mythologia«-ját a Marczibányi-jutalommal megkoszorúzta. Midőn 1867-ben a Kisfaludy-Társaságnak is rendes tagjává lett, ismét az úttörő tudós folklorista részesült késői, de így még nagyobb jelentőségű elismerésben. Közben a zohori szerény falusi plébánosból országos nevű egyházi kitünőség lett, aki különösen az egyházi műtörténelemben vált a tudós hazai katholikus papság díszévé.

Igy első pillanatra az a látszata volt a kiadatlan népköltési gyüjtemények ügyének, mintha a túlszigorú kritikával megbénított gyüjtő gyorsan kialakuló fényes pályájának estek volna áldozatul. A fentebb érintett két dolgozat eléggé igazolta, hogy Ipolyit a népmesék ügye, tehát a saját gyüjteményeinek ügye is állandóan foglalkoztatta. Mivel viszonyainak javultával már a kiadók közömbösségére sem lehet gondolnunk, a gátló okot egyéb irodalmi akadályok felmerülésében kell keresnünk és megtalálnunk.

Ipolyi és gyüjtő társai 1846 után, tehát Erdélyivel és a Kisfaludy-Társaság többi gyüjtőivel egyidejüleg működve kezdték a mesék tarlózását. Noha az ország első irodalmi intézetének felhivására a költők és irók egész gárdája látott a terhes munkához, a mesegyüjtés terén mégsem értünk el elsőrangúnak mondható sikert. A »Népdalok és Mondák« meséi közt alig akad olyan példány, amelyben a népnyelv tisztasága, a naiv elbeszélés közvetlensége és üde egyszerüsége, a hagyományos mese-szólamok természetes elhelyezkedése jelentékeny mértékben meg ne zavartatott volna. Ipolyi mesegyüjtő gárdája számban talán fölözte a Kisfaludy-Társaságét, de rátermettségben jóval alacsonyabb fokon maradt. Minden gyüjtő tudta, hogy a tudós vidéki plébánost _csak a mesék tartalma érdekli_. A mesék formai bája így áldozatul esett. E hiányt Ipolyi, kinek az elbeszélőművészet finomságai iránt kevés érzéke volt, talán föl sem ismerte akkor, midőn gyüjteményeinek kiadását mythologiája előszavában megígérte. Csak későbbi tanulmányai fonalán alakult ki benne az a tudat, hogy a népmesék epikai szépségei a műirodalmak prózai stiljét üdvösen befolyásolják és át is alakíthatják.

Erdélyi »Magyar Népmesék« czimü gyüjteményének ismertetése alkalmával a mesegyüjtés jelentőségét már irodalmi szempontból mérlegelte. Ezzel kapcsolatban a mesék lejegyzésére vonatkozólag szintén nyilatkozott. Erdélyi gyüjteményét e szempontból ekként ítélte meg: »Mi a közölt mesék előadását, alakját, nyelvbeli szerkezetét illeti, látni, hogy a szerző (!) nemcsak népies valódi helyes hangot eltalálni törekedett, de hogy nagyobbára az előtte állott lejegyzést szorosan és változatlanul követte. Mit amily lelkiismeretes hűséggel szem előtt tartani óhajtok, úgy mégis nem oly kizárólag, hogy annak darabos, töredékes voltát ott mindenütt megtartandónak vélném, hol az az elbeszélést homályossá, sokszor kelletlenné teszi.« Szóval a mesélő darabos szövegét a kiadó megigazgathatja; de – hozzáteszi – »véleményem erre nézve az, hogy mindenesetre az előadásra nézve szabályt adó leend azon mód, melyet jobb és folyékonyabb előadású népmesélőink követnek… Hasonlón a nyelvre nézve is: a népnyelvi eredetiségek, sajátságok és idiotismusok megtartása mellett, a beszédnek egyébkénti simaságát nélkülözhetlen kelléknek vélem. A szerkezetet illetőleg szorosan Grimmék (Kinder u. H. Märchen, 5. kiad. előszó, XXII. l.) kifejezett kivánatait tartom követendőknek.«

Gaal György meséinek ismertetése alkalmával már tiltakozik az ellen, hogy avatatlan kezek szedett-vedett holmit gyüjtsenek. A vállalkozó legyen tájékozott a gyüjtés hazai és külföldi irodalmában, hogy sikeresen és ügyesen foghasson a munkához. A szöveg megbolygatását ismét szóba hozza, de már túlzott kivánságnak tartja, – »hogy a molnár maga termessze a garatra öntendő gabonát; sokkal természetesebb, gondolnám, ha a termesztőktől is belátást s ügyességet igénylünk, mint ha a teendőket felváltjuk«.

Ez azt jelenti, hogy Ipolyi felfogása rövid pár év alatt alaposan megváltozott. És a változás mértéke szerint távolodott el ama terve megvalósitásától is, hogy népmeséit valaha kinyomatja. Mythologiájának megjelenése után a mese-kiadást még az avatatlan gyüjtők lejegyzéseinek gyökeres átdolgozásával tudta volna lehetővé tenni. Utóbb azonban meggyőződött arról, hogy a népnyelvet és a mesélés naiv epikai művészetét korlátlan mértékben kellene bírnia, ha a mesei forrásokat a Grimm-testvérek példájára akarná feldolgozni. Ezért hangoztatta most már azt, hogy a gyüjtő kutassa fel a nép legjobb mesélőit és szállitson a szerkesztők és kiadók garatjára tiszta szemet.

Ipolyi malma már állott, mikor Jókai a nép nyelvét az 1850-es évek végén adomák és mesék lejegyzésében hamisítatlan tisztasággal és üde bájjal csillogtatni elkezdte, sőt 1860-iki székfoglalójában a M. Tud. Akadémia areopágja előtt is ragyogtatta. Az újabb gyüjtők a mesék formai szépségét csakugyan szem előtt tartották. Pár év mulva már a mese-lejegyzés három elsőrendü mestere gazdagítja köteteivel irodalmunkat. Merényi László 1861-ben kiadja az »Eredeti Népmesék« két kötetét. A következő 1862-ik évben Merényi »Sajóvölgyi Népmesék« czímű két kötetével egyidejüleg megjelennek Arany László »Eredeti Népmeséi«, 1863-ban pedig Merényi »Dunamelléki Népmesék« czímű I-ső kötetével együtt Kriza János Vadrózsáinak I-ső kötete lát napvilágot.

Ipolyi népmeséinek kéziratai csak akkor kezdtek a feledés homályából ismét kibontakozni, midőn a Kisfaludy-Társaság 1872-ben kiadta a Magyar Népköltési Gyüjtemény új folyamának első két kötetét. A magyar népköltés forrásainak ezúttal tapasztalt gazdagsága a Kisfaludy-Társaság keretein kívül is számos gyüjtőt munkára buzdított. Ezek közt a lelkesebbek egyike Abafi Lajos volt, aki a népköltés ügyét 1874-ben meginditott »Figyelő« czímű folyóirata programmjába is fölvette. Hihetőleg Csaplár Benedek, Ipolyi legszorgalmasabb gyüjtője s a folyóirat későbbi oszlopos munkatársa volt az, aki Abafi figyelmét Ipolyi gyüjteményeire fölhivta. E gyüjtemények kéziratai 1876-ban már Abafi birtokában voltak, tőle pedig sok egyéb rendelkezésül álló anyaggal kiegészítve és műfajok szerint is csoportosítva, kiadás végett csakhamar a Kisfaludy-Társaság elé kerültek. A »Figyelő« 1877. évi I. füzete már jelenti, hogy a benyujtott gyüjtemény összesen negyedfél ezer darabból áll. A 16 csoportra tagolt anyag utolsó csoportjában 161 mese és monda szerepelt ezzel a megjegyzéssel: »A mesék legnagyobb része Ipolyi Arnold gyüjteményéből való, ki azt e czélra Abafinak rendelkezésére bocsájtotta.« (Id. h. 80. l.)

A jelentés záradékában még ez olvasható: »Természetesen nem mind új az, mi e gyüjteményben foglaltatik, de körülbelül fele merőben új szöveg; a többi pedig – többé-kevésbé – becses változat. Az egész gyüjtemény, amint most van, mintegy 3–4 kötetet tenne ki s a választás szigorától fog függni, mennyit lehet kiadni, ha egyáltalán kiadja s kiadhatja mostanság a Kisfaludy-Társaság.« (U. o.)

Abafi a nyers anyag e nagy tömegét megrostálás és a szükséges összehasonlító kritikai jegyzetek elkészítése végett visszakapta. Mivel egyéb elfoglaltsága miatt erre ideje nem volt, a gyüjteményt csaknem egy évtizedig hevertette. Csak az 1880-as évek második felében kezdte a fiatal Kálmány Lajost arra kérni, hogy a szükséges szerkesztői munkát helyette végezze el. Kálmány több évi vonakodás után vállalkozott s Abafi gyüjteményein kívül Ipolyi mesegyüjteményét is gondosan megválogatta, rendezte és jegyzetekkel is ellátta. Abafi a saját gyüjteményét 1890-ben nyujtotta be újra a Kisfaludy-Társasághoz s utóbb bemutatta Ipolyi népmeséit is. Az első eléggé megnyerte Gyulai tetszését, de Ipolyi meséit illetőleg Arany Lászlónak már aggodalmai támadtak. Az Abafihoz visszakerült kéziratok utóbb elkallódtak. Szerencsére az elveszett anyag túlnyomó része csak másolat volt. Az eredeti Kálmány Lajosnál maradt. Igy menekültek meg Ipolyi népmeséinek lejegyzései is.

Midőn Kálmány Lajos engem arról értesített, hogy Ipolyi gyüjtésének összes eredeti kéziratai nála vannak, nyomban fölkértem, hogy a belőlük kiválogatható értékesebb anyagot kritikai jegyzetekkel ellátva bocsássa ismét a Kisfaludy-Társaság rendelkezésére. Igy készült el aztán a jelen mesegyüjtemény, amelyet Ipolyi hagyatékából később még egy elegyes tartalmú értékes kötet fog követni.

A kötet szerkesztésénél Kálmány Lajos azt az elvet követte, hogy a kutató benne lehetőleg mindent megtaláljon, amire Ipolyi Magyar Mythologiája utal. Az utalás egyszerűsége kedvéért Ipolyi a rendelkezésére álló népköltési adalékokat olyan rendben, amint hozzá beérkeztek, tehát minden csoportosítás nélkül, sorszámmal látta el. A mesék e számait a szöveg végén említjük meg, a keresés megkönnyítése végett pedig a mesék e számainak sorrendje szerint még egy külön utaló jegyzéket is készitettünk.

Ipolyi szellemében a szerkesztőnek a lejegyzők darabos meseszövegeit okvetlenül át kellett volna népiesebb nyelvre irni. Ma azonban a mesélők meghallgatása nélkül mások lejegyzésének ilyen mértékű megbolygatására komoly folklorista már nem vállalkozhatik. De mivel több értékes tartalmú mese külsőségein a gondos szerkesztő keze mégis nyomot hagyott, egész terjedelmében közlöm azt, amit Kálmány Lajos erre vonatkozólag a jelen mesegyüjtemény bevezető soraiban nyomatékosan elmondani kiván:

»Ipolyinak – írja tájékoztató soraiban – nem volt feladata a magyar nyelvhagyományok egyetemes gyüjtése. Megelégedett, ha a művéhez szükséges adatokat megkapta. Nincs is hagyatékban egy sem nyelvjárás szerint lejegyezve. Vannak jó mesemondói és lejegyzői; de vannak olyan gyüjtői is, akiknek a mesék lejegyzésekor is fülükbe csengett a latin nyelv, amelynek hatása azután akaratlanul is meglátszik soraikon. Itt nem a nép nyelvéről van szó, hanem az iskolázottakéról, mit a rendelkezésül álló kéziratok mindenkor bizonyítani fognak; s ha elvem ellen kénytelen voltam egyiken-másikon változtatni, ez annyiban történt, hogy a latinosságot mellőzve, a mesét a nép nyelvén iparkodtam elmondani. Óvakodtam azonban többet, vagy kevesebbet, szóval mást mondani, mint amit a gyüjtő velünk meg akart értetni.«

Az 1846-tól 1854-ig gyüjtött s most e kötetben közzétett mese-anyagon még így is mind rajta maradt az a vonás, ami a Kisfaludy-Társaság 1844-től 1848-ig gyüjtött anyagát a »Népdalok és Mondák« három kötetében annyira jellemzi. Lépten-nyomon akad bennük valami, ami az értékes tartalom élvezetét megzavarja. A nép természetes nyelvén, egyszerű mondatfűzésén, hagyományos mese-szólamain, folyamatos előadásán, művészi meseszővésén az ügyetlenebb lejegyzők keze annyi csorbát ejtett, hogy a mese formai szépsége gyakran egészen tönkre ment. A Grimm-testvérek mesegyüjteménye irodalomtörténeti jelentőségü hatással volt a német néppróza művészi fejlődésére. Nálunk Gaal Györgyöt, Erdélyi Jánost és Ipolyi Arnoldot a német mesterek sikere buzdította. De közülök csak Gaal tudta a magyar mesemondást alaposan megfigyelni. Erdélyi és Ipolyi a gyüjtést másokkal végeztették, s a rendelkezésükre álló nyers anyagon nem tudták érvényesíteni a két német szerkesztőnek ilyen esetben, mindig ragyogtatott és mindig ámulatba ejtő stilművészetét. Igy aztán Erdélyi népmeséi nem is hagytak nyomot a magyar széppróza történetében. Ellenkezőleg: a mesékben bőséges nyoma van annak az állapotjegyzős ócska kanczellista-stilnak, amelyet épp a hiányos mesegyüjtés idején pusztítottak ki irodalmunkból.

A Kisfaludy-Társaság gyüjteményei most ilyen régi kötettel lettek gazdagabbak. E kötet közvetlenül Erdélyi három kötete mellé sorakozik. Nélküle eddig azt hittük, hogy Erdélyi a gyüjtések prózai részének jelzett hibáit megfelelő figyelem nélkül hagyta érvényesülni. Most azonban mentséget találunk számára s általában a Kisfaludy-Társaság akkori gyüjtői számára abban, hogy Ipolyi gyüjtői is ugyanabba a hibába estek. És e hibák Ipolyi esetében szintén leküzdhetetlenek voltak. Hiszen kiderült, hogy a hibák leküzdhetetlensége volt az oka a kinyomatás elmaradásának.

A magyar irodalomtörténet és folklore hálával tartozik Kálmány Lajosnak, hogy ezt az adalékokban gazdag és igy jelentékeny kútfői értékkel is bíró mesegyüjteményt megmentette, kiadásra elkészítette és összehasonlító kritikai jegyzetekkel ellátta.

_Dr. Sebestyén Gyula._

TARTALOM.