Part 2

Amikor az első macska, azt hiszem, egy öreg és tapasztalt kandur, védekezésül hosszút, laposat ugrott előre, megijesztett és föllelkesített mozdulatának vadsága. A kandur a harcban nem annyira a fogára, mint inkább a karmára bízta magát, amellyel szívós ügyességgel és halálos biztossággal csapott le. A patkányok eleinte szétrebbentek, amikor közéjük ugrott, csak az egyik, amelyet talpával eltalált, hánykolódott mellette kínjában jajgatva a földön, de a macska nem ölte meg, sőt nem is törődött vele. Tűzben égő szemével szorosan a padló fölött az újra előrenyomuló ellenséget figyelte. Lassan és undorító rikácsolással közeledtek, amely éppen úgy halálos félelmet árult el, mint dühös elhatározást a harcra, de amikor a kandur újra közéjük ugrott, ennek már nem volt meg ugyanaz a hatása, mint az első ugrásnak. A most eltalált patkány nyilván beleharapott az ajkába, mert fájdalmában magánkivül irtózatos dühvel tervtelenül csapkodott jobbra-balra, a magasba szökött és a földön fetrengett, mialatt az az egy patkány már egészen széttépve és teli vérrel, ide és oda, jobbra és balra cibálva, még mindig a szájába kapaszkodott. És míg a borzalomtól csaknem elfulladva láttam, hogy az első áldozatnak undorító árnyékszerű társai minden oldalról belecsimpaszkodtak a küzdő macskába, észrevettem, hogy szorosan a fal mellett egy másik patkánysereg nyomul a sarokban összeszorult macskák ellen. Sűrű csomóban lassú árnyékként csúsztak előre és a szoba közepén haldokló kandur rettenetes ordítása mint valami irtózatos, kihívó harci zene kisérte ijesztő előrenyomulásukat.

A közeledő árnyék egyszerre mintegy titkos parancsra villámgyorsan rárohant a lekuporodott macskákra és a sötétben második, nem kevésbbé heves küzdelem keletkezett, amely annál nagyobb irtózattal töltött el, mert semmiféle részletet sem tudtam fölismerni.

Egy apró, fiatal, nagyon kedves cica megijedve és nyilván alig sejtve a veszedelmet, kecses ugrásokkal a világosságba menekült. Két gyors árnyék követte, semmiféle más mozdulatukat nem lehetett látni, csak a tovacsúszást és néhány pillanat mulva szét volt tépve a kis állat. Rövid, panaszos kiáltására az anya kétségbeesett erőfeszítéssel a segítségére akart sietni és rémületemre láttam, hogy a borzalmas éjjeli fickók beleharapták magukat a testébe és fájdalmában ordítva, ahogyan macskát még sohasem hallottam panaszkodni, magával vonszolta vérszomjas gyilkosait anélkül, hogy gyermekének segítségére lehetett volna.

Ha ez a harc mindjárt ezután döntő módon félbe nem szakadt volna, beavatkoztam volna, hogy véget vessek neki. Később gyakran fölvetettem a kérdést, mi akadályozott meg abban, hogy mindjárt megtegyem. Az emberi léleknek megvan az a különös hajlama, hogy szeret harcoló állatokat nézni és az ily izgató látványon érzett kéjes élvezet nemcsak hogy nem kárhoztatandó, hanem alapja bizonyára a természet magacselekvő mozdulatainak tisztelete és annak az igazságnak titkos tudata, hogy az ember a természet rendjéből semmit el nem vehet és nem is tehet hozzá semmit. Emlékszem, hogy már mint gyermek örömmel és elégtétellel néztem végig egy kakasviadalt és a csodálkozás fölemelő érzetével és szégyenkezés nélkül vártam a végét. Mint gyermek azt is nehezen tudtam megérteni, miért iparkodnak az emberek szétválasztani a kutyákat, ha egymásnak esnek és jóllehet egy farkaskutya átharapta a gégéjét egy helyes kis pincsinek, amely az enyém volt és őszintén szerettem, mégis jól tudom, hogy fájdalmam ellenére olyan meghatottsággal tekintettem a gonosz győztesre, amely szinte az imádással volt határos és ebbe babérjának heves irigylése vegyült bele.

Abban a pillanatban, amikor irtózattól és szánalomtól kínozva elhatároztam, hogy beleavatkozom az állatok véres harcába és óvatosan a fegyverem után nyultam, titkos elégtétellel méregetve azt az irtózatos hatást, amelyet a lövés döreje fog kelteni az éjjeli csatatéren, mögöttem a szoba sarkából hang hallatszott, amelynek parancsoló hatalma erősebb volt, mint fegyverem vasszájának tüzes dördülése. Halk sziszegés volt, amelyet tompa prüszkölésnek lehetett volna mondani és ahhoz a különös, kissé nevetséges hanghoz hasonlított, amellyel a lúd szokta néha kinyujtott nyakkal ellenfelét megtámadni. De ennek az érctelen és visszataszítóan sürgető hangnak hatása minden inkább volt, mint nevetséges, sőt inkább borzalmat keltő ereje volt. Ereimben megállt a vér és a szobában beállott halotti csönd halálszerű merevséggé fokozta irtózásom borzalmát. Akkora volt a csönd, hogy megállott véremet zúgni hallottam a fülemben, míg lassan, egészen lassan megkezdődött szívemnek az a borzasztó, tompa dobogása, amely elállítja a lélekzetet és a megfulladás fájdalmas érzetét kelti föl. A padlón az állatokat mint sötét, mozdulatlan foltokat láttam, egy időre még a sebesültek halotti kiáltása is elnémult, csak egy nagy patkány, amelynek teste teljesen föl volt tépve, keringett a holdfényben beleibe bonyolódva a padlón vértócsában és förtelmes körtáncával párosuló rekedt sivítása mitsem sejtő buzgalomnak csaknem komikus hatását keltette.

Megszólalt im’ a kígyó forró kövek alatt, Holt éneke szívedre dönt tengernyi havat, Halálnak pillantása tör hangjából reád, Amit a hegyvidéknek örök hava is ád.

Ezt a verset Marattaban hallottam egy fakirtól és később le is irattam magamnak, amikor is megtudtam, hogy régi vers, amely a Nyugat-Gatesek hegyi népének sűrűn énekelt dalából való. Ebben a pillanatban nem gondoltam ugyan a versre, hanem úgy látszott, a vers gondolt reám, rettenetes helyzetemben a hatalmába kerített és megint elfogott annak a fönséges nyugodtságnak megható csodája, amely az aggodalom pillanataiban, mint valami fölsőbb és érdektelen erő érvényesülni tud.

Nagy kígyót láttam előbbre csúszni, vékony fejét vagy egy tenyérnyire a padló fölé emelte és amikor kijutott a világosságra, láttam hogy szaporán öltögette finom nyelvét. Úgy tünt föl, mintha mosolygott volna.

Szemem láttára megkezdődött most a kígyó kegyetlen játéka, amelyet a földkerekség minden népe ismer és dicsőit vagy elátkoz. Egyetlen állatnak sem adatott meg e hatás titokzatos hatalma, amely hangtalanul, megmagyarázhatatlanul és mintegy a gonosznak földalatti világából jön elő. Erő és bátorság vagy jó fegyver és vakmerőség ritkán van hatalmának a veszedelmére, mert sok mágikus eszközén kivül azzal is rendelkezik, ami a hőst is lefegyverzi, az undorral. De ezen kivül és még sok más tulajdonságán kivül mozdulataiból az a démoni fény sugárzik ki, amely mint valami régi emlék, a gonosznak állandó diadalát hirdeti. Így alattomos csúszása fönségességgel párosul, szépsége elrejtőzködéssel és hatalma alávalósággal. Mindazokat a tulajdonságokat, amelyek őszintévé teszik az erőset, önző gonoszságának titkos elégtételéül, hamissággal köti össze. Testének mozdulataiban elvész a víz, a föld és a levegő különálló elemeinek sajátossága, mert a kigyó járása nem hasonlítható semmiféle más élőlényéhez; a víz egyhangú csörgedezése ölelkezik benne a táltosok ördögűzésével.

A kígyó körbe járt egy megsebesült, de még élő patkány körül, álmos táncából, amely lenyügöz minden élő lényt, hirtelen támadásba csapott át és hozzáfogott a zsákmányolt állatok elnyeléséhez. Gondtalansága és tevékenységének fölsőbbséges biztossága nagy bámulatra ragadott el, szinte úgy tünt föl, hogy nem ismert ellenséget, amely vele szembeszállani merészelne. A szobában csönd volt, csak a menyezetről pergett le olykor finom por és a padlón a csipkés fénydíszítés lassanként oldalvást eltünt. A föld forog, gondoltam, velem, ezzel a rablóval, a szoba kis haldoklóival és halottaival és mindennel, amitől végtelen tenger választ el. Künn Panja hortyogott és a hátamnál Éliás elaludt. Az útitáskám széléről óvatosan elvettem a nagy indiai szivarok egyikét, amelyek barnák mint a tőzeg és nedvesek mint a föld, rágyujtottam és vártam a reggelt. A füstfelhőkkel a zöldes szürkületbe vonultak gondolataim és tárgyuk az emberek és állatok élete volt a különös földön.

MÁSODIK FEJEZET Cannanore, a halászok és a tenger.

Hajnalhasadás előtt kikivánkoztam, hogy a vörös reggeli napnak csöndes harcát láthassam a hold zöldes ezüstfényével. A tenger partján gyakran láttam magános, magas pálmákat, amelyeknek egyik fele vörös fényben izzott, míg a másik még a hold ezüstös fényében pompázott, amelynek hideg világából a reggeli szélben lassan fölébredni látszottak. A fénynek és színnek e pompájában néztek a hullámzó tenger felé, amelynek hangjai a beköszöntő napot üdvözölték.

De a sors úgy akarta, hogy ezen a reggelen ne örülhessek e pompás látványnak, mert Panjanak tárgyalnivalója volt velem.

– Sahib, – mondá, – micsoda ház ez, amelybe behurcolkodtál!

Hozzáfogtam a ház leírásához, de szánakozva közbevágott.

– Egész éjjel nem hunytam le a szememet! – mondta és szemének kihívó szomorúsága szinte a lenézéssel volt határos.

– Nézd Panja, – mondtam olyan barátságosan, ahogy csak tőlem tellett, – nekem vízre van szükségem, gondolj az én hazám szokásaira.

Panja erre keresztül vezetett a kerten, anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna, mert nyilván kétségbe ejtette, hogy kivánságom jogtalanságáról más úton győzzön meg, mint tényekkel.

Az indiai tavaszi reggel egész frissesége vett körül bennünket. Harmatban fürdött minden virág, színük világított a korai fényben úgy, hogy szemem nem tudott betelni e pompa gyönyörűségével és a nedvességnek, a földnek és ezer feslő virágnak illatától támolyogtam boldogságomban. Panját is elfogta ez a mámor, mintha a virulás földi életvágya lelkét, mint az enyémet is, magával ragadta volna. Barna orrával a levegőben szimatolt, gyermekes örömében szélesen mosolygott és hátratekintett reám. Minden érzékével magába szívta a frisseséget és a világosságot és sötét, meztelen teste fénylett a harmattól.

Amikor a kert végén a pálmarengeteg mellett a vízfogóhoz érkeztünk, eleinte nem láttam mást, mint kúszónövények toronyszerű vadonját és csak amikor Panja szétválasztotta az ágakat, vettem észre a víztükörhöz szolgáló lépcsőt, amely mintha földalatti barlangba vitt volna le. Az omladozó kőkockákat a homályban különös moszatok zöldje futotta be és csaknem egészen eltakarta, hüvös poshadt szag áramlott felém és Panja, aki úgy látszott, hogy megfeledkezett fölháborodásáról, suttogva óvatosságra intett és csaknem hódolattal nézett körül. Barna arca a fehér turbán alatt félignyilt, gyermekfej nagyságú vörös virágok felhőjéből tekintett reám. Egy pillangó, amely mintha kék bársonyból lett volna, álmosan fölemelkedett a lámpásalakú virágból és nesztelenül berepült a növényrengetegbe.

– Nem szabad lemenned, – mondta Panja, – mindenütt a halál leskelődik a félhomályban, az emberek napja elől ide vonul el; térj vissza. Én láttam a vízet, zöld mint a haldokló lomb és növény födi, amelynek virágát sohasem érte napsugár és ezért mérges mint a kígyó és a láz, melyet terjeszt.

Azután hirtelen mást gondolt, gyermeki szeméből eltünt az áhitatos komolyság és összeráncolva homlokát ezt mondta:

– Ilyen házat bérelsz? Meddig akarsz itt maradni? Utazzunk vissza Bitsapurba, mindent becsomagolok a táskákba.

Visszamenet Pasával, a szakáccsal találkoztunk, aki az útról a ház felé haladt. Vízzel teli vörös agyagkorsóval a vállán baktatott a napon, amely időközben fölkelt. A házból fával rakott tűznek szaga áramlott ki. Pasa szabad kezével üdvözölt és szótlanul elhaladt előttem. Az volt az érzésem, hogy büszke az országára és a maga kötelességére, az előbbit sajnálja tőlem, az utóbbit pedig csak a maga kedvéért teljesíti. Nagy bársonyos szemében a hosszú pillák alatt a hegyei után való vágyódás rejtőzködött. Férfias alakja gyönyörködtetett, egyszerre úgy éreztem, hogy a név, amelyet neki adtam, nevetséges és tudni kivántam a nevét, csak azért, hogy ismételgethessem a hegyek közt élő idegen nemzetségének ezt az idegenszerű nevét. Újra elfogott az a különös szomorúság, amely Indiában sohasem hagyott el és amely minden titokzatos dologgal szemben hatalmába keríti az emberi szívet.

Panja érzékeny fogékonysága minden lelki megmozdulásom iránt, amely az ő érdekkörét érintette, a maga módján megsejtette, hogy Pasa szótlan tevékenysége nagyon tetszett nekem. Így szólt:

– A sziklahasadékokból jövő ezek a kutyák kiszimatolnak minden élvezhetőt. De meg fog feledkezni a víz fölforralásáról és holnap Sahib, lázad lesz. Hát majd én rendbehozom a dolgot.

Bement a házba és mindjárt ezután Éliás panaszos vonítását hallottam. A nap sugarai már érezhetően melegítettek, bár fényük még vöröses volt. A kert gőzölgött és a szárnyrakapó rovarok első hangjaival párosulva madárdal hallatszott a sűrűség ködös reggeli tikkadtságából. Elhagytam az izzó kertet és a vöröses homokos útra tértem, amely az ősrégi vadfügefák alatt szabadabb levegőn Cannanore felé vitt. A házam körülbelül a félúton volt a város és a tenger közt, körülbelül negyedórai út kellett ahhoz, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz eljuthassak. Ezért elhatároztam, hogy mialatt Pasa elkészíti a teát, rövid látogatást teszek a városban.

A széles út csaknem üres volt, Cannanore fölött fatűznek kékes füstje terjengett, amely pálmák közül szállt fölfelé és ezek a helységet csaknem teljesen elrejtették, mint a termékeny malabari tengerpart legtöbb városát és faluját. Akkora volt köröskörül a csönd, hogy meghallottam a tenger hullámverését a sziklákon és a napfény hihetetlenül enyhe és jótevő volt. Nyikorogva egy ökrösszekér közelgett, magas kerekei lassan őrölték a homokot és a rúdon szorosan a két pompás, türelmes állat farka közt, állát sovány térdére támasztva egy hindu kuporgott. Ijedten pislogatott felém, köszönni sem mert és az ökrök hatalmas szarva legalább egy méternyi hosszúságban hintázgatott vakitóan fehér hátuk fölött.

A város roskadozó kapujánál jobbra is, balra is egy-egy magányos pálma állott, amaz kissé jobbra, ez pedig kissé balra dőlt és a házak lapos tetején túlnyuló legyezőkoronájuk sötéten és élesen rajzolódott bele a világos reggeli égbe, törzsüket a nap mintha vörös festékkel festette volna be. A kapun át a már élénk bazárutcát láttam, amelyen meztelen vagy fehérbe öltözött alakok mozogtak sietve az alacsony házak közt és a kereskedők kinyitották utcai boltjaikat és elrendezték az árút. A kapuőr fölállott és mélyen meghajolt, miközben kezével elfödte az arcát. Végigmentem a bazárutcán, csöndben és meglepődve nézett utánam mindenki, csak a brahminok, szürke zsinórral meztelen mellükön, mentek el mellettem némán és peckesen, anélkül, hogy köszönnének vagy megfordultak volna utánam. Sok szép alakút és büszke tekintetűt láttam köztük és arcvonásaikból újra kiolvastam rokonságukat a mi földrészünk germán népeivel, amit évezredek sem tudtak eltörölni. Sokáig uralkodtak a hatalmas birodalomban, míg Mohammed kitűzte királyi kastélyaikra a maga lobogóját és egyre jobban megingatta a rettenetes és titokzatos hatalmat, amely ma már csak az ország belsejében uralkodik komor erőszakkal és misztikus homállyal. Azután amikor a tengeren elhangzott a brit oroszlán ordítása és végigjárta az országot, Mohammed hatalma és királyainak pompája is elhalványodott. Amikor rövid séta után hazafelé indultam, a tenger felől az angol erőd körvonalait láttam. Ágyúi éjjel-nappal a hindu királynak a város szívében levő kastélya felé vannak irányozva, hogy valami lázadás első jelére romba döntsék. A néma vasszáj hatalmában, amely a haragos nap és a csöndes hold alatt könyörtelenül és változatlanul figyeli a várost, lobog Cannanore régi királyi hatalmának utolsó, félénk maradványa.

Természetes, hogy sok mindenfélét meg kellett változtatni a házamon, mielőtt állandó tartózkodásra alkalmassá lett és a teánál megvitattam a teendőket Ramenivel és Panjaval. Rameni a cipőjét künn hagyta az ajtó előtt és beszélgetésünk alatt hiába iparkodott türhető viszonyba jutni a hintaszékkel, amelyet az ő számára tartottam készen és amelyet udvariasságból el is fogadott. Végre fölállott és rendbeszedte fehér ruháját, amely alul kilátszott sovány barna lába. Olyan szeretetreméltóan, ahogyan csak rettenetes angol beszédétől kitelt, ezt mondta:

– Sahib, minden a kivánságod szerint fog történni.

Panja akkora erőfeszítéssel gyülölte őt, hogy kiverte a veriték.

Pompás volt a verandán való tartózkodás. Az indiai tavasz reggele – a mi időszámításunk szerint október vége volt – friss és üditő, csak három-négy óra mulva éget a nap igazán. Panja jókedvű lett, amikor Rameni elment.

– Milyen büdös ez a disznó, – mondta barátságosan. – Mindennel meg fog csalni, Sahib. Ha gazdagságod nem volna kiapadhatatlan, ez a csirkefogó tönkre tenne. Legelőször is el fogom pusztitani a hangyákat, mert mindent fölfalnak, amit csak találnak. Ha a kőkockák közé whiskyt öntünk és meggyujtjuk, végük van. Adj egy üveggel, ha a tengerhez mégy, hozzáfogok a munkához.

Azt ajánlottam, tegyen próbát petroleummal, amit bizonyára kap a városban.

Panja összerázkódott és így szólt:

– Szegény állatok.

Nemsokára kefével, rocskával és rongydarabokkal fölszerelve egy sereg vénasszony jött, akiknek láttára először a mitsem sejtő Éliás szökött meg és utána én is elmenekültem. Csak Panja állotta e vad amazonok rohamát, mert meg akarta mutatni a tekintélyét.

A ház néhány nap alatt annyira rendbe jött, hogy gazdag benyomásokkal teli szemlélődő életet kezdhettem volna. Nemsokára Panja is beletalálta magát az új helyzetbe és nyugodt, fönséges tavaszi napokat éltem át, amelyeket sohasem fogok elfelejteni. Mindig a nap keltett föl és a mély álom után új erőt nyert érzékeim meghallották távoli hangját a tengernek, amely mindennap odacsalt magához csillogó birodalmába. Cannanoreban a halászok lettek első barátaim és csakhamar megszoktam, hogy megosszam velük a munkájukat. Kezdetben tanusított bizalmatlanságukat sikerült eloszlatnom és tanultam tőlük, mint ők is tőlem.

Alkonyattól késő éjjelig ott ültünk a fekete parti sziklákon, amelyek egyenes, magas tömbökben mélyen belenyúltak a tengerbe. Gyakran egyik kőpadlóról át kellett ugranunk a másikra vagy szűk deszkán kellett magunkat végig egyensúlyoznunk, hogy kijuthassunk a sziklák legszélére, ahonnan kivetettük a horgot a tengerbe. Mellettünk, jobbról és balról, csöndesen hullámzott a rengeteg víztömeg, eleinte sötét tiszta kékben, azután lassan vörössé változott és kápráztatta a szemet, míg végre gyászos feketén és fenyegetődzve kapaszkodott föl és sülyedt le úgy, hogy azt lehetett hinni, hogy a szikla emelkedik föl és alá egy mozdulatlan sötét tükörben. Messzi mögöttünk menydörgött a hullámverés és mögötte a pálmák fölött kibukkant a vöröses hold.

Főként nagyobb halak fogása volt a cél. A horog akkora volt, mint egy gyerek begörbített ujja és zsákmányul ejtett halak belsőrésze volt köréje csavarva. A csalétektől körülbelül négy-öt méternyire könnyü parafadarabka volt a zsinórra erősítve és a horgot a fej fölött köralakban lóbázták meg úgy, hogy husz-harminc méternyire jutott ki a tengerre. Ekkor azután lekuporodtak az emberek és mintha összenőttek volna a sziklával mozdulatlanul vártak, míg a zsinór rángatódzása fáradságuk sikerét jelezte. A hullámzó tenger gyakran egészen meztelen lábunkig csúszott előre, majd sok méternyire magunk alatt láttuk. Az emberek még éjjel is észrevették, ha egy-egy nagyobb hullám közelgett és halk kiáltással figyelmeztettek, hogy jól kapaszkodjam bele a sziklába. Ha azután a kőpadló néhány pillanatra eltűnt és nem láttam magam alatt mást, csak a halkan bugyburékoló éjjeli elemet, kezdetben az aggodalomnak, sőt a halálfélelemnek tompa érzésével kellett szembeszállnom és csak szomszédaimnak rendíthetetlen nyugodtsága biztosította bátorságomat.

Az emberek a zsinórt sohasem fogták a kezükben erősen, hanem csak könnyedén tartották az ujjaik közt, mert megtörtént, hogy cápa került a horogra és az első rándítása végzetes lehetett volna reájuk. Ilyen esetben, aminek egyszer tanuja voltam, egy hangos kiáltás mindannyiukat fölriasztott. Láttam, hogy a zsinór, mint a vasmacska kötele, őrült gyorsasággal a tengerbe csúszik, de a végét nagysietve valamelyik kiugró szikla köré csavarták. A halászó szerszám a legtöbb esetben elveszett, néha azonban sikerült a ragadozót a sziklák közt a partra húzni és megijedtem a fogoly életerejétől és vadságától, mert tehetetlensége ellenére is megfélemlítő módon szállt szembe megfékezőivel. A horogzsinór végét a homokba szúrt cövekhez erősítették és a szárazon hagyták kimulni az állatot, ami több-kevesebb ideig tartott. Csak másnap vagy órák mulva kerítették hatalmukba az asszonyok sima testének minden fölhasználható részét, de a húsát nem ették meg.

Észak felé nagyon meredeken szakadtak le a sötét parti sziklák és ameddig a szem ellátott, a szabad öböl mentén fehér homok terjeszkedett. Akárhány helyen, különösen ahol kis patak társaságában voltak, le egészen a tengerpartig pálmák nőttek. Ott, még közel a helységhez, szép sorjában állottak a homokban a benszülöttek tarka csónakjai és távolabb olyan csönd és magány kezdődött, amely magához csábított minden érzékeny szívet.

Gyakran feküdtem ott a parton, belefúrtam magamat a homokba és messzire eldobtam magamtól haszontalan gondolataim terhét. Fönséges volt a tenger hangját hallgatni, amely mintha az egész világon uralkodott volna és a végtelenül hosszú, egyenletes hullámokat figyelni, amelyek mint szelid szélhullámok halványkék selyem alatt futottak felénk, hangtalanul fölemelkedtek és széles fényszalagra széttörve ujongó pezsgéssel vetették rá magukat a türelmes homokra. Így ment ez mindaddig, míg türelmünk és álmodozásunk tartott, mert a tenger nem ismer időt. Hangjában nincs reménység, sem igéret, nincs szeretet és nincs fenyegetőzés, nincs jóslás, sem lecsillapítás. A tenger lényének nincs semmi közössége a mienkével és csak boldogító békétlenség támad bennünk, ha közeledünk hozzája, csak a nagysága emel föl bennünket, mint ahogyan minden nagyság jövendő szabadság megsejtésével árasztja el a lelket. A tengernek nincs mértéke jogainkra vagy kötelességeinkre, mint a földnek, amely hord és táplál bennünket és amelynek sorsa rokon a mi sorsunkkal. A költők ritkán értették meg a tengert, csak leírták, de aki a tengert sohasem látta, az ő leírásuk nyomán eltudná-e képzelni mérhetetlen hatalmát és szabadságát? Csak az apokalipszis nagy, istenihlette rajongójának a misztikusban elvirágzó szellemében világít igazmondó fény a tengerről, amikor végtelen látomásaiban megpillantja az ezeréves birodalmat és a tengerről azt mondja, hogy nincs többé. Ebben a fölismerésben mély sejtése rejlik a tenger lényének, amely nincs elátkozva mint a föld és nincs semmi itéletnek, semmi visszatérésnek és semmi változásnak alávetve.

A tengernek nincs is rokon vonása az emberi lélekkel, amit megállapítottak néhányan azok közül, akik sem az egyiket, sem a másikat nem ismerik és csak mert a lélekben valami feneketlent szimatolnak, jutottak arra a gondolatra, hogy talán olyan mély, mint az oceán közepe. Ez könnyelmű következtetés, amelyet nehéz bebizonyítani, mert az ilyen lelkek és a tenger közt az az egyedüli hasonlóság, hogy gyakran mindkettőben halászgat az ember, de nem fog semmit.

Egyszer a parton néhány nagy tengeri teknősbékát láttam. A hátukon feküdtek és levegő után kapkodtak. A meztelen lábak nyomából, amely mint homokba préselt babérkoszorú vette őket körül, könnyen ki lehetett sütni, hogy ezek az állatok nem a maguk jószántából kerültek ebbe a helyzetbe, hanem valami emberi cél kapcsolódott össze ezzel a kegyetlenséggel. És a fák alatt valóban egy barna hindu fiút láttam menekülni, aki előtt akkora volt a tekintélyem, hogy a fiú egy pálmának a legtetejére mászott föl.