Part 2

Nem bánom, ha haragszol. Haragudj. Szeretem, ha elforditod fejed, Szeretem a fitymáló remegést, Mely ajkadat bigygyeszti és finom Cimpáidat tágítva, összevonja Házfedelessé két szemöldököd. Szép ház az, melyre borul e fedél, Tündértanyára vall sötétes fénynyel A csillogó két ablak, mely elé Lassan ereszkedik le, néma gőggel Elzárkozó szemhéjad függönye. Csak haragudj és csak nézz el fölöttem – Ha te gőgös vagy, én konok vagyok, Makacs, kitartó s utca embere, Ki órák hosszat eljár föl-alá Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel, Mit megugatni nincs oka s joga És mersze sincs a házőrző kutyának. Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok Számodra senki – ez igaz lehet, S mégsem igaz, mert íme: mutatod, S ahogy akarsz tőlem megszabadulni, Ugy meglepődnél, úgy megbántana, Ugy éreznél ürességet szivedben S szaladna ki a föld lábad alól, Ha sikerülne, s ha az én szemem Mást várna, mást keresne száz között S meglelve, attól fényesedne ki. Jobb a szemembe nézned, mint szemem Kerülnöd – úgy talán tekinteted Leverne lábamról, lehajtanám Zúgó fejem, s alázat fogna el Az egyenes hő napsütés iránt, Mely szépségét egyszerre kiteríti, Hogy amelyik szem állja ragyogását, Az birja is. De ez a tüntető El-nézés, ez a megleckéztető Elbúvás a közönynek eltökélt S előparancsolt felhői mögé: Ez már engedmény, ez alázkodás, Tanácstalanság és vesztett csata. Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll Hogy leckéd nevetségben ne maradjon – Csak elfordítsam fejem én is, és Húzzam elő órám, ásitsak egyet S nézzem merőn az előttem feszengő Asszonyságnak liliomtejezett Lapockáját, számolva pontosan Minden pihét rajt s minden pörsenést: Kinek számára léssz akkor királylyány, Találhatatlan és elérhetetlen?!

Scherzo

De nem, ettől ne tarts. Inkább: jelentem, Alázattal jelentem itt, hogy bennem Fenséged, félek, törököt fogott. Eszem ágában sincs, hogy elereszszem, S ha kidobott a szeme ablakán, Visszatérek ugyanez ablakon – Testben, irásban, más jelentkezésben Ahogy lehet, ahogy nem tehetem Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted, Hogy észrevenned végre is ne kelljen. Leszek bolondos és alázatos, Csak nézz ide. Leszek hivalkodó, Csak nézz ide. Leszek tolakodó, Leszek hetvenkedő s kötekedő S a kopasz úrnak, ki előttem ül Szeretettel simítom koponyáját, Csak nézz ide. Itt szemben ül velem Egy pártában felejtett hajadon, Ki szerelmes szemet magán nem érzett Ezernyolcszázkilencvenhárom óta – Kikezdek vele és bolond tüzet Csalok fel elfeledt ábrázatára S csábítom félszeg magakelletésre, Csak nézz ide. A rézkürtös előtt Addig csücsörgetem timsósra számat, Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál, Amint fuldokló orral visszaszíja, Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót Megbontom durva székrecsegtetéssel, Hogy elkékülve pisszegnek felém A révületből felvert zeneértők, Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust A karmesterrel, a kis témakönyvet Vad böngészéssel levelezgetem, S tovább adom a hatodik határba Belém nem férő elragadtatásom, Csak nézz ide. Mint a veszett bika Szügyembe vágom elbusult fejem, S mint Hamlet szerepében a ripacs, Négy ujjal boronálom üstököm, Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide. Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide, S ha boszankodva is, de nézz ide. Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken S farsangot ülsz és a virágcsatában Csörgősapkásan járja a bolondját Előtted az, aki akkor nevet, Mikor sirhatnék. Igen, igen, így, Fordulj felém megint és nézz reám És mosolyogj s én elcsöndesedem.

Quasi lento, elegiaco, assai espressivo e con dolore.

S elcsöndesedve nézlek, nézlek, nézlek. Távol világok lelke van felirva Vonásaidra, elsuhant időké És elhanyatlott nemzetségeké. Ivadékot váltott fel ivadék Elmondhatatlan messzeségig vissza S beláthatatlan népességü sorban, Mire te ilyen fínommá lehettél, Ilyen nem is e világból valóan Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek Szerelemben történt fogantatása És fájdalommal történt születése, És a szerelem és a fájdalom, Mint két egymás mellett folyó folyam, Tigris meg Eufrát, termékenyíti A siralom e völgyét, s megteremti Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség, Mindazt, aminek el kell múlnia Belepve az időknek fövenyétől, Mely a legdúsabb vizet is beiszsza. De te megvagy, te idemenekedtél Mosolygó, vágyó és páválkodó Anyáidnak virágos lánca rendjén, Melynek végén te vagy az uj virág S az uj világ, mely felszítta a régit Mind, s századok és régvolt emberek Lehe, sohajja és története Idegkristálylyá rakodott erében, Mely villamosan sugározza szét Maga körül – magáról nem is tudja S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet. Ládd, énnekem meg éppen örököm A szenvedő gyönyör. Az én apáim Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek S mindig szerettek és sokat szerettek, Lármátlan, halk, némán követelő, Ellenkezésen elcsodálkozó, Szelidségében önző s léha tán És játékos, de véresen komolynak Érzett és megszenvedett szerelemmel. Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud, Mint aki nem tud akarni s aki Könnyen, hamar, szinte sietve mond le, Kárörvendő kegyetlenül magához: Az egyetlenhez, akivel kegyetlen S kárörvendő tud lenni, s akitől Meg tud tagadni valamit. Te szép Teremtés – ó mily széditő hamar Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod Hogy akarod vagy nem bánod – talán Tenéked kellene harcolnod érttem, Ha nem akarnád, hogy indulatom, Mint önkínzó fakir, halált tetessen, Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék, S nem bánva, hogy majd aztán odalenn Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz A tehetetlen fuldoklás, az önnön Husának görcsös megtépése, mind A legutolsó mozdulatlanságig. Mit tudod te, hogy mi a szerelem, És mit tudod, mit tesz lemondani?

Idillio Langhetto amoroso

… Vagy tán igen? S hogy én mit tudhatom Hogy te mit tudsz, mit nem tudsz, – én, aki Tulajdonképp nem is ismerlek, aki Még hangodat sem hallottam, aki Nem is tudom, tudod-e, ki vagyok? Idegen vagy előttem, szép leányzó Most hirtelen – szinte soha nem látott, Szinte biztatnom kell a két szemem: Ismerjen rád, keresse, hogy mióta Ismeri e szép főt, s hogy ez mikor Bukkant föl először a sík vizen, Mivé az emlék s jelentés nekül Való élmények futnak össze. Lássuk, Keressük. Be is húnyom szememet, Hogy jobban lásson, – s mialatt fejem Visszahanyatlik, és kisímuló Homlokom a félálom hűvösében Érzi magán tovább tekinteted S melegszik benne, mint a tavaszi Ifju fényben a kitelelt mező: Látok mezőket, sétatereket, Partot, hegyet, fellegvárat, hajót, Tavaszi fényt a vízen, tavaszi Köntöst az asszonynépen, és a tarka Sokaságban egy nagyszemű leánykát, Vékonylábút, kurtaszoknyásat – téged! Igen, szivem dobban: te vagy e gyermek, Ki emlékemben mindeddig külön S elhanyagoltan élt a látomástól, Mely most igézetével elborít. Szemem kinyílik, és szemben találva Szemed csillagját, halkan összeméri A sugárképet s a szemsugarat, Mignem a két jelenség egybeolvad, S hozzájuk ébred, lelkem temetője Legaljáról, harmadik adalékul Emléke egy bolondos, gyerekes, De szép és kedves, szép és mélabús Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam S egy kis leányt szerettem – ennyi az Egész. Egy szóval sem mondtam neki Hogy szeretem. Szerettem és kerültem, S mi szenvedése van földnek meg égnek Átszenvedtem miatta, mialatt Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva Mily poklokat gyujtott önkéntelen. Ez a ma már kedves pokol világol Felém a multból – s mivel gyermeki Szerelmet súgároz, s mert gyermeki Képed mosolyg felém: tekinteted Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem telt Boldogság minden vágyával telíti Ezt a minden hájjal megkent szivet. Most látom csak, hogy százszor láttalak S észre sem vettelek – de amióta Te észrevettél, én mind gyermekibb Alázattal hanyatlom semmivé Tekinteted alatt, áhítatosan Dagad feléd a lelkem szomjusága, S nézd: elpirúlok s lesütöm fejem Előtted, aki, ha megszámitom, Lyányom lehetnél…

Zingaresca Allegro focoso

… Lehetnél, de nem vagy, Hála istennek, nem – sőt idegen vagy, Névtelen vagy – és alázatom is Nevetlen s illanó s nem apai, S ahogy a zene lángnyelvbe csap át S terjed, szalad s sikoltva csattogat És én odaadnám életem, ha most Keskeny fejed két tenyerembe fogva Mellemre vonhatnám és képemet Füröszthetném hajadban s illatát Tüdőszakadtig szíhatnám magamba: Nem, leányt így sohasem néz apa S apára sem néz így soha leány, Hacsak nem ülnek szája szegletében S loppal ki nem néznek pilláinak Rácsa mögül Lótnak leányai! A zene felharsan s én szememet Merőn szemedbe szegezem s a mélyét Kutatom, bent, a csillaga mögött, Belébocsátva tekintetemet, Mint ahogy rézsút a mélység fölé Nyuló lajtorja tetején vigyázva Szigonyos szemmel néz a tonhalász A feketén s merően mozdulatlan Vizekbe, hogy kilesse titkukat. Kilesem én is és hálóm felé Csalom a szűzi rejtezés, a késztett Távolba nézés s összeszoritott Lyányajk mögé zárt minden titkokat. A zene táncba surran s magad is Megringasz ültödben és felriadva Kigyódzol álltól térdig, futamos Igéretben, melyről vésett írást ad Kis kebeled kirajzolt vonala… Ó drága írás! S drága csillogás, Ahogy hiába fognád le tovább Állad kapcsával zavart mosolyod És ez kitör nedves szemedből és Szétveti szádnak pirosát s közéből Porcellánsorban kihasad fogad! Ó drága, forró, koccanó fehérség, Előttem száz emlékből ismerős, Földrengésekből válltól vállig és Homloktól homlokig! Ó karcsu száron Megingó és hajlongó halovány Asszonypalánták: némák, de hivók, S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók, Mint a gályáknak villám-kamarája, Mely láthatatlan küldi szét az éjbe S találomra a néma híradást, Hogy valahol a tengeren hajó jár: Érezze s lüktető bukdácsolását Arrafelé vegye!… S én veszem is, S fejek felett s kontyok s vállak felett S elválasztó száz idegen felett: Selyemdúló és csipkeszaggató Szememet által és hozzád vetem, Kimérni térdedet, hogy’ illenék Köréje két karom s kimérni, hogy Öledbe a fejem hogy’ illenék, Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott, Remegve, mint fészkében a madár… Kimérni – mérni mind a messzeséget Ember meg ember közt, idő s idő közt, Hogy egy rántásra lebirhatja-e Az akarat, mely joga önmagának, S a szédület, mely tudja, hogy neki Csak egy üdvösség adatott: a kész, Az engedelmes megsemmisülés, Annak karján s melle fölött, aki Urának született, mert férfinak! Látod: én állom a szemed! De te Lesütöd a tied – s ez jól van igy!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Recitativo.

… Volt már találkozásom éjsötét Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt, Félig gyerek, de már egészen asszony, Ahogy testének pompája kifejlett Szövetruhácskájából, a vasúton, Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük A földek és tornyok váltakozását Velencébe menet. Délről jöhettek S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű Apát sehogyse tudtam szóba fogni. Gyanakvó volt s féltette a leányt, Kit én felfaltam szemmel, de aki Reám nem nézett volna egy világért, S mellettem űlve, (iskolás leány!) Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden Gyárat meg állomást meg úri kastélyt, Mely mellett elmentünk és amit apja Mind sorra néven nevezett neki. Ám egyszer, mikor a jó férfiú Az ablakon valamivel tovább Talált kinézni, hogy megállapítsa Lesz-e idén bor: a leány hamar Friss levelet csapott fel jegyzetében És erre nagy betükkel írta fel: Albergo Cavalletto. Semmi többet És most se nézve rám. De nékem a Szívem feldobbant, és: isten megáldja Kedves kezed és drága híradásod – Gondoltam, és beérve, odaszálltam Az ódon fogadóba s odaszálltak Valóban ők is. S másnap, mialatt Az öreg elment üzlete után, Én már bejártam s öszejártam az Okos, bámész és megzavart leánynyal A templomokat, a képtárakat, A szemöldöknyi hidakat, a kis Tenyérnyi tereket, beszélve néki Félig olaszul, félig franciául, Küzködve s mégis patakzatosan: Világokról, amikről nem tudott, Szépségekről, amiket még nem ismert, Érzésekről, amikkel még talán Kis életében nem találkozott. Talán – gondoltam. Ám harmadnapon, Ebéd után, míg az öreg aludt S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni Mikor szökünk le újra útjainkra: Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek Az úrtól valamit. Mit – angyalom? Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának? Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél; Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik Megsímogatnom kócos fejedet S kemény kezecskédet kezembe fognom. Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor Mondanék egyet. Nézze, jó uram: Az életben, ki tudja, leszek-e Mégegyszer úgy és olyan férfival, Ahogy magával s amilyen maga, Amily beszédű és gondolatú És kézfogású és tekintetű – Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt Keze, ahogy megfogtam s lázban égett Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz, És mit mond majd apád? kérdeztem én. Apám? Tán megver, de nem üt agyon. S mi lesz magaddal? Énvelem, uram? A kétgyerekes özvegy asztalosnak, Aki rámvár, majd igy is jó leszek! Szólt s rám nézett és leomlott ölembe És átkarolt és forró ajakát Rátapasztotta gyanakvó szememre – S én e csókban megláttam igazát S igazamat és minden szerelemnek Mindeneket lebíró igazát. Ha álom is: mégis csak ez az egy van, Ami valóság és amihez képest Minden egyéb még álmabb s szomorú Lidércnyomás…

Finale.

Még visszazeng fülembe A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek, Hogy visszagondoló hűségszegésből Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád: Már eltüntél s helyetted s helyeden Székfelborítás, szedelőzködés Majd rohanás és vad nyomakodás Ajtó felé. Én is bundámba búvok És a könyöklőn áthajolva nézem Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn A sokaság, mint völgynek lökdösődik A kecskenyáj. S kutatva, lefelé, Számítom, hol lehetsz – és mire végre Felém virít ruhád s fölfeketéllik Fejed: lobbal utánad rohanok, Átcsuszva élben, törtetve könyökkel, Míg tusakodva melléd nem szorultam, Éppen mikor az inas rádsegíti Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok. Melletted, lyány. Melletted vagyok itt, Egy sziszre szádtól, szorításnyira Kezedtől és egy pillantásnyira Szemedtől. Vajjon ér-e engem e Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér, Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt Merevséggel csak érzem arcomon, De szemem oda nem néz. S kezem is Tán érez valamit! egy suhanó Keztyűi horzsolást, egy pillanatra, Mely, mire fölnézek, már elosont, Gyorsabban nálad is, aki pedig Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve, A kocsihoz és eltűnsz mélyiben. Amíg indultok: mégegyszer benézek Hozzátok, hozzád, az üveg mögé, Amelyre már virágot vet lehed. Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e Sorsom e helyt? S nem játszottam-e Zugó zenénél, fény káprázatában, Kétszáz szorongó s nekiöltözött Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel, Kinek neve az én számomra: végzet? Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok, Vesztétől mindig félő, ám e vesztét Még idejében fel nem ismerő! A kocsi indul és én magam is Utána indulok, némán tünődve: Nem te vagy-e az utolsó a sorban, Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e Első a sorban: azoknak sorában, Akikhez nékem nem lesz már közöm, Akiknek én már semmit sem jelentek, S akiknek csókja, vágya, bágyadása Már énnekem nem jut majd részemül? Ahogy megállok és utána nézek Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez, S nem mutat-é előre magamat, Amint ki nem kötő gályák után Kinézem a szemem, egyedül állva A vénség szikkadt krétaszigetén, Melyből az élet csapkodó vize Naponkint egy-egy darabot lemállaszt, Mignem beomlik az egész, s fölötte Elcsap a só, a nedvesség, a hűs, A duzzadó szent örökkévalóság?… Kocsid már régen tovatünt, és én Olyasmit érzek, hogy ég a szemem, Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől: Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán Nedvességtől… Isten veled, leány, S talán, ki tudja: isten veletek!

Epilogus

Epilogus

Alig kezdtem: ködök ereszkednek, Nap a napnak gondolatlan sirt ás, Ami tegnap ökölemelés volt, Ma bizony jó, ha szájrándítás. Innen is, onnan is kezem lehanyatlik, Ahogy, idegen, magam elé nézek – El sem mentem, más ül a helyembe S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek. Egyre-kettőre lekopik rólam Amit tudtam, amit akartam – Magam is alig emlékszem magamra, S mire meghalok, rég meghaltam.

Tartalom:

A Versekből (1891) Bölcső előtt 7 Mater Dolorosa 10 Szerelem 13 Ha te ugy szeretnél… 15 Napraforgók Napraforgó 19 Nádas 21 Kocsizó 23 Óda Vénuszhoz 25 Nézlek 27 Hattyú 29 Corso 31 Szóltam-e? 33 A gyáva álom 35 Isten veled 37 Kivertek 39 Afrodíté 41 Erdőben 43 Hajnali álom 45 Várnod egy jelre 48 Emlék 50 Fátyol 51 Akarom 53 Tedd meg 55 Galamb 57 Szeretem látni 59 Tengerparti alkonyat 61 Májusi fagy 64 Asisakuga Asisakuga 69 Neki 72 Tavaszi bor 74 Killed at Ladysmith 77 Évnapra 79 Ein Meister bin ich worden 81 Les sanglots longs… 83 Sun of the sleepless… 84 My soul is dark… 86 Változatok szemjátékra 89 Epilogus 111