Part 9

– Délelőtt tíz óra, – mondta ridegen.

Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament hozzá.

– No, mondta Tass, látja, ezt szeretem, ha okos. Egy olyan szép asszony, mint maga…

– Nem, válaszolt sápadtan, az asszony, nem azért jöttem.

– Hanem?

– Tass úr, könyörgök, ne bántson.

Tass dühösen rázta meg a fejét:

– Tass úr, hebegte az asszony, a jóságos isten szerelmére…

– Eh, mondta Tass, hagyjon békét nekem. Az Olympiában nem volt ilyen kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét?

Az asszony egy nagyot lélekzett, ránézett, és elment.

Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánynyal találkozott.

– Te még itt vagy? – kérdezte tőle. Vége a három órás felkelésnek?

– Dehogy, – válaszolt bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánném agyonlőtte magát.

Tass megszédült.

– Az ispánnéd? Melyik?

– Az a gömbölyű asszony, az a pirosruhás, amelyiket láttál.

Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott, és szédülve fogózott a korlátba. Belebámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom csavarta össze a szívét. Nem tudott gondolkozni, és nem tudott álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és bosszúságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az ember. Nagy árnyék borult rá könnyelmű lelkére és dühödt magakínzással mondta el magának:

– Becstelen, gaz gyilkos vagyok.

A KEGYELMES ASSZONY.

A tiroli vadászok szapora puskaropogása lassanként elhallgatott, a szürke uniformisok a cserjés túlsó végén bújtak ki, a tábori kórházba már bolgár sebesültekkel tértek vissza a sebesült-hordozók, a szélső üteg egy shrapnelt küldött még a szétszórt ellenség után, és egy rikoltó kürtjelre kezdtek összeszedelőzködni az innenső részén is a csapatok. A vadászok künn maradtak előőrsön, a huszárokat, akiknek napok óta nem volt dolguk, előre küldte portyázásra az altábornagy, a négy gyalogezred pedig fáradtan, de muzsikával vonult be a faluba. Utánuk jött a négy tüzérüteg. Az alacsony házak ajtajában nehány öreg macedón nézte a bevonulást.

Az ordonáncok erős galoppban vitték szét a rendelkezéseket. A gyalogság a faluban marad, a tüzérlovak a kastély istállójába kerülnek. A hadosztály irodája a kastélyban van. Ott lakik az altábornagy is.

A törzskar a kastély felé lovagolt. Hanak altábornagy, a divizionárius a tolmácsot kérdezgette:

– Kié a kastély?

– Egy szófiai bankáré.

– A berendezése?

– Fényes. Harminc szobája van. A fejedelem is volt benne vendég.

Kavicsos úton lovagoltak fölfelé, és ott voltak a kastély előtt. Nagy, cifra épület volt, ízléstelen, de nyilván kényelmes. Az altábornagy leugrott a lováról. A kastély ajtajában egy kis nőcske jelent meg, egy szőke apróság.

– Ohó, kérdezte az altábornagy a tolmácstól, hát a kastélyt nem hagyták itt a gazdái?

– Kérem, szólt franciául a szőke nő, ne bántsanak.

– Madame, válaszolt lovagiasan és büszkén az altábornagy, mi osztrák katonák vagyunk.

A kis nő megnyugodott. A félelme nem is volt igazi, a megnyugtatás után pedig csillogni kezdett a szeme, felszabadult a nyelve és csiripelt, mint egy merész, kis veréb. Kiderült, hogy őt itt hagyták, ő francia nevelőnő, Lyonból való, Aline Arboissiére a neve, és nagyon örül, hogy a lovagias osztrák hadsereggel megismerkedik. A cselédség felett ő rendelkezik, és rajta lesz, hogy az urak jól érezzék magukat.

Az urak tele voltak izgalommal. Hetek óta bujkáltak az átkozott balkáni hegyek között, hetek óta nem aludtak ágyban és különösen hetek óta nem láttak egy asszonyi lelket, egy női szoknyát. Most itt volt ez a hetyke kis szőkeség, ez a merész és csinos francia leány. Az urak izgatottak voltak.

Vacsorára a nagy ebédlőben terítettek. Az asztalfőn a francia leány ült, a jobb oldalán az altábornagy. Az urak csinosak voltak, borotváltak, megmosakodottak. A rongyos bluzok eltüntek, sőt mindenkin tiszta ing volt. Bor került az asztalra, és az urak mámorosan élvezték a tisztaságnak, a kényelemnek, a biztosságnak ezt a régen érzett érzését. És az asztalfőn ott volt a francia lány.

Az urak keservesen erőlködtek, hogy elmésen csevegjenek franciául. Az erőlködés kevés sikerrel jár. Inkább a bajuszukat pödörgették hát és igyekeztek a legelőnyösebb állásokba helyezkedni a vídám és hangos francia leány előtt. Hanak altábornagy gavalléros szolgálatot tett neki: feléje nyújtotta a sót és vizet öntött neki. Az urak egymást méregették, és egyikük se látott okot rá, miért volna épen a másiknak szerencséje.

Tizenegy óra tájban elbúcsúzott a francia lány a társaságtól. Az urak is eloszlottak, csak az altábornagy szivarozgatott néhányadmagával az ebédlőben. Félóra mulva rémült sikoltozás hallatszott az emeletről. Az altábornagy meglepetve nézett a többiekre. Felsiettek a lépcsőn. A folyosón Kerner ezredessel találkoztak.

– Mi történt? – kérdezte az altábornagy.

Az ezredes dadogott:

– Félreértés… kínos félreértés.

A francia lány könnyes szemekkel rohant az altábornagyhoz:

– Mentsen meg, ön mentsen meg, sikoltozta. Fél óra óta öten támadtak meg.

Az altábornagy villámos szemmel nézett a rémült ezredesre.

– Ez gazság, mondta felháborodva. Majd számolok én ezekkel az urakkal. Kisasszony, ön az én személyes védelmem alatt áll.

– Uram, sikongott a leány, olyan rút az élet. Egy tisztességes szegény leánynak oly nehéz a sorsa…

A zokogása nem akart megszűnni. Az öreg katona meghatva simogatta a haját. Az ordonánc-tisztje, egy fiatal dragonyoshadnagy gúnyosan mosolygott mögötte. Az altábornagy hozzáfordult, és a fiatal ember arca egyszerre megmerevedett.

– Ronszky, kérem, mondta az altábornagy, kísérje a kisasszonyt a szobájába. A többiről majd beszélünk.

Ronszky a karját nyújtotta a leánynak. A leány még lihegett egy kicsit, de mikor a szobájába értek, féloldalt kacérul rámosolygott a kísérőjére. A katona észrevette ezt a mosolygást, és elismerő hangon mondta:

– Ezt ügyesen csinálta.

A leány habozott egy kicsit, felrántotta a vállát, és azután nevetve szólt:

– Úgy-e?

A fiatal katona meghajolt, összeütötte a sarkantyúját és menni készült:

– Megy? – kérdezte a leány.

– Igen. A generális vár. De előbb mondok valamit. Az én nevem gróf Ronszky. Tartalékos tiszt vagyok.

Belenyult a zsebébe és egy kék bankjegyet vett ki.

– Tudja, mi ez? – kérdezte.

– Igen. Osztrák ezres.

– Az. Ha a többieket kidobta, igaza volt.

Kettérepesztette a kék papirt, és az egyik felét átadta a leánynak.

– Ha én jönnék, mondta udvarias meghajlással, magammal hoznám ennek a másik felét.

Újra meghajolt és elment.

Az altábornagy másnap rettenetesen összeszídta a tiszteket, az asztalnál nagy csend volt, és a leány alázatos, olvadó, forró és hálás pillantásokat vetett az öreg katonára, aki ismét gavalléros szolgálatokat tett neki a sótartó és a vizesüveg körül. Ebéd után Ronszky beszélgetett a lánnyal.

– Lehet, mondta neki, hogy már holnap tovább megyünk.

A leány körülnézett, gyors pillantást vetett a többiekre, és lesütötte a szemét.

– Elvihetem a másik felét? – kérdezte halkan a fiatal dragonyos.

– Igen, – válaszolt a leány.

Másnap az altábornagy azt mondta az asztalnál:

– Úgy látszik, mégsem megyünk tovább. Lehet, hogy két hétig is maradunk.

A francia leány feléje hajolt.

– Nagyon örülök, – mondta neki.

– Örül, hogy itt maradunk?

– Örülök, hogy ön itt marad, súgta lesütött szemmel a leány.

Az altábornagynak vér szökött az arcába, idegesen harapta be a bajuszát, és zavartan mondta:

– Oh, egy ilyen öreg katona…

A leány alázatosan, kitartóan, makacsul udvarolt az altábornagynak. Az öreg katona megzavarodott. Kezébe fogta a leány kezét, mondani akart neki valamit, azután abbahagyta, és hosszan nézegette a ravasz, szőke fejét. A leány lesütötte a szemét.

Egy reggelen puskaropogás hallatszott az előőrsök felől. A szapora kattogásba ágyúk is beleszóltak. Az udvarra egy huszár vágtatott be, riadót fújtak, és sietve nyergelték fel az altábornagy lovát.

A francia leány könnyes szemekkel sietett elő.

– Csata lesz? – kérdezte reszketve.

Az altábornagy mosolygott.

– Talán. Félt bennünket?

– Csak egy embert féltek, – mondta hevesen a leány.

Lehajolt és megcsókolta az altábornagy kezét. Az öreg katona vérvörös lett, szólni akart valamit, azután homlokon csókolta a leányt, és nyeregbe ült.

– Mikor visszajövünk, szólt le a nyeregből, lesz valami mondani valóm.

A puskaropogás egyre szaporodott, az ágyúütegek sorban galoppoztak fel egy domboldalba és a széles völgyben lassanként kifejlődőtt a csata.

Délután a sebesült-hordozó katonák jöttek a kastély fele. A beteghordó ágyon az altábornagy feküdt. Kék zubbonya tele volt vérrel, a feje nagy kötésben, sápadtan feküdt a köpenyegén, amelyet párnának tettek alá. Ronszky kísérte. A francia leány sikoltozva rohant elébe.

– Aline, mondta fáradtan az altábornagy, kedves kis leányom, mikor elmentem, megigértem, hogy mondok valamit. Lehet, hogy most meghalok, de azért elmondom. Én öreg katona vagyok, semmim sincs, csak a nevem, és ha meghalok, az özvegyemnek csak a nyugdíj maradna. Elfogadná ezt?

Ronszky megdöbbenve nézett az altábornagyra. Tiltakozni akart:

– Aber, Excellenz…

Az altábornagy megsímogatta a leány fejét, és nyugodtan mondta:

– Ronszky, semmi ellenvetés. A papot akarom. Rögtön. Galopp.

Ronszky lóra ült. A leány zokogva csókolta az altábornagy kezét. A pap megérkezett.

– Mondd, páter, kérdezte az altábornagy, a házasság úgy-e érvényes lesz írások nélkül és mindenféle előzetes ceremónia nélkül is?

– Igen, kegyelmes uram, mondta a pap, de…

– Semmi de. Fogj hozzá.

A leány kisírt szemmel térdelt az ágy előtt, az altábornagy fogta a kezét. Ronszky hátrahúzódott és hallgatott.

Estére megszűnt az ágyúdörgés. A csapatok visszavonultak a falúba. A kastély felé lovas társaság közeledett. Az egyik dandárparancsnok lovagolt elől. Ronszky elébe ment, és amikor a generális leszállt a lóról, feszesen jelentette neki:

– Tábornok urnak alássan jelentem, Hanak altábornagy kiszenvedett. A holttest mellett… a kegyelmes asszony viraszt.

AZ UNOKA.

Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a fehér szakállát és csendesen megszólalt:

– A sétatéren voltam. Mennyi szép gyerek!

Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen válaszolt:

– Minek mondod. Minek emlegeted. Nekünk úgyse lesz már unokánk.

Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.

– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt? Honnan tudhatod azt?

– Ilon öt éve van férjnél, Laci négy éve házas.

– Azért nem lehet mondani…

Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két szöglete elnyúlt lefelé, és bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:

– Sohse lesz már nekünk unokánk.

Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.

Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták magukat. Ez így volt mindennap.

Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek, veszekedni kezdtek, sírtak.

Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.

Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban találkozott a férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel magával.

– Mi az, mi az? – kérdezte ijedten az öreg Reicher.

Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:

– Tudod?… Tudod, mi történt?

– Mi történt? Mi történt?

– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be. Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.

Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.

– Melyik Gervay? – dadogta azután. Az orvos? A háziorvos?

– Igen.

Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga elé.

– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.

Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat. Azután mindaketten sírni kezdtek.

Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal találkozott előbb.

– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre jöttem fel. Be akarom jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.

A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek. És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a fejüket.

Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is. Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni, mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.

Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a fiukkal találkoztak.

– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg Reicher.

– Igen. Siettem ma. És jó volt sietnem.

A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta:

– Laci!

Az öregek megdöbbenve bámultak rájuk.

A fiuk felemelte az öklét és haragosan ordította:

– Menj el. Takarodj el. Köszönd, hogy így mehetsz el

Az asszony zokogott.

– Laci! Laci!

– Takarodj, – ordította a férfi.

Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.

Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart. Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…

Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher szólalt meg:

– Igazad van.

Az öreg asszony is ezt mondta:

– Igazad van.

Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.

– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni?

– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az öreg Reicher.

Szidták az asszonyt gyűlölettel és undorodással.

Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.

A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.

– Mama, mondta, én azt hiszem…

– Mi… mit? – dadogta az öreg asszony. – Csak nem?

– De igen, – felelte mosolyogva a lányuk.

Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután kiabálva rontott be a harmadik szobába.

– Hallgasd csak, hallgasd csak, Ilon azt hiszi…

Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot, sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.

A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az unokájukról beszélgettek.

Egy hét mulva délben hazajött a lányuk.

– Nálatok ebédelek, – mondta.

– Hát Károly? – kérdezték tőle.

– Dolga van.

Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen, hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.

– Apa, – mondta, – védjen meg a Károly inzultusai ellen.

Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont homlokkal megjelent a férje.

– Mi történt? – kérdezték ijedten az öregek.

Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt, hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz. Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét; de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…

Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól remegve fordult a férfihez:

– Károly, meg vagy őrülve?

– Csak azt kívánom, mondta a férfi, hogy igazolja magát.

Az öreg Reicher szólt ekkor közbe.

– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen állapotban gyötörni!…

– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen most Szégyeld magad.

Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.

Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt, és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a feleségének:

– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy este oda, a Püspök-utcában.

Az asszony hallgatott, azután halkan és szégyenkezve suttogta:

– Majd megmondom neki.

A TISZA.

Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor átmászott a kerítésen.

Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott volt a szobában.

Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. Lassan mozgott, szótalanul és hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett. Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.

Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.

– No! – mondta halkan.

Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most mi legyen?

Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.

– Milyen könnyűek, – gondolta magában.

Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott: az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából. Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre, halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt. Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte, kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott és a víz folyása vitte lefelé.

Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen. Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen, egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.

Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és mire hajnalodott, kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte. Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A háza kapujában a cselédei várták.

– Mit akartok? – kérdezte.

A cselédek gyáván bujtak össze. A kocsis előlépett:

– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos asszony elment.

– Elment? Hová?

– Nem tudjuk.

– Kivel?

– A gyakornok úrral.