Part 8

A latin és görög írókat ismerte már ő jól, de korának szelleme más volt, mint korunk szelleme; a felséges kételkedés akkor még távol volt az elméktől, és a hit meséi iránt való közömbösségben senki nem tudta még utánozni Szicilia költő-uralkodóját, a dicsőséges Hohenstaufot. Igazi mestere, tanítója és példaképe – kell-e neked mondanom – nem Virgil volt, hanem Tamás, az aquinói. Lelke Tamásba fogózott, hite Tamásra épült, érzései és indulatai úgy fogták körül Tamást, mint ahogy Diocletian ravennai oszlopát a futó rózsák körülfogják.

És ezekben a bús napokban, az elmélkedés és álmodás e bús szeptemberében rettentő dolog történt. Az oszlop megingott. Az oszlop lezuhant. Dante Alighieri kételkedni kezdett aquinoi Tamásban. Majd: nem hitt többé benne.

Rettentő zuhanás volt ez. Hitének az eget perzselő lángolása kialudt, szent és nagyszerű mámora eltűnt, és erősségeitől megfosztott lelke sebzetten vergődött. És hangos jajszóval kiáltott segítségért. Rettentő zuhanás volt.

Hogyan kezdődött: minek mondjam el neked? Az embernek a jó és rossz között adatott választhatásáról támadtak legelőbb kételkedései; és azt kérdezte: Brutus, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint amit tett; és Francesca, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint hogy szelíden odahajlott Paolóhoz… Végül daczosan és türelmetlenül kérdezte mesterét, nem tud-e az igazi boldogságról többet mondani, mint azt, hogy az értelem az első ok lényegéig hasson be. Lázongott a henye szavak ellen, a homályosságok és az értelmetlenségek ellen; és eljutott a teljes tagadásig.

Itt visszarettent. Ott feküdt előtte nagy műve, és vajjon nem ő dobta-e isten tagadóit a pokol legszörnyűbb fenekére és vajjon az eretnekség nem lángoló sirokban bűnhődik-e itt? Rettegve és kétségbeesve tekintett művére, és gyötrően viaskodott lelkében a kételkedés és a félelem, a tagadás és annak a büntetésnek lángoló és szörnyű képe, amellyel ő sujtotta a tagadót.

És lelkének ebben a harcában, oh Boccacio, a tagadás győzött. És amikor ez a fájdalmas és félelmes győzelem teljes volt, akkor harsogva áradt szívéből a kétségbeesés, és marokra fogván az első cantica lapjait, hangos szóval így kiáltott:

– Miért írtam én ezt, ha nem az Ő dicsőségére és szolgálatára? Miért fáradtam én ezzel éjeken és napokon át, ha nem azért, mert az Úr, az Isten úgy akarta, és mert neki kedves volt a munkám? Miért éljenek ezek a hitvány lapok és ezek a silány betűk, ha az Isten bölcsesége nem adott mély alapokat a pokolnak?

Keze úgy ragadta meg a fehér lapokat, mintha görcsös szorítással szerteszét akarná tépni őket; és én rémülten kiáltottam:

– Atyám, hát valóban úgy hitted, hogy a kárhozaton vezettettél végig az ő akaratából emelt kapu mögött, és hogy azt írtad le csak, amit e reményeket vesztő kapun láttál?

Rámnézett, szeme zavarodott volt és könnyek csillogtak a mélyén. A gyűrött lapokat leejtette az asztalra.

– Nem, szólt előbb halkan, nem, kiáltotta azután az ég felé emelve a kezét, azt hittem, hogy Ő utánozza majd, amit leírtam.

Borzongás futotta át a testemet, lehajoltam, és nem kezét csókoltam meg, amint a fiúi alázattal szoktam, hanem ruhája szélét.

– Atyám, mondtam, nagy vagy te a költők között.

… Lelke háborgása lassan lecsillapodott. A hitbeli vívódásoktól és kétségektől nagy műve felé fordult minden figyelme és csendesen bólintott, amikor így szóltam neki:

– Atyám, arról, ami a halál után jön, biztosak nem lehetünk. A túlvilág talán csak a hivő lelkekben él. De hivő és hitetlen lelkek között egyformán él majd Dante Alighieri neve.

Ágyban feküdt már ekkor és olvasnom kellett neki. Megjelölte a ternizát, amelynél kezdjem, és hallgatta olvasásomat. Firenzéről kívánt hallani sokat, a liliomos városról, a bűbájos Fiorenzáról, ahol eltemettetni szeretett volna… Amikor azonban egyszer Bonifácról, az átkozott pápáról olvastam, akit pokolra szánt, így szóltam hozzá:

– Atyám, soha senki úgy meg nem büntette ellenségeit, mint te. Pokolra vetve, átadva évszázadok megvetésének…

Rám nézett, a harmadik canticára mutatott, és szeliden szólt:

– De soha senki úgy meg nem jutalmazta híveit és barátait.

Ezután megnyugodott lélekkel, békében és csendben elszunnyadt. Így halt meg, nemes és tiszteletreméltó Boccacio, az a férfi, az a költő, akit Dantenak hittak, és akinek fia atyja dicsőségén újjongva üdvözletét és szeretetének hírét küldi el most neked az Arno-parti városba.

A TALÁLKOZÓ.

A kórházi pavillonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Kálmán doktoré. A kórházba mindennap egész csomó beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Kálmán doktorhoz délben egy szolga jött be.

– Az igazgató úr kéreti a doktor urat.

Kálmán bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe. Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Kálmánnak:

– Elutazik.

Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz.

– Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a távollétem alatt állandóan itt lehessen.

– Igen, igazgató úr.

– Köszönöm.

Kálmán meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában:

– Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!…

Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gondosan megtöltötte.

… Az órák kétségbeejtő lassúsággal multak, és éjféltájban, mikor minden elcsendesült, Kálmán lábújjhegyen lopózott az igazgatói lakás felé. Az asszony várta.

Forró fiatal vágyuk lángolva kereste egymást hónapok óta. A falakon át a másikhoz repült minden gondolatuk, és a magas, rideg ember pillantása eltiltotta őket egymástól. Álmadozva, keseregve, lihegve várták a találkozást.

Az ajkuk most egymásra talált. A szoba sötétségében villámok cikkáztak, lilaszínű derengéssel telt meg a homály, a csendbe belezúgott a vérük, a vágyuk, az örömük:

– Te édes, te drága!

… Eltelt a második óra is; mire hűvös, árnyékos, sötét lett a szoba, akkor beszélni kezdett az asszony:

– Hogy vártalak, hogy vártalak! Ez alatt a két nap alatt különösen, mikor már tudtam, hogy jönni fogsz! Nem hiszed el, hogy belebetegedtem a várakozásba. Szédültem egész nap, tegnap és ma, támolyogtam. Rosszul voltam a vágytól, és elbújtam, eltagadtam a rosszullétemet, mert ő még itthon maradt volna.

A férfinak is volt már gondolata a csókokon kívül másra. Észrevette, hogy az asszony teste forró, karjait, amelyekkel átölelte, úgy sütötte, mintha sugárzó tűz lett volna. Az asszony ajkai mintha tüzes bélyeget hagytak volna az arcán. Egy gondolat döbbentette meg:

– Rosszul voltál?

– Igen.

Megfogta az asszony pulzusát: rendetlenül kalapált. Kérdezősködött: milyen volt a rosszulléte, mit érzett, mi baja volt.

És az éjszaka csendjében és sötétjében, a szerelmes átkarolásban dermedt rémület rohanta meg. Az asszony beteg; szerelmese, akit forró vággyal ölelt, beteg; két nap óta megejtette a járvány, az irtózatos. Forró találkozóra, ő a dögvészes, átkozott, sárga rémhez jött. Itt van kettejükkel a diadalmas, pusztító úr, a kolera.

Rémülten húzódott el az asszonytól.

– Margit, te beteg vagy és most már alighanem én is…

Az asszony megértette. Egyszerre megérezte a láznak a gyötrelmét, amit eddig vágya elfojtott, az észre sem vett fájdalmakat, és halálos félelem rázta meg.

– Meghalok, meghalok.

A férfi zavarodottan, tehetetlenül állott az ágy előtt.

– Mit tegyünk?

Künn ajtók nyitása, gyors lépések zaja hallatszott és a kilincsre egy kéz nehezedett rá.

– Margit, nyisd ki.

A reszkető asszonyt a halálos félelem egy új rohama lepte meg. Dideregve feküdt és a csendes szobában hallani lehetett, amint a fogai vacognak.

Az ajtón egy dühödt ökölcsapás remegett:

– Nyissátok ki.

Kálmán lámpát gyújtott.

– Most meghalok, – gondolta magában és a kulcshoz lépett.

Az ajtó feltárult. A rideg száraz ember előrehajolva, eltorzult arccal állott ott. A kezében a revolvere. Most talán csak egy perc van hátra az életből. Kálmánban megmozdult az élet ösztöne.

– Igazgató úr, – dadogta reszkető hadarással – cholera, casus gravis.

A magas ember gyűlölettel telt, kételkedő és lenéző pillantással mérte végig Kálmánt és odalépett az asszonyhoz. Megfogta a kezét, a fejét. Állt.

Nehéz lihegéssel nézte a didergő asszonyt; ölni akart és a halál magától állott elébe. A revolverét a zsebébe tette. Megfordult; farkasszemet nézett a krétafehér Kálmánnal, és szakadozva, kínnal törtek ki a torkából a szavak.

– A kocsimban van a szérum. Hozza fel. Hozzon fel egy szérum-fecskendőt. Hozzon mindent, ami az oltáshoz kell.

TRIBUN.

Jelentkeztem az ütegnél. A kapitány azt mondta:

– Az önkéntes a mai kirukkoláson ordonánc lesz.

Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta magát:

– Tribun! Tribun!

Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.

– Tribun nem húz semmit! Tribun szerszáma lóg! Tribun ne táncoljon.

Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.

… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától azonban jelentékenyen különbözött az övé. Tribunt a zsadányi gróf méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az erejét és nyugodtan mondta:

– No, mi majd bírunk vele.

Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel újra kezdte. De ez mind semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték – pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly, nehéz tüzér-ló.

A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang, minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind nem használt. Tribunnak elvei voltak.

A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve arra, hogy verejtékes harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt emlegették, amely Tribunba bújt…

… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a vonalon.

… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:

– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére. Én mutatom az utat.

Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a vezényszó:

– Lépés!

Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:

– Itt kell átmennünk?

– Itt.

Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan, megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú.

Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló, kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.

Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.

Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.

– Galopp!

Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.

A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok törölgették a homlokukat.

– Jobbra tartani, jobbra tartani – kiáltotta a kapitány.

Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott, lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.

Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!

… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét, türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel felfalta a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.

Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a vederbe. Azután elkapták előle.

Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.

– Ütheted, ahogy akarod.

Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat. Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok nevették:

– Feltörte a nyereg, pedig nincs is nyerge.

A szélső kanonir a háta mögött ostort kapott és ezt a parancsot:

– Üsd.

Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát véres csíkok tarkázták.

Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé. Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a teste. De nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva, kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.

– Hiszen beledöglik – mondtam egyszer.

Felvilágosítottak:

– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.

A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény, bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos, nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.

Félév mulva találkoztam az ezredből valakivel.

– Mi van Tribunnal? – kérdeztem.

– Megdöglött.

Elszomorodtam. Nemsokára megint találkoztam valakivel.

– Hát Tribun megdöglött? – kérdeztem.

– Dehogy. Megtörött. Engedelmesen húz. Semmi baj vele.

Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát. Eszembe jutott a szeme. Megborzongtam. Én nem hiszek a lélekvándorlásban. Ki hinne benne.

De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz? Eh: – Lucifer.

AZ ISPÁNNÉ.

Tass bámulva nézte a lányt.

– Szeréna, csakugyan maga az?

A lány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyűjét.

– No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk. Csík-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.

– Ne csúfolódjon.

– Nem csúfolódom, drágám. Csakhogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az Olympiába kerül. Én egy éve ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére.

A lány mély meggyőződéssel mondta:

– Maga nagyon rossz ember.

– Észrevette? – kérdezte Tass nevetve.

A lány leült melléje. A szeme könnyes lett, és halkan, könyörögve mondta:

– Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hínak engem, hova való vagyok.

– Ellenkezőleg, – kegyetlenkedett Tass. Nemcsak megmondom mindenkinek, hanem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csík-tárkányi zsidó kántor lánya, aki engem kidobott, idekerült az Olympiába…

A lány szeméből kibuggyantak a könnyek.

– No, mondta nagylelkűen Tass, hát nem mondom meg senkinek.

– Igazán?

– Igazán.

– Becsületszavára mondja? – kérdezte a lány reménykedve.

– Becsületszavamra.

– Tudja, mondta a lány most már bizalommal, az nagy baj volna.

– De miért? Hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják.

– Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból senki, és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom.

Tass elámulva nyitotta ki a száját:

– A ho-zo-mánya?

– Igen, – mondta bizalommal a lány. Látja, én láttam, hogy a varrással semmire se megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell senkinek.

– Hát mennyi hozományt akar gyűjteni?

– Ezer forintot, – mondta büszkén a lány.

Tass hátradőlt a puha diványon és hahotázott:

– Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. Itt.

– Igen.

– És ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom?

– Még nincs – mondta a lány. De majd lesz.

– Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga elmenni innen.

– Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes becsületes asszony.

Tass elkomolyodott:

– Hát jól van, Szeréna. Amit igértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy ha majd elmegy innen, szól nekem.

– Szólok.

… A férfi megtartotta az igéretet, a lány nem. Egy napon eltünt. Tass kérdezősködött utána.

– Már négy napja nem jött el, válaszolták neki.

Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő kiirthatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább. Elfelejtette.

Három év mulva, nyár elején együtt volt Csákánynyal, a barátjával.

– Hová mégy nyárra? – kérdezte Csákány.

– Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová.

– Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely.

Július elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely volt; nagy ház, majdnem kastély; óriási kert, majdnem park, és fejedelmi kényelem.

– Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratásdolgok; rendezkedj be úgy, mintha te volnál a gazda.

Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült, és lustán nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át, az egyik ispán-ház felől egy piros, női ruha közeledett feléje. Tass lustán nézte. A piros ruha előtte volt már. A lustasága eltünt és meglepetve ugrott fel:

– Szeréna.

Az asszony fehér arccal meredt rá, és a szikrázó napon, a piros ruhában dideregni kezdett.

– Tass úr, Tass úr, – hebegte félig ájultan.

– No, Szeréna, ne ijedjen meg, mondta Tass. Nem szólok senkinek.

Az asszony kezet akart csókolni neki.

– Hát asszony lett, Szeréna?

– Igen.

– Itt laknak?

– Igen. Ispán az uram a Csákány nagyságos úrnál.

Azután elváltak. Egy hét mulva rettenetesen unatkozott Tass. A major szép volt, a kert jó volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem látott egy emberi lelket se. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az ispán-ház felé. A ház előtt két apró gyerek játszott, a konyha ajtaja nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig volt ideje meglátni a felgyűrött újjú, gömbölyű karját, már elárasztotta a suttogó, rémült, felháborodott kitiltás:

– Menjen innen. Hogy jöhetett ide. Meglátják. Nem szabad idejönnie. Rögtön menjen. Azonnal.

Tass elámulva nézte a sápadt, riadt asszonyt.

– Szeréna, ne bolondozzon.

– Rögtön menjen. Rögtön.

Tass dühbe jött.

– El akarok jönni egyszer, mondta, mikor egyedül van.

– Nem. Nem.

– Maga nem volt mindíg ilyen erényes.

– Takarodjék.

Tass nem akart veszekedni. Elment; de halálosan unatkozott, és boszantotta ez a nagy erkölcsösség. Ez nem komoly dolog. Nevetséges. Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel fogadta.

– No, Szeréna, mondta Tass, csak nem komoly dolog ez.

– Menjen. Takarodjék.

Tass dühbe jött.

– Holnap délelőtt tíz óráig, mondta, meggondolási időt adok. Ha nem gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a Csákány-majorban.

Az asszonynak remegett a teste egy nagy belső didergéstől. Tass most már dühösen kegyetlenkedett: