Part 7

– Itt vannak. Megvannak. Pénzük van. Arany.

Az asszony megállította az újjongó cigányt:

– Ne táncolj. Kik?

– Két bosnyák. A vonattól hozom őket. Nem tudnak egy szót se magyarul. De arannyal fizetnek.

Az asszony rendelkezett:

– Beviszed őket a hátsó szeparéba. Itt maradnak, amíg pénzük van.

Peti bevezette a két embert. A rongy plüss butorok között a bosnyákok álmélkodva néztek szét. Nem mertek leülni. Peti végigheveredett előttük a diványon és a két ember tágranyitott szemmel bámulta a bátorságát. Azután leültek. Türelmesen vártak egy ideig, azután beszélni kezdtek:

– Ezek éhesek lesznek, – gondolta Peti.

Kiment.

– Adjanak nekik vacsorát, – mondta az asszonynak.

– Már csináltatok, – válaszolt az asszony. – Majd az egyik lány beviszi. Csak egy menjen be. El ne riasszuk őket.

A vacsora elkészült. A lány bevitte a szobába és odatette e két ember elé. A bosnyákok rázták a fejüket. A lány értelmetlenül bámult rájuk. A két bosnyák mutogatta, hogy a kis embert akarják.

Peti bejött. A bosnyákok szaporán beszéltek neki és az ételre mutogattak.

– Csak egyétek meg, – buzdította őket Peti.

Az egyik bosnyák felemelte a lábát; fájdalmas arccal húzta végig kezét a combján. A másiknak is elsötétült az arca. Ő is felemelte a lábát és mutogatta a kutya harapását.

Peti nem értette.

– Tán köszvényesek ezek, hogy így vinnyognak? – gondolta. – Vagy fáradtak csak?

De megértő arccal hallgatta őket, bólingatott a fejével és mutogatta a tálat:

– Egyetek csak.

A lány bort hozott be. Peti felkapta az üveget:

– Ezt, ezt igyátok.

Mutogatott a lábukra:

– Ez gyógyítja a köszvényt. Ez.

A két bosnyák engedelmesen ivott. A lány leült az asztalhoz. A két bosnyák kérdő nagy szemmel nézett a cigányra

– Igyatok csak, – mondta Peti.

A bosnyákok a lábukat emelgették. Peti felhúzta a szemét és összecsucsorította az ajkát.

– Igen, igen ez való ez ellen. Csak igyatok.

A kiürült üveg mellé új üveg került. A bosnyákok szaporán ittak. Egy új lány húzódott be a szobába. Új üveg is. A bosnyákok arca kigyulladt, lassú ütemű, ismeretlen nótákat kezdtek zümmögni és ütögették az asztalt.

– Milyen szép emberek, – mondta a második lány, és rátette a kezét az egyiknek a vállára. A bosnyák óriásnak reszketni kezdett az orra cimpája, és kigyult szemmel nézett a lányra.

Az ivás egyre szaporább lett. A két ember verte az asztalt. A lányokat magukhoz merték szorítani és ez a szorítás olyan volt, mint egy medve ölelése. A lányok is énekeltek, és hamarosan az ölébe ült mindegyik a párjának. Peti kilopta magát. Bejött az asszony és kinyújtotta a tenyerét. A bosnyákok értelmetlenül néztek rá. Az asszony pénzt mutatott nekik:

– Ez kell. Ilyent adjatok.

A bosnyákok engedelmesen kotorásztak elő egy-egy aranyat.

– Még, – jelezte az asszony.

Adtak még.

– Még, – mutatta az asszony.

A bosnyákok zacskót szedtek elő és abból fizettek. Most csak nyolc aranyat szedett el tőlük az asszony, de künn ujjongva mondotta:

– Telik egy hétre. Egy zacskóval van aranyuk.

Benn a lányok énekeltek. A vékony hangokat lassan, mélyen kísérte a két óriás dörmögése, és az ivásból orgia lett.

A bosnyákok mámorosan ott dőltek le aludni a szoba padlójára. Mély és tompa részegségüket hosszan és nehezen aludták ki. Déltájban ébredeztek, és kábultságuk még tartott, mikor ismét étel és bor került elébük. Két új lány vitte be. Künn nevetve mondták:

– A lábukat emelgetik és a vádlijukra mutogatnak.

Peti tanította őket:

– Csak integessetek nekik, hogy igyanak, az ital való a köszvény ellen.

A lányok integettek és a bosnyákok engedelmesen ittak. A kábultságból ismét mámorba estek, a mámorból a részegség orgiájába kerültek, mély, részeg álomba zuhantak, és az ébredés kábultságából újra ivásba jutottak. Amint felébredtek, újra inniok kellett, és amint részegek lettek, ismét fizettek.

– Mindíg a lábukat mutogatják, – nevettek a lányok, akik sorban mentek be hozzájuk.

A két óriás hatalmas ereje bírta a mámort és az orgiákat. Szálfatermetük nem roppant meg és részegségükben is nagyok, erősek, hatalmasak voltak. A lányok szerették őket: vad engedelmességük, óriás szelídségük, törhetetlen erejük és egész különös, exotikus, idegen mivoltuk meglepte és meghódította őket. – Egy hete voltak már a házban. Az utolsó napon szédülve, reszketve, ólomszínű arccal támolygott a két ember. Fekete szemcsillaguk félelmes volt a szemgolyó kitágult reszkető fehérsége közepette. Töméntelen sokat kellett inniok, hogy mámorosakká váljanak.

– Holnapig, holnaputánig – mondta az asszony – tart a pénzük. Azután kidobom őket.

Ekkor már be merték vinni a két bosnyákot a szalonba is. A két ember engedelmesen ment be és csendesen leült. Délután volt, egyedül voltak. A lányok mind bejöttek. A két bosnyák barna arcán aggasztó volt a petyhüdt sápadtság. Dideregve ültek és vacogott a foguk. Szemük nyugtalanul forgott és fuldokló, nehéz sóhajtásuk úgy szakadozott fel óriási mellükből, mint a hörgés.

– Adjatok bort nekik, – parancsolta az asszony.

Bort hoztak. A két ember nem nyúlt hozzá. Dideregtek.

– Igyatok hát, – kiáltotta az asszony.

A bosnyákok a hangra ráemelték nehéz szemüket; az asszony megijedt a pillantásuktól.

– Igyatok hát, – rikoltotta, – igyatok.

A két bosnyák nem mozdult. Nagy csend lett. Hallani lehetett, amint a foguk vacog.

Az asszony bosszankodott, a félelme miatt is, és őrjöngő dühbe dolgozta be magát.

– Igyatok, igyatok, disznók, – üvöltötte.

A bosnyákok szótlanul ültek. Alsó állkapcsuk egyre mozgott és nehezen túrta fel magát. Az asszony a vállukba kapaszkodott és rázta őket.

– Igyatok, igyatok.

Az egyik ember szája szélén hab jelent. Az ajak nehezen túrta a tajtékot. Az ember felállott. A szája kinyílott és egy harsanó hang, egy üvöltés erejű hördülés tört ki rajta. A hang megerősödött, egy pillanat alatt tompa bőgéssé vált, az óriási kezek megragadták a sovány asszonyt és a tajtékzó száj tágra nyílva meredt feléje.

A lányok sikoltozni kezdtek. Ekkor felállott a másik bosnyák is. Hörögve ontotta szája a tajtékot és egy kékruhás, vastag, fekete lányt kapott meg egyik kezével. A lány őrjöngve sikoltozott. Az óriás felemelte, összeroppantotta, hogy szinte érezni lehetett a csontjai szakadozását és beleharapott a fejébe. A másik ember mereven tartotta a dermedt, sovány asszonyt, de a sikoltozás hangjára felemelte magához és végigmart az arcán.

A lányok menekülni akartak. De a két óriás megindult. Előre rohantak és a szűk ajtónál összetorlódott csoportba estek. Óriási öklük belemarkolt a puha hústömegbe, zúztak, gázoltak, haraptak, üvöltve, hörögve és tajtékot túrva. Vakon, veszettül ütöttek, gázoltak és martak. Az ütésük és a marásuk nyomán vér bugyogott ki.

Letiportak, leharaptak mindenkit. A falat ütötték, az asztalt harapták és a székeket zúzták össze. A padlón leütve hevert az asszony és a lányok, a két bosnyák habos szájjal rohant fel és le, összeakadt és újra szétvált, tombolt és verte a levegőt és nekizuhanva a falnak, ők is oda hanyatlottak végre görcsökben fetrengve az asszony és a lányok mellé.

SÜKET MÉLYSÉGEK.

I.

Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:

Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban felkeresni.

Krausz.

Aszódi dühbe jött:

– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli tizenkét órára a hivatalába rendelni?

Elhajította a levelet.

– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.

Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami, meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól, kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással ez a két szó: Magyar Iparbank.

– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a borítékra rá a két kalapácsot?

Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a bankban.

Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.

– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.

– Igen.

– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés vezetését.

Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.

– A vezetését? – kérdezte kételkedve.

– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.

– De Robertson…

– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.

– De a konzorcium…

– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.

– De…

– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?

– Igen. De…

– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen. Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?

– Igen.

– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.

Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet. Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és elmosolyodott.

– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.

– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.

– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.

– Igen.

– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?

– Igen.

– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve. Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?

– Igen!

– Mikor utazik?

– Ma éjjel.

– Helyes. Isten vele.

Kezet fogtak és Aszódi elment.

II.

Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe, ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében volt a pótszerződés.

Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott, lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével, valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.

– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És vagyont gyűjtök magamnak.

A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.

– Ohó, mondogatta boldogan nevetve magában, gazdag ember leszek.

Boldog volt. Amint a nagy munka haladt előre, és a mérnökök és a munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé – Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.

Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.

– Hiszen mi ismerjük egymást, – mondta a lány nevetve.

Aszódi csodálkozott:

– Honnan?

– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.

– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.

Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg, puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és azontúl még gyakrabban járt át.

Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. Tizperces találkozásokból állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.

Egy este megfogta a kezét.

– Ilonka, mondta neki, akarna a feleségem lenni?

– Igen, válaszolta a lány.

Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak örömükben.

Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.

– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag, fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.

III.

Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen meg az esküvő.

Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak a Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt, összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni. Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és mindaketten kergetni szerették volna a napokat.

A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.

Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:

– Mit hozott át ilyenkor?

– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az esküvőt.

Aszódi csodálkozott.

– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene. Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.

– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az elhatározásunkat megváltoztassuk.

– Mi? – kérdezte Aszódi.

Az öreg Török elkeseredve fakadt ki:

– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz… De ezt mégsem vártam tőled.

Aszódi felugrott.

– De mit beszélsz? – kiáltotta. – Mit akarsz ezzel mondani?

Az öreg Töröknek könnyek gyűltek a szemébe.

– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük. Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így viszonoztad a bizalmunkat.

Aszódi elfehéredett. Odament az öreg emberhez és megmarkolta a karját.

– De hát mi történt? De hát mi történt?

Török majdnem zokogott.

– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult. Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…

– Hogy? Hogy?

– Hiszen tudhatod… Hogy gyermeke lesz…

Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros lett a szeme. Az öreg Török megrémült.

– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá készülve.

Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.

– De nem, nem. Én nem. Hát én nem tudom. Én nem értem.

Az öreg Török rámeredt.

– Te nem?

Aszódi nem tudta mit mondjon. Az öreg Török megrázta. Kiáltott neki.

– Mit mondasz? Te nem? Hát beszélj, hát beszélj már.

Aszódi érezte, hogy lehetetlen hallgatnia.

– Én nem, mondta kétségbeesve. Esküszöm. Én nem.

Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan keresték egymás arcán a magyarázatot.

– Gyere át hozzánk, – szólt ezután Török.

Átmentek. Egy cseléddel találkoztak.

– Hol van a kisasszony? – kérdezte Török.

– A szobájában.

Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a kezét, mikor Aszódit meglátta.

– Ő, mondta, ne jőjjön be, ő ne jőjjön be.

– Maradj künn, mondta Török. Várj meg.

Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.

– Te, mondta Aszódinak, menj most el. És ne jöjj vissza többet.

– De mi történt? Hát mi történt?…

– Ne jöjj vissza.

– De könyörgök… Esedezem… Mi történt? Tudnom kell.

– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted. Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez történt.

Az öreg ember arcán vonaglott a fájdalom.

– Menj el, mondta Aszódinak, és ne jöjj vissza…

Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak mélységekbe.

Körülnézett, megfordult és lassan indult hazafelé.

LEVÉL FIRENZÉBE.

_Giovanni Boccacionak Pietro Alighieri üdvözletét küldi._

Tegnap alkonyatkor olyan hírt hallottam egy honfitársadtól, kitűnő és hírneves Boccacio, amelytől előbb felindultan kezdett reszketni minden tagom és amely utóbb a csendes és tiszta öröm édességét hagyta hátra szívemben. Honfitársad, akit itt derék és szavahihető embernek ismernek, azt adta hírül nekem, hogy a firenzei köztársaság kormánya téged bízott meg: olvasnád és magyaráznád Firenze népének ama Comoedia-t, amelyet Italia máris divina-nak nevez és amelyet öt évtizeddel ezelőtt Dante Alighieri írt, az a férfiú, aki nekem atyám volt. Alkonyatkor hallotta fülem és szívem ezt a hírt. Az ősi Ravenna felé fordultam ekkor arccal, és hajnalig ott időztek gondolataim a San Pietro Maggiore mellett, ahol sírba tették atyámat. És így szóltam hozzá gondolatban:

– Róma legszebb és leghíresebb leánya egykor kivetett oly édes kebeléből, melyben születtél és táplálkoztál. Vitorla és kormány nélküli hajó voltál, melyet a gyászos szegénység száraz szele más-más révbe, torkolatba és partra hány és vet és – amiként sírva sikoltottál fel – silánynak látszottál sokak szemében, akik tán némi hírnevednél fogva másnak képzeltek. De itt van most a dicsőséges visszahívás, amelylyel Dante Alighierit, aki három lustrumon át szenvedte a száműzetést, visszaszólítják hazájába…

Így szóltam, és amikor száműzöttsége keserveit végig gondoltam, a könnyek szivárogtak szememből. Valóban, hírneves és tiszteletreméltó Boccacio, a száműzöttnek dicsőséges visszatérés ez a guelf sas városába, ahol egykor máglyára vetették volna őt, ha égő vágya az Arno partjára viszi. Dicsőséges visszatérés ez, és a régi fájdalmaknak és a szivárgó könnyeknek egy éjszakája után tiszta és könnyű lélekkel, az öröm édességével szívemben fordulok feléd, nemes Boccacio, hogy üdvözöljelek és hogy a veled való társalgással lelkemet üdítsem.

Tudnod kell, Boccacio, hogy én a jogtudományt műveltem és bíró voltam Veronában, abban a városban, amely atyámnak többször adott menedéket és amelynek most is lakója vagyok. De amióta kétszeres testvérgyilkosság szennyezte be a feledhetetlen Can Grande trónját, azóta futva menekült el innen az igazság szelleme, és azóta nem lelem kedvemet másban, mint a könyvekkel való foglalkozásban. Így hírneveden kívül, mely betölti Italiát, műveid sem voltak ismeretlenek előttem. Szerelmes dalaidat olvastam, Visio-don okultam, ottava stanzaid ügyességét bámultam és a tíz nap elbeszélései csodálattal töltöttek el. Az életrajzot, amelyet atyámról írtál, hűnek, szépnek és becsületesnek ítélem, és ennek az ítéletnek talán tulajdonítasz valamely értéket. Örvendek, hogy a köztársaság kormánya téged szólított fel arra, hogy a Comoedia-t olvasd és magyarázd, és levelemnek az üdvözleten és köszöneten kívül az a célja, hogy még egy sugárral megvilágítsa előtted annak a férfiúnak alakját, akit Dantenek híttak. Előtted, csupán előtted Boccacio. Amit elmondok, hiányzik az életrajzból, amelyet írtál; és hiányozzék is belőle. Firenze népének sem mondhatod el ezt Boccacio, mert a köznép egy része olyan, hogy nem tudja tűrni azt, ami korlátolt hitével ellenkezik, és mert sokan mások pedig félnek a dominikánusoktól.

De én öreg ember vagyok és nincs már mitől félnem, te pedig, ha a pogány istenekről szóló művedet jól olvastam, egyetértesz velem abban, hogy az istenek értéke egyforma, és nincsen rá okunk, hogy egyik istent többre becsüljük a másiknál. Elbeszélem hát neked mesteremnek, az én atyámnak utolsó napjait kemény vívódásaival és csendes megnyugvásával.

* * *

… Mikor a velencei követségből hazatért a ciprusos Ravennába, ahol a nagylelkű Guido Novello oltalma, szeretete és pártfogása várt rá, beteg volt már. Tagjait fáradtaknak érezte és megszokott hallgatagsága még mélyebb, komorabb és fenyegetőbb volt, mint hajdan. Napokig ült könyves szobájában, szeméről látszott, hogy lelke ismét messze tájak felett repdes, és én csendesen jártam a szobában, hogy meg ne zavarjam elmélkedését és álmodását. A Comoedia, amelyet csak halála után ismertettem meg Italiával, készen volt már ekkor. A három cantica énekei külön-külön összegyüjtve ott hevertek előtte asztalán, és ha szeme rájuk tévedt, pillantása elborulva szállt tovább a messzeségbe. Nagy műve foglalkoztatta minden percét, az életről és a halálról tépelődött és lelkének szárnya egyre a Pokol tüzei felett suhogott.