Part 6

A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz, furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett. Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat: meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek. Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom, hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának suttogok a fülébe.

… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti sétán tudtomra adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.

Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné így szólt hozzám:

– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet velem. Udvarolj Ágnesnek.

… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában. Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, – míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.

Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe – megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.

Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom lesz; ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a szerelmem ellen.

Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott a szerelem.

Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón, szerelmesen csókolt vissza.

Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…

Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva, bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.

Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig, majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, hogy állatian szép fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba, tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.

Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam, hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka tizenegy órakor nyitva lesz.

Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e? Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:

– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti az egész szerelmemet.

… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes! Ágnes!

– Aludj – mondta és lefogta a szememet.

És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.

… Egy hang ébresztett fel. Egy édes, csengő, meleg hang.

– Lujza, alszol?

Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes hangja.

– Lujza, alszol?

A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről, reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát, odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…

És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!

KUNSZÁLLÁS.

Menni akartam. Déghy lenyomott a karosszékbe:

– De ha egyszer mondom, hogy nincs terhemre.

– Bizonyos, mester?

– Bizonyos, ha mondom. Egészséges vagyok. Jó kedvem van.

– Akkor jó. Én ráérek bemenni a redakcióba. Beszéljen akkor valami érdekeset, mester.

– Érdekeset? Tudja mit, mondok valami érdekeset. Nem megírni való. De emberi dokumentum, ahogy maguk, Zola óta, mondják. Talán nem is nagyon érdekes. Az: hogy nekem most jó kedvem van…

– Mester, ez magában is nagyon örvendetes dolog, de nem értem, miért emberi dokumentum.

– Megmondom. Én – én: Déghy Pál – most azért vagyok jókedvű, mert Kunszállásról levelet kaptam, hogy deputáció jön hozzám. Meg akarnak kérni, csináljak nekik egy hangversenyt.

– Mester, még mindíg nem értem.

– Mindjárt megérti. Kunszállás az én szülővárosom. Hatezer magyar lakossal, szolgabírósággal, járásbírósággal és telekkönyvvel. Kunszálláson volt az én apámnak vegyeskereskedése negyven évvel ezelőtt. Kunszálláson nőttem én fel és Kunszálláson tettem rá fogadalmat, hogy büszkék lesznek még rám a kunszállásiak. Senki se voltam ott és semmi se voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. A szolgabírósági irnok magasan fölöttem állott, és a járásbíróhoz már fel se tudtam nézni. A kunszállási úri társaságban én voltam a legalsó lépcsőfok. Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam, és annyira semmibe se vettek, hogy csikorgattam a fogamat néha és éjszakánként ha rá gondoltam, a verejték ütött ki a homlokomon. Megfogadtam: fogok én még imponálni a kunszállásiaknak. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára voltam Kunszálláson. Húszéves voltam akkor. Azóta jártam Berlinben és Londonban és Szentpéterváron. Azóta eljutottam oda, hogy ezer forintot fizetnek, ha hegedűt veszek a kezembe. Azóta adják a dolgaimat a párisi operában és a berliniben és a belgrádiban és mindenütt. Azóta nagyjában elértem mindent, amiről álmodtam és amit egy muzsikus elérhet. És – kinevethet, ha akar – sohasem voltam igazán boldog, mert nem tudtam, mit szólnak mindehhez Kunszálláson, mert a tapsokban nem éreztem Kunszállás tapsát és a sikereimnél nem éreztem, hogy Kunszállás is jóváhagyja a dolgot.

Nevessen ki: összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az a muzsika, amit én művelek, talán nem tetszik Kunszálláson. Páris után és Berlin után és minden után megkérdeztem magamtól: vajjon olvassák-e ezt Kunszálláson, vajjon nem kerülte-e el a figyelmüket az a pár sor, ami a sikeremről a magyar lapokban megjelent. Minden sikerem után azt kérdeztem magamtól: vajjon mit szól ehhez Szákics úr, aki elegáns szolgabírósági irnok volt az én időmben Kunszálláson, Kovácsi úr, aki segédtelekkönyvvezető volt és hogy a többiekről ne is beszéljek, vajjon hogyan dönti el a vitát felebbezhetetlen ítéletével a két főhatalmasság: Rovics, a járásbíró és Kerevey a szolgabíró. Én Kunszállásért harcoltam, Kunszállás tapsáért verekedtem; hogy Kunszállásnak imponáljak, azért szereztem meg rendjeleket útáló ember létemre a becsületrendet, és most, hogy hazajöttem, higyje el, szorongó szívvel kérdeztem, hogy ha itthon jól fogadnak a sajtóban és ha sikerem lesz és ha a banketten a miniszter felköszönt, hát vajjon imponálni fog-e ez Kunszálláson?

– És?

Déghy ragyogó arccal mondta:

– Úgy látszik: igen. Levelet kaptam, hogy küldöttség jön hozzám. Jótékonycélú hangversenyt akarnak. Szerepeljek ingyen. Megteszem. Ajándékozom nekik ezt az ezer forintot. És ha lemegyek: két kézzel adom a pénzt mindenre, tűzoltófelszerelésre, artézi kútra, – amire akarják. Imponálni akarok Kunszállásnak. Nevessen ki, ha akar: én most boldog vagyok és imponálni akarok Kunszállásnak.

Nem nevettem ki. Csak mosolyogtam. Azután menni készültem. Déghy megfogta a karomat:

– Kérem, mondta könyörgő hangon, kedves barátom, maradjon most itt még. Azt akarom, hogy itt legyen, amikor…

– Mikor?

– Amikor jönnek… Mindjárt itt lesz a küldöttség. Nézze, szégyenlem a dolgot egy kicsit, de akarom, hogy most már lássa.

Ott maradtam. Jött a küldöttség: öt fekete kabátos úr. Egyikük szónoklatot tartott. Olvasták, hogy a magyar művészet egének csillaga itthon időzik; eljöttek megkérni, hogy mielőtt Párisba megy, kápráztassa el bűvös művészetével szülővárosát, amely büszkén őrzi keblében nagy fiának emlékét…

Pocsék egy beszéd volt. Déghy sugárzó arccal hallgatta. És arra a beszédre, amelyet én nem tudtam mosolygás nélkül állni, meghatva – igazán meghatva – válaszolt. Lemegy, szívesen hegedül nekik, pontosan ott lesz, kinyomathatják a meghivókat.

Az urak azután elmentek. Déghy ekkor hozzám fordult:

– Van önhöz egy nagyon, nagyon, nagyon nagy kérésem.

– Parancsoljon.

– Jőjjön le velem Kunszállásra.

– De mester, mit csinálok én…

– Kérem!… Könyörgök, jőjjön le. Ön előtt nem szégyenlem magamat. És azt akarom, hogy lássa.

*

Egy hét múlva lementem vele. Reggel indultunk Budapestről, délután értünk Kunszállásra. A vonatnál senki sem várt bennünket. Beültünk egy rozoga fiakkerbe és elhajtattunk egy még rozogább fogadóba. Mindez nem rontotta a Déghy kedvét. Izgatott volt, jókedvű volt, nevetett örömében.

Az állomástól befelé menet lemutatott a Tisza felé, ahol füzes erdők látszottak.

– Azokban az erdőkben hevertem át a fűben, mondta, egész délutánokat. Nem volt egy garasom se és milliókról álmodoztam.

– Itt van, mondta azután, az öreg Steiner boltja. Nem akart nekem egy nyakkendőt hitelezni, pedig én majálisra akartam menni.

Az emlékei szaporán bugyborékoltak fel és ujjongó örömet szereztek neki.

– Most, mondta diadalmasan, mégis csak imponálok a kunszállásiaknak.

… A fogadóban kocsit rendeltünk és bekocsikáztuk a várost. Azután elmentünk a városházára és felkerestük a jegyzőt. A jegyző jóindulatú leereszkedéssel fogadott bennünket. Déghy elmondta, miért jött. Szeretne valami csekélységet jótékony célokra adni abból az alkalomból, hogy hosszú távollét után itthon van; a jegyző úr szíves tanácsát kéri tehát, mire volna a legjobb ezt a csekélységet fordítani.

– Na, – mondta a jegyző, – ha az artézi kútra vagy a kórház-alapra tetszik adni…

Déghy kivette a tárcáját.

– Ha jegyző úr szíves volna elfogadni a város nevében, akkor adok ötszáz forintot az artézi kútra, ezer forintot a kórház-alapra és ötszáz forintot a város szegényei között való kiosztásra.

A jegyző elbámulva nézett rá, és a meglepetéstől remegett a keze, ahogyan átvette a pénzt. Mikor kimentünk, Déghy megszorította a karomat.

– Hát ennek, – mondta boldogan – hát ennek csak imponáltam?

Később visszamentünk a fogadóba és átöltöztünk. Déghy frakkot vett, és a nyakkendője alá elhelyezett egy arany rendjel-csillagot.

– Ilyet – mondta boldogan – még nem láttak Kunszálláson.

Hét órakor kocsiba ültünk, és elhajttattunk a kaszinóba, ahol a hangverseny volt. Nagy, kék máslis rendezők fogadtak bennünket. És Déghy csakugyan imponált nekik. Az adományainak a hírét tudta mindenki, és a rendjel-csillagot megbámulták. Déghy kedves volt: szelíd és udvarias, mint egy fiatal leány és boldog, mint egy menyasszony.

A hangverseny-terem hamar megtelt. Mi egy kis kártyaszobában voltunk, amelyet megtettek művész-szobának. Beszélgettünk a rendezőkkel. Egyikük Déghy felé hajolt és nagyon szeretetreméltóan mondotta:

– Déghy úr játéka a harmadik szám.

– Más szereplők is vannak? – kérdezte Déghy meglepetve.

– Igen, Rovics Zoltán prológot mond, azután Horthy Mariska monológot ad elő; azután jön Déghy úr hegedűjátéka; azután Pálossy Endre a verseiből szaval, és utolsó számnak Viczay Ili zongorázik.

Déghy összehúzta a homlokát; azután szépen megköszönte a szíves felvilágosítást, és engedelmesen várta a koncert kezdetét. Én bementem a terembe.

Nyolc órakor tele volt a terem és kezdődött a hangverseny. Rovics Zoltán elmondta a prológját. Rovics Zoltán csinos, szőke fiatal ember volt, a járásbíró fia; amint értesültem, joghallgató Budapesten. A prológja izetlen volt, és lapos, mint egy üres zseb. Tetszett.

Utána Horthy Mariska lépett – egy rendező karján – a dobogóra. Horthy Mariska gömbölyű barna lány volt; a közjegyző leánya, amint velem közölték. Halkan és némi lámpalázzal küzdve egy monológot adott elő: az első bálról, polkákról, valcerekről, szerelemről. Nagyon tetszett. Négyszer kellett a dobogóra visszatérnie, hogy a tapsokat megköszönje. Ekkor jött végre Déghy. Fellépett a dobogóra és meghajtotta magát. A finom szája körül csendes mosolygás volt és a szeme csillogott. Most le fogja gyűrni a kúnszállásiakat.

A teremben mozgás támadt, az emberek összehajoltak, hogy megjegyzéseiket sietve közöljék még egymással. A belépésével határozott, nagy sikere volt Déghynek. Tetszett. Megbámulták. Imponált.

Déghy felemelte a hegedűjét és ebben a percben világos, derüs, örömmel teli mosoly futott át az arcán… most a kezemben vagytok!… ezt gondolhatta ebben a percben.

Játszani kezdett. Én a közönséget akartam, figyelni, de nem tudtam. Rábámultam Déghyre, és nem tudtam máshová nézni. Rá kellett néznem. Déghy ráhajtotta a fejét a hegedűjére, és úgy játszott, hogy nekem is új volt, ahogyan játszott. Szeretettel, lobogó lelkesedéssel, fanatikusan, könyörögve, sírva és ujjongva. Ahogyan az ember az első sikerért verekszik és ahogyan az első asszonynak szerelméért könyörög: úgy játszott. Könyörgött, harcolt és viaskodott. A terem tele lett zengő, tömör, sikoltozó és ujjongó hanghullámokkal. Csodálatos volt és megindító.

Előbb a maga híres hegedű-koncertjét játszotta. Tapsoltak. Azután egy eszeveszett technikájú Sarasate-t játszott. Megint tapsoltak. Azután egy királyi Bachot… Ekkor is tapsoltak.

Déghy körülnézett: játsszon-e még. Azután lement a dobogóról. Még tapsoltak. Déghy bement a művészszobába. Én is bementem. Déghy visszafordult a terem felé. Bent azonban a taps ekkorra megritkult. Déghy tehát letette a hegedűjét az asztalra és leült egy székre. Bent elhallgatott a taps.

A Déghy homloka verejtékes volt. Végig törölte és egy zavarodott pillantással rám nézett. Elkaptam a szememet: én nem akartam ránézni.

Hallgattunk. Bent a teremben új szám következett. Verseket szavalt egy nagyhajú és büszkefiatal ember. A saját verseit. Nem hallottam belőlük semmit. De a közönségnek nagyon tetszettek.

Mikor a tapsoknak vége volt, Déghy odafordult egy rendezőhöz.

– Ha nem volna az uraknak terhére, – mondta – az volna az alázatos kérésem, adjanak egy helyet a teremben. Szeretném meghallgatni a következő számot.

Bementünk a terembe. Leültem Déghy mellé. Jött a hangverseny utolsó száma: Viczay Ili zongorajátéka. Viczay Ili szép szőke leány volt; a legszebb leány Kunszálláson, amint mondták, és a leggazdagabb földbirtokos leánya.

Viczay Ili leült a zongorához. Körülnézett. Felemelte a fejét és belemosolygott a terembe. Aztán felemelte a kezét, és teljes biztossággal és nyugalommal ráütött a zongorára. A Zöld erdőben kezdetű magyar népdalt játszotta. Azután áttért a Kis angyalom kezdetű dalra és utána a Ha elmegyek kezdetű dalra. Ezek szomorú dalok voltak: hallgatók. Azután átcsapott a frissbe. Csárdás nótákat játszott: gyorsan, tüzesen, cigányos cifrázatokkal.

Hallatlan sikere volt. Az a bizonyos lelki összeköttetés, amelynek az előadó művész és a közönsége között lennie kell, egy perc alatt megvolt közötte és a hallgatósága között. Minden billentyű ütését fejek bólintása és szemek kigyulladása kísérte, és ő a billentyűkről egyszer-kétszer biztosan és nyugodtan belemosolygott a terembe. Az embereken a kitörni akaró tetszés mozgása hullámzott át, és amikor a lány felkelt a zongora mellől, egy őrjöngő, lázas tapszivatar zúgott fel.

Viczay Ilinek újra le kellett ülnie a zongorához. Ezúttal egy operett-potpourrit adott elő. Azután még egy ráadást kellett adnia. Egy indulót játszott el, egy friss kellemes kis galoppot. Tomboltak.

Azután vége volt a hangversenynek. Déghy felállott. Sáppadt volt; az ajka reszketett: vértelenül és fázós lilán.

A teremből kihordták a székeket. A cigányok pengették a húrjaikat. A közönség tánchoz készülődött. A fiatalság jókedvűen ficánkolt.

Két-három ember odajött Déghyhez. Gratuláltak – elismerően gratuláltak – neki. Déghy odafordult az egyikhez.

– Úgy-e kérem féltizenkettőkor megy a vonat Budapestre?

– Igen.

– Azzal megyünk vissza.

– Csak nem? A táncot csak nem hagyja itt?

– De igen. Sürgős dolgom van.

Elmentünk. A fogadóban átöltöztünk. Kimentünk a vasútra. Beszálltunk. Ketten voltunk egy fülkében. Déghy lefeküdt. Nem tudtam egy szót se szólni. Egész éjjel hallgattunk. Déghy befordult a fal felé, és éreztem, hogy eltorzul az arca és rágja az ajkát.

SZODOMA PUSZTULÁSA.

Hétfő volt. Az akácos udvaron asztalok állottak. A gázt meggyújtották és a meleg nyári estében kellemes és kívánatos látvány volt az udvar. De vendég nem jött. A lányok unatkozva járkáltak és a sovány asszony dühösen nézegette őket.

– Csúnya békák vagytok, – fakadt ki – nem kelletek senkinek.

Azután kiabálni kezdett:

– Peti, Peti!

A lányok nevetve hajszolták ki vackából a ragyás kis cigányt. Peti ott állott az asszony előtt.

– Peti, – mondta az asszony szigorúan – indulj. Nincs vendég. Hozz valamit.

Peti nekivágott a városnak. A fényes, nagy utcákat elkerülte, de a sötét, szűk utcákat biztos és ravasz pillantással suhanta végig kis szeme. Nem volt semmi. Peti indult a vasút felé.

A kijárót nagy ívben kerülgette, közel nem mert menni a rendőrök miatt, de az esti világításnál száz lépésről megismerte: ki a vidéki, kiből néz ki pénz, ki a balek. De nem volt semmi.

Az üvegtető alá új vonat robogott be. Gyorsan kiürült és az utasok átömlöttek a szűk ajtón. Künn Peti vizsgálta őket, benn pedig a vonat előtt két ember maradt állva. Két bosnyák: sötétbarna bőrű, óriási legények. Piros fez volt rajtok, bő, durvaszövetű, lompos nadrág és mellényszerű kabát. A két bosnyák ott állott a vonat előtt. Mindenki elment és ők nem tudtak mozdulni.

Egy rendőr lépett oda hozzájuk. Megszólította őket. A bosnyákok sötét, komor pillantása kiderült és csendes nagy gesztusokkal, mély torokhangon beszélni kezdtek. Szaporán magyaráztak a rendőrnek és a rendőr sűrűen bólintgatott. Azután megindultak – együtt – kifelé. A rendőr elől ment, utána a két bosnyák. Bámuló pillantások kísérték őket.

A rendőr a villamos állomáshoz vezette a két embert. Ott vártak. A többi várakozók érdeklődve nézték a két barna óriást, akik most már nyugodtan és méltóságosan állottak. Peti a távolból megpillantotta őket és felvillant a szeme. A villamos késett és a várakozók kérdezősködtek a rendőrtől.

– Honnan jönnek ezek?

– Onnan lentről, Mosztár mögül.

– Maga tud beszélni velük?

– Rácul tudok, azután meg ott voltam katona Mosztárban. A pályaudvarhoz mindíg olyan embert rendelnek, aki tud az ilyenekkel beszélni.

– Minek jöttek Budapestre?

A rendőr félrehúzta egy kicsit a száját.

– Veszett kutya marta meg őket. Felküldték őket a Pasteur-intézetbe.

A várakozók kissé ijedten húzódtak hátra. A két bosnyák azonban nyugodtan és méltóságosan állott. Jött a villamos. A rendőr föltuszkolta a bosnyákokat.

– A kőrútig viszi őket – mondta a kalauznak – ott átszállnak majd. A Pasteur-intézetbe mennek, igazítsa útba őket: hova szálljanak fel azután.

A kocsi elindult. A két bosnyák ijedt pillantást vetett az elmaradt rendőrre, Peti pedig lelke szakadtából futni kezdett, mikor látta, hogy a rendőr nem jön. A kocsival együtt ért a következő állomásra. Felszállott. A bosnyákok akkor fizettek a jegyért. Egy-egy aranyat kaparásztak elő. Petinek felvillant a szeme. A két bosnyák nyugodtan ült s meglepetve pillantott a kalauzra, mikor az egy halom ezüstpénzt adott vissza nekik. Látszott rajtuk, hogy azt hitték, egy aranyba kerül az útjok. Peti ujjongott.

A körútnál megállott a kocsi. A kalauz letuszkolta a bosnyákokat és kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy az utcán át kell menniök a másik megállóhoz. A bosnyákok értelmetlenül bámultak rá.

– Majd én elvezetem őket, – mondta egy ember.

A kalauz örült, hogy megszabadul tőlük, becsapta az ajtót és csengetett. A kocsi elindult. Az ember átvezette a bosnyákokat a túlsó oldalra és ott megállott velük. Jött egy kocsi. Az ember sietett, elveszítette türelmét és így szólt a bosnyákokhoz:

– Én az Andrássy-útra megyek. Maguk majd egy másik kocsira szálljanak fel.

A bosnyákok egy szót sem értettek a beszédből. Az ember felszállott. A bosnyákok is fel akartak szállni.

– Nem, nem, – hadonászott az ember – maguk másik kocsira szállnak.

Visszatolta őket. A két óriás félénken hátrált, az ember visszafelé mutogatott és a kocsi elindult.

Jött másik kocsi is, de erre a bosnyákok már nem mertek felszállani. Csilingelés, kocsirobogás, tülkölés, emberi zaj és csörömpölés hallatszott mindenfelől és a tehetetlen óriások úgy állottak ott, megsüketítve, elkábítva, megvakítva, mint két szomorú, nagy állat. Sötét szemük bánatosan, zavartan és értelmetlenül kutatta végig a ház-óriásokat, a kövezet csodáit, a villamos kocsik rejtelmét, és megfélemlítve, riadtan és tehetetlenül fordultak egymás felé. Nem jött senki hozzájuk. A sok ember mind elszaladt mellettük. Nyüzsgött, kiabált, csikorgott, lármázott és vakítóan fényeskedett az utca, de velük semmi és senki törődött.

Ekkor jött Peti. Megszólította őket. A két óriás összerezzent. A törpe cigány nagy leereszkedéssel beszélt velük. A szavát nem értették, de a hangját értették, és a hangban érdeklődést, tehát jóságot éreztek. A vonásaik megszelidültek, és mint két gyerek, panaszosan és halkan beszélték el neki a bajukat. Peti egy szót sem értett, de leereszkedőleg bólintott, veregette a karjukat – a vállukig nem ért fel – és ütögette a mellét:

– Majd én segítek a bajon. Én vagyok az, aki segítek.

A bosnyákok megnyugvással és hálával néztek rá, és bizalommal bólintottak, amikor Peti megadta a jelt:

– No, most induljunk.

Megérkeztek a ház elé. A kapuban a cigány megállította őket.

– Itt – mutatta nekik – várni, míg én visszajövök.

A bosnyákok bólintottak, hogy értik. Peti berohant a házba és tombolva visította: