Part 5

Azután beszélgettek muzsikáról, operákról, Párisról, Berlinről, és két óra volt amikor hazafelé indultak. Elbúcsuztak Ysardtól és kocsiba ültek. Az asszony fáradt volt és álmos; de izgatottan és boldogan nyujtózkodott. Örült, hogy szép volt és hogy tetszett, örült, hogy hallotta Ysardt és hogy megismerkedett vele. A muzsika és a tetszés, a társaság és a kis pezsgő, amit ívott, az egész színes és érdekes éjszaka megborzongatta és felizgatta.

Azonban álmos volt és mikor hazaértek, gyorsan le akart feküdni.

– Én írok még egy levelet mondta a férje, hogy holnap délelőtt nem megyek tárgyalásra.

– Jó, válaszolta az asszony; azután lefeküdt.

Öt perc alatt elaludt. Mire a férje visszajött, mélyen aludt. Gyöngyösi föléje hajolt, látta, hogy alszik, és ő is lefeküdt.

Az asszony álma éber volt és nyugtalan. Össze-vissza kavargott a fejében a mai este, elmúlt események és elmúlt esték, és többször felébredt. Reggel felé megszűnt a lázas, értelmetlenül rohanó, össze-vissza kavargó, fantasztikus és kínzó álmodás; nem hánykolódott többé, csendesen, lágyan és mélyen elaludt, és egy világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.

… A szalonban ült a diványon. Vele szemben ült Ysard és franciáúl beszélgettek. A muzsikus azután felkelt, melléje ült, és megfogta a kezét.

– Asszonyom – mondta – el vagyok ragadtatva magától.

Azután megszorította a kezét, és lassan feléje hajolt. Elérte az ajkát és csendesen megcsókolta… És mindez oly símán, olyan természetesen és egyszerűen történt, mindez olyan ellenállhatatlan volt, a csók és az ölelés olyan kábítóan és olyan mámorítóan ereszkedett le rá, az egész esemény olyan ködösen, homályosan és édesen burkolta be őt, hogy az elméjének és a lelkiismeretének egy rezzenése, a szemérmességének és a hűségének egyetlen tiltakozó mozdulása nélkül adta át magát.

Világos reggel volt, amikor felébredt. Zavarodottan nézett körűl, azután eszébe jutott, mi történt vele. A szíve rémülten dobbant meg, és riadtan kérdezte magától, hogyan volt mindez lehetséges. Nem tudott válaszolni magának, és rettenetes szégyenkezés rohanta meg. Mit csinált? Hová vitték a gondolatai, hová vitte egy galád és csúfos álom? Hogyan történt, hogy kiszolgáltatta magát egy idegen férfinek, akit nem szeret, és elárulta a férjét, akit szeret? Szégyelte magát és gyűlölte magát.

– Istenem, gondolta, egy félévi házasság után!…

Világos volt előtte, hogy megcsalta a férjét. Gyűlölettel gondolt a tegnapi estére, Ysardra, a muzsikára; remegett a félelemtől és attól a fájdalomtól, hogy semmít sem tehet jóvá; reszketve nézett körűl…

A férje jött.

– Magda, drágám, jó reggelt, – szólt és meg akarta csókolni.

Az asszony ekkor keserves, lázas, réműlt zokogásba tört ki.

– Magda, szívem, mi baj van? – kérdezte ijedten Gyöngyösi.

Az asszony szégyenkezve szorította be a fejét a párnájába, és kétségbeesetten, fájdalmasan sírt.

– Mi bajod, mi történt? – könyörgött a férje.

Az asszony sírt és végre szégyenkezve és halkan mondta:

– Semmi… nincs semmi. Valami… rosszat álmodtam.

– Óh drága, bolond asszonykám, azért nem kell sírni, mondta Gyöngyösi.

És megnyugodva ment el.

II.

Az asszonyt sokáig kínozta az álma.

– Álmában ismeri meg az ember önönmagát. Álmában ismeri meg az ember a rejtett tulajdonságait, mondta magában. Hát én rossz asszony volnék?

Sokáig kínozta ez a kérdés. Eltelt egy év, két év, és még mindíg eszébe jutott néha az álma, és még mindíg szégyenkezett, ha eszébe jutott, még mindig zavarodva fordult el a férjétől, az ajkába harapott és elpirúlt. Lassanként azonban megnyugodott. Kezdte elfelejteni az álmát, megállapította nyugodtan és biztosan, hogy hűséges feleség, aki szereti a férjét és akit már csak a kényes ízlése is visszatart a csalástól; Ysardra sem gondolt többé félelemmel és undorral; a nagy muzsikusra való emlékezése zavartalan és kedves emlékezés volt.

Eltelt tíz év, harmincegy éves lett és nyugodtan és szépen élt.

– Magda – mondta ekkor egy napon a férje – el kell mennünk a Losonczy-bankettre.

– Menj egyedül.

– Nem lehet. Nagyon rossz néven vennék, ha nem jönnél el.

Így elment az asszony is. A bankett zajos volt és rettentően unalmas. Ismerős kevés volt; az unalmas ismeretleneknek egy egész hadseregre mutatkozott be és az asszony kétségbeesve gondolt rá, hogy éjfélig nem szabadulhat meg. Mikor asztalhoz ültek, még egy idegent mutatott be a férje.

– Geréb László kollégám.

Leültek a vacsorához. Az asszony jobboldalán ült a férje, a baloldalán Geréb ült le. Keveset beszéltek. Geréb apró szolgálatokat tett az asszonynak, de nem igen szólt hozzá.

Később a férjével beszélgetett – rajta keresztül – jogi dolgokról.

Az asszony unatkozott. Egyszer-kétszer ránézett a szomszédjára és találkozott a a pillantásuk. A férfinek mély és tüzes pillantása volt. A feje is szép formájú, finom fej. Az ajkai keskenyek, az álla gőgös; és nyilvánvalóan nagyon unatkozott.

Az asszonyt bántotta ez az unatkozás, ő kezdett beszélgetést, de a szavaik egy percre sem melegedtek fel. Az asszony boszankodott.

Azután hazamentek. Az asszony úgy érezte, hogy megsértették; szépnek tudta magát, és fájt, hogy a szépségét nem vették észre; ostoba és jelentéktelen ember, – mondta haragosan; de kénytelen volt mégis Gerébre gondolni, és nagy keserűséget érzett, mikor elaludt.

Nyugtalan álma volt; néhányszor felébredt, reggel felé azonban lágyan és mélyen elaludt, és világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.

… A szalonban ült és mellette ült Geréb. Megfogta a kezét és halkan ezt mondta:

– Magda!

Őt elfutotta az öröm és csodálkozva és diadalmasan gondolt: – hát mégis tetszem neki.

Geréb ekkor feléje hajlott, elérte az ajkát, és ő simán, természetesen, egyszerűen és boldogan átadta magát.

… Mikor felébredt, világos reggel volt. Kinyitotta a szemét és körűlnézett; kinyújtózkodott, ásitott és álmosan mosolygott.

– Szervusz szívem, mondta a férje, jó kedved van.

– Igen, szólt nyugodtan az asszony, jól aludtam.

A férje megsimogatta az arcát és nyugodtan indult kifelé.

MÁSODSZOR.

Sárga alkonyat volt. A házak falán sárga fény porzott szét, az árnyékok is egy fájdalmas sárga skálába sorakoztak, tele volt az ég, a levegő, az utca ezzel a kínos, vihart jelentő, aggodalmas alkonyati sárgasággal. Kornisnak fájt a rút szín őrjöngő tombolása, bántotta a szemét, hunyorgatott belé és fuldokolva keresett új, friss, üdítő színeket. Reggel feküdt le egy kártyával és borral viharos éjszaka után és amint estefelé felkelt, szemének és agyának reszkető idegeit az őszi este lágyságával és puha színeivel akarta csillapítani. E helyett itt van ez a sárga áradás. Remegett a türelmetlenségtől és tombolt az utálattól. Kiment a Dunapartra és sietve szökött vissza: ott is sárgán hullámzott az alkonyat. Beteg idegei őrjöngve pattogtak.

Az utcán gyújtogatták a lámpákat, és amint egy nő jött szembe vele a meggyújtott lámpák alatt, egyszerre olyan rémület nyilalt bele minden csontjába, hogy megtántorodott a fájdalomtól. Meg kellett támaszkodnia. Összetört testtel dőlt egy házfalhoz és őrült, didergő félelemmel nézett a nő után.

Viaskodott a rémületével. Lehetetlen. Képtelenség. Nem ő az. De, amint utána tekintett és a puha járását nézte, a finom nyakat a kósza hajfürtökkel, akkor reszketve újra azt kellett mondania, hogy ő az. Még a ruhája is az. Esztelenség. Őrület. Téboly.

– Én, – mondta kiáltva magában, – én láttam holtan, én láttam, amint koporsóba tették, én ott állottam a sír mellett, mikor rög hullott a koporsójára, vergődtem miatta bánatban és lelkifurdalásban másfél évig. Én láttam holtan.

És mégis ő az. Felrázta minden erejét és utána sietett. Elébe került. Hihetetlen, rettentő, de ő az. Ő az, a csodálatos szemekkel, amelyek alatt olyan árnyék van, mint a ciprusok árnyéka. Kinek van még rajta kívül olyan arca, amelynek a kimondhatatlan finomságú színéhez csak a régi elefántcsont patinája hasonlítható. Az orra, a szája, a pillantás, az, az, az. Ő az: az egyetlen nő, a felséges szerető, a halott, a meghalt, a halálba űzött.

Mi történt? Mi ez? Micsoda rettentő és borzalmas csoda? Mi van a sírokkal hát és mik az élet és a halál törvényei? A borzalom görcsösen rázta meg a testét. Jeges lett a szíve és eltikkadva bámult utána, amikor eltünt egy kapu alatt.

Az éjszakája a rémület éjszakája volt.

Másnap estefelé ismét ott sétált a ház körül. Lágy őszi alkonyat volt, amely nem tépte az idegeit már. A leány megint jött puhán és lassan. Elébe állott: megismerné-e vajjon? Nem ismerte meg, nem szólott, de egy lassú pillantás tündöklő sugárkévéjét vetette rá. Azután bement a házba.

Most nyugodtan és teli tüdővel szívta be a hűvös est levegőjét. Ő az. Hogyan jött, miért jött, azon nem töprengett már.

– Csoda történt, – mondta, – valami megfoghatatlan, valami káprázatos, valami észkábító csoda. Szerencsém van, valami királyi, valami istenien irgalmas szerencsém. Aki meghalt, az nem halott. Aki nem halott, annak jóvátehetek mindent; aki él, azt imádhatom, annak virágokat szórhatok az útjára, annak boldogságot teregethetek elébe.

… Minden nap várta a lányt. Nemcsak este; reggel is, délben is. A lány mindíg az ő alázatos, könyörgő, lángoló pillantásával találkozott. Megismerkedtek. És alázattal, gyöngédséggel, rabszolga-szerelemmel, ravaszsággal, fáradsággal, minden beteg idegének és minden izmának feszült munkájával hódította meg újra a a maga számára.

– Nem is kérdezi, – mondta a lány az első napon, – hogy hívnak, ki vagyok?

– Tudom, – mondta nyugodtan a férfi, – Fehér Máriának hívják, tanítónő és a kövesdi papnak a lánya.

– Dehogy, – mondta nevetve a lány, – Horvát Annának hívnak, az egyetemre járok, és orvos az apám Erdélyben.

A férfi intett a kezével. Mondhat, amit akar, ő tudja, amit tud. Minden kétsége eltünt, amely eleinte néha még feltámadt. Próbálta azt mondani a hangjáról, hogy ez más hang. De olyan mézédességű volt ennek az aranymódra ömlő hangnak a csengése, hogy lehetetlen volt mást mondania: ez az ő hangja. A lelkében mindíg erősődött, mindíg izmosodott, mindíg biztosabbá vált, hogy ez ő. Ez ő. Nevet viselhet akármilyent, mondhat akármit, csoda történt, ő jött vissza, aki meghalt.

A lány szerelmesen kezdett hozzá hajolni; nem kérdezte tőle, el akarja-e venni; és amikor a férfi a családját említette, egy megáradt nagy szerelem királyi nagylelkűségével, az asszonyi, a fejedelmi bőkezűség természetességével átadta magát neki. Csak ezt mondta:

– Ha nem szeretsz, meghalok.

– Tudom, – mondta magában a férfi, – már meghaltál egyszer.

Csókolta a leány kezét és hálásan, boldogan és ujjongva mondta neki:

– Most szeretni foglak. Az elmúlt öt esztendő minden gyötrelme szerelemmé vált a szívemben. Az első két évben nagyon beteg voltam. Gyógyítottak. Minden reggel és minden este akkor az sikoltozott a lelkemben, mért hagytalak el. És azóta is mindíg az sajgott minden idegszálamban, mért nem szerettelek eléggé. Ezért tomboltam át az éjszakát a nappalba és ezért vonaglott betegen minden idegem. De most itt vagy. Visszahozott valami istenien irgalmas csoda. És most úgy szeretlek, a bűnbánat, az élet és az egészség minden erejével úgy szeretlek…

– Hasonlítok valakire, – kérdezte a lány, – akit szerettél?

– Nem. Téged szerettelek. Te voltál az.

A lány mosolygott.

– Te voltál, – mondta türelmetlenül a férfi, – te voltál tulajdon mivoltodban.

A lány belenyugodott. Neki csak szerelem kellett. A férfi szerette szerelemmel, hálával és a lelkifurdalás elpihenésével, mámorosan, lázasan, beteg idegekkel és szomjazva a bűnbánat eloszlásáért. Azután megnyugodott, elpihent a lelke és el is fáradt.

… Tavasszal ritkábban járt már a lakásba, amelyet a lánynak kivett. Nem volt pontos, elmaradozott. A lány sírt.

– Hol voltál? – kérdezte tőle, mikor egyszer órákig várta.

– Dolgom volt.

– Nincs semmi dolgod.

– Ne avatkoz bele az ügyeimbe. Ha azt mondom, hogy dolgom volt, ennyi elég.

Szemben állottak. A lány könnyes szemében fájdalom reszketett, a férfi pillantása hidegen és idegenül nézte a lányt. Ez az örökös zaklatás, ez az örökös siránkozás…

– Unom ezeket az ostoba jeleneteket, – mondta neki.

– Hát mit csináljak, szólt kétségbeesve a lány, mikor mindíg egyedül hagysz?

– Csinálj, amit akarsz.

A lány felsóhajtott. A férfit ez a néma kétségbeesés egészen dühbe hozta. Izléstelennek, ügyetlennek, formátlannak látta a lányt.

– Csinálj, amit akarsz. Bánom is én.

A lány felsikoltott.

– Ezt mondod? Most. Most. Amikor…

A férfiban háborgott a kíméletlen düh. Igen, ez ugyanaz a spekulálás a nagylelkűségre, ugyanaz a gyöngédség-zsarolás, mint akkor.

– Pénzt kaphatsz, mondta szándékos durvasággal, ha akarsz.

A leány felállott és elforditotta a fejét.

– Menj, mondta, menj…

A férfi fogta a kalapját és dacosan elment.

Az utcán jól érezte magát. Szabad volt, ez jól esett. Mégis a szabadság ér legtöbbet. Végre is utálatos dolog lekötve lenni, örökké egy arcot látni, mindíg szemrehányó szavakat hallani és fájdalmas pillantásokat nézni. Mindíg egy nő… Igaz, a többiek nem szerelmesek, könnyű teremtések, de változatosak. Válogatni lehet bennök. Nem kívánnak gyöngédséget, pontosságot, nem kívánnak semmit. Szabadnak jó lenni.

Gondolkozott, hová menjen. Most övé az este, övé a holnap is, a holnapután is. Igy jó élni. Rettenetes a lekötöttség. Végre is ő nem rossz ember, de ez tűrhetetlen.

Elment a télikertbe. Leült egy asztalhoz, a pincér alázatosan sietett eléje, és a nők a régi bizalmas mosollyal üdvözölték. Jó itt. Kezében tartotta az étlapot és válogatott. A gondolatai eliramlottak a vacsorától és egyszerre világosan gondolta magában:

– Holnap reggel egy polgári rendőr jön hozzám és levelet hoz. A levelet a hídon találták, egy fiatal nő hagyta ott, aki leugrott. Három nap mulva megidéznek, menjek el a morgueba, megismerem-e a halottat. Megismerem. Azután koporsóba teszik, kikísérem a temetőbe és nézni fogom, hogyan hull a koporsóra a rög.

Habozott.

– Most másodszor, – mondta magában.

… Ha hazasietne, akkor mindennek elejét lehetne venni. De akkor jönne újra a rabság. És milyen jó itt. És milyen jó a lustaság. És úgyis mindegy. Megrendelte a vacsorát.

A JÓ EMBER ÉS A ROSSZ EMBER.

A jó Breuer átfutotta előbb a berlini lapokat, azután magyar lapot kért a pincértől. Kinyitotta a magyar újságot és átlapozta. A szeme egy ismerős néven akadt meg. Pándy Viktor… nagy sikkasztás a Magyar Bankban… Olaszország felé szökött.

Breuer letette az újságot és elhülve bámult maga elé. Pándy! Pándy Viktor sikkasztott! Az elegancia professzora, a lovagiasság főpapja és a becsület nagy-inkvizitora sikkasztott!

Breuert egyenesen megrázta ez a hír. Lassan magához tért azonban, és ekkor csendesen, halkan, óvatosan örülni kezdett a hazai hírnek. Voltaképen Pándy üldözte őt ki otthonról, Pándy tette tűrhetetlenné az életét a bankban. Pándy utazott rá. Előbb segédje volt valami ügyben és párbajba akarta őt beugratni, azután – hogy ez nem sikerült – gúnyos megjegyzésekkel üldözte. Ha találkoztak, köszönés helyett halkan és komolyan, mintha valami nagyon jelentőséges dolgot mondana, odaszólt neki:

– Pfuj!

Vagy még halkabban és még nyomatékosabban:

– Pfuj, Breuer!

A köszönésnek ez a módja ragadóssá lett. A bankban egyre többen köszöntek így – halkan és komolyan – Breuernek. Végre ott kellett hagynia a bankot.

És most Pándy!… Breuer lassanként összeszedte a bátorságát és határozottan örült a hirnek. Ez a Pándy rossz ember. Nagyon rossz. Hideg, kegyetlen, gyilkos-természet, akinek örömet szerez a rosszaság. – Breuer jó kedvvel indult a hivatalába és egész nap jó kedvvel dolgozott. Vacsora után elindult a Viktória kávéházba. És a Viktoria-hotel kapujában majdnem összeütközött egy magas, borotvált arcú úrral, aki a kapúból jött ki.

Szemben állottak egymással és Breuernek nagyot dobbant a szíve. Felemelte a kezét és előrenyújtotta. A borotvált arcú úr felkapta a fejét, kétszer egymásután, mintha vissza akarna fordulni, vagy el akarna szaladni, de a Breuer arca és a mozdulatai olyan világosan beszéltek, hogy a felismertetése nyilvánvaló volt, és hogy futni bizonyosan ostobaság lett volna.

Kissé udvariason, kissé meglepetve és igen könyörögve megszólalt hát: – Breuer!…

Breuer erre megnyugodott. Az izgatottsága lecsillapodott és higgadtan válaszolt:

– Pándy úr!… Leborotváltatta a bajuszát, de én mindjárt megismertem.

Lassan tovább indultak és Pándy izgatottan kérdezte:

– Olvasta?

– Igen.

Hallgattak. Pándy erre ismét megszólalt.

– Breuer úr! Nézze, maga okos ember. Mi haszna van abból, ha engem feljelent? Olvastam Münchenben, hogy a bank rongyos négyezer koronát tűzött ki… Breuer úr, én fizetek magának ötször annyit, ha nem jelent fel.

Breuer méltatlankodva pillantott rá és egy tiltakozó mozdulatot tett a kezével. Pándy izgatottan folytatta:

– Minek akar maga a banknak szívességet tenni? Marad ott még pénz. Engem meg új élethez segít. Maga is szép pénzhez jut.

Breuer ekkor megmagyarázta végre a méltatlankodását:

– Csak nem fogadok el pénzt! – mondta nagyon őszintén.

– És nem jelent fel?

– Nem.

– Az elutazásom után se?

– Nem.

– A becsületszavát adja erre? – kérdezte még heroikusan Pándy.

– Igen, mondta lovagiasan Breuer.

Kezet fogtak és ezután nyugodtan sétáltak tovább. Breuer kellemes langyosságot érzett a szíve tájékán. Jól esett neki, hogy Pándyhoz ennyire közel jutott, hogy megmenthette, hogy Pándy elfogadta tőle a szabadságát és az életét.

– Hát hová akar menni? – kérdezte az idősebb barát jóindulatú hangján.

– Hamburgba. Onnan Amerikába. A rendőrséget félrevezettem az olaszországi úttal.

– Hamburg? – mondta Breuer megfontoltan. Hamburg nem lesz nagyon jó. Túlságosan éber a rendőrség. Menjen inkább át Hollandiába és ott üljön hajóra.

– Helyes. Mikor megy a legközelebbi vonat?

– Még ma éjjel. Aztán vigyázzon ám a pénzére. Nehogy Spaaba menjen, vagy Osztendébe: elrulettezni a sok drága pénzt. Maga nagy kártyás!

Pándy kijelentette, hogy nem kártyázik többé, hanem új életet akar kezdeni. Breuer elkisérte a hotelbe, onnan kikísérte a vasúthoz, és a vonat indulásakor meleg kézszorítással búcsúzott el tőle.

Nagyon meg volt elégedve magával.

– Most lehetne húszezer koronám, gondolta. Lehetne több is. Annyit srófolhattam volna ki, amennyit akarok.

Egy futó kis bánatot érzett, mikor a sok pénzre gondolt. Megvígasztalódott azonban azzal, hogy jó volt, nagylelkű volt, gavalléros volt, kábítóan generózus volt. Pándyt lesújtotta, lefegyverezte, meghatotta. Az elegáns, a rideg Pándynak fölébe került. Megmutatta, hogy ki ő.

Meg volt elégedve. Jókedvben és munkában teltek a napjai hat hétig, akkor azt olvasta egy újságban, hogy Pándyt Osztendében elfogták. A pénzét elmulatta és elkártyázta, a hotelben sem tudott fizetni, felismerték, elfogták. Breuer megrendülve olvasta ezt a hírt. A pénzre gondolt először. Elkártyázni annyi pénzt! Annyi sok drága pénzt! Kétszázezer koronánál több volt! Szimpátiával gondolt rá. Sajnálta. Fájt neki a sorsa.

Félév mulva Breuer hazament Budapestre. Egy héttel a hazaérkezése után idézést kapott: jelenjék meg tanúnak a Pándy-féle főtárgyaláson.

Breuer elment a törvényszék épületébe. Felkereste a tárgyaló termet és várt, míg rákerül a sor.

Déltájban behívták a terembe.

– Önt, mondta neki az elnök, a védelem kérésére idéztük meg, mert a védő úr értesült róla, hogy ön a napokban Budapestre érkezett. Mondja el, mit tud a dologról.

Breuer körülnézett és megpillantotta Pándyt. Az elegáns Pándy kopott ruhában ült egy padon, és gúnyosan mosolyogva nézegette őt. Breuer zavarba jött. Kijelentette azonban, hogy ő semmi említésre méltót nem tud a dologról.

– Ön találkozott Berlinben a vádlottal?

– Igen.

– Kikésérte őt a vonathoz?

– Igen.

– Tanácsokat adott neki az utazásra nézve?

– Igen.

– Hát nem tudta ön, hogy Pándy sikkasztott?

Breuer ismét zavarba jött. Izzadtság ütődött ki a homlokán és a kezei remegtek.

– Nem! – válaszolt azután keményen.

– Nem olvas ön újságot?

– De igen. Rendesen olvasok… aznap nem olvastam… vagy elkerülte a figyelmemet.

A kihallgatás befejeződött és az elnök odafordult az ügyészhez és a védőhöz: kívánják-e a tanú megesketését. Az ügyész nem kívánta. A védő igen. A bíróság elrendelte a megesketést.

Breuer a szívére tette a kezét. A homloka izzadtságban fürdött, a szíve hangosan dobogott a hangja reszketett és halkan mondta:

– Én: Breuer Gergely, esküszöm az élő istenre, hogy… csak az igazat mondottam. Isten engem úgy segéljen!

Az eskünek vége volt. Breuer nagyot lélegzett, meghajolt és menni akart. Menekülni akart. Ekkor csendes, károgó kacagás hangzott fel mögötte. Breuer visszafordult. Pándy nevetett. Nevetett, azután felállott a padról, odafordult az elnök felé és nyugodtan jelentette be:

– Breuer hazudott. Tudta hogy sikkasztottam. Olvasta az újságban. Hamisan esküdött.

A jó Breuer halálsápadtan bámult rá, Pándy csúfolódva vigyorgott feléje, és méltatlankodva, halkan és nyomatékosan mondta:

– Pfuj Breuer!

A LÁNY ELŐTT.

… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a vagyonszerzést.

Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán, fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen kinézett.

Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az erdőben, a Kékes-hegyen. A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és – egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes vonal és szűz harmónia…

Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian, érdeklődéssel és tüzesen.

Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez volt a báróné.

Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én dolgom.

Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt dörmögte a fogai között:

– Ülj az asztalunkhoz néha, öcsém, ha kedved van rá.