Part 4

Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában, olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás, egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.

Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és belépett az ebédlőbe.

Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna alak surrant át a harmadik szobába. Zsitvayban forrott a düh. Két ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt. Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő kegyetlenséggel nyomta le a földre:

– Most megvagy, disznó!

Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, balkezével pedig a sötét szobában a villamos lámpa csavaróját kereste.

A lámpa kigyuladt. A szoba világos lett. Zsitvay egészen felemelkedett, eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Teréz.

Zsitvay előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.

– Teréz! – ordította. Teréz, maga volt az?

Teréz nem válaszolt. Sírt.

– Teréz, ordította Zsitvay. Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt ott éjszakánként az ebédlőben?

Teréz nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.

– Felelj, ordította Zsitvay, vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az ebédlőben?

A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:

– Igen.

A Zsitvay dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:

– Teréz! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?

Teréz nem válaszolt. Zsitvay attól kezdett félni, hogy eltalálta.

– Hallgatózott? – kérdezte idegesen.

– Igen.

Zsitvayn végigfutott a hideg. Szégyelni kezdte magát.

A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben. Zsitvay szégyelte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.

– Menj be – mondta neki. – Mindjárt megmagyarázok mindent.

Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.

– Menj be – mondta idegesen Zsitvay.

Az asszony visszament a hálószobába. Zsitvay egy karosszék mögé állott, hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:

– Hát miért tette ezt, Teréz?

A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.

– Hát miért tette Teréz? – kérdezte Zsitvay.

Terézből erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan hadarta:

– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De azután mindíg hallani akartam…

Zsitvay elhülve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.

– Hány éves maga, Teréz? – kérdezte megdöbbenve.

– Huszonnégy.

Zsitvay elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.

Ekkor újra megdobbant a szive.

– Teréz, mondta, asszony maga?

Teréz sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és lehajtott fővel dadogta:

– Lány vagyok.

Zsitvay látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.

– Menjen ki, Teréz, – mondta neki csendesen.

A leány kisurrant. Zsitvay visszament a feleségéhez. Röviden és kínos zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai kísértek.

És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Teréz és nem kellene-e előtte titkolózniok. Egy lánynyal éltek együtt: a polgári menage kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és örömeit, sóhajtásait és öleléseit.

– Kicsikém, mondta Zsitvay, nagy nyomorúságok vannak a világon.

Hallgattak. Nagyon szégyelték magukat és nagyon szomorúak voltak.

SZÍNÉSZEK.

I. ÖREG BARACS ISTVÁN.

Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga elé nézett. Rácz oda ment hozzá.

– Szervusz, Pista, szervusz, öreg Pista, – mondta neki nagyon melegen.

Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a kezét.

– Szervusz, – mondta neki, hogy kerülsz te ide?

– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide kerültél.

Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott, rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:

– Ne örülj. Ne örülj. Ne örülj.

– Ohó, öreg Pista, mi bajod?

Baracs felemelte a fejét, gondolkozott és azt kérdezte:

– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én szerződtetésemről is szó volt?

– Igen. „R“ jegy volt aláírva.

Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a fiatalembert és elfordult.

– Úgy? Isten velünk!…

Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment és megfogta a karját.

– No Pista, – mondta, – öreg Pista, ne bolondozz.

A színész megfordult.

– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?

Az újságíró nevetett.

– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész. Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy. Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a borodat.

Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az újságíróval.

– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…

Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, azután karon fogta az újságírót és kivitte a folyosóra.

– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a többi. De miért írtad azt a cikket?

– Hiszen csupa jót írtam rólad.

– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba… Operett-buffónak… Pfúj!

Mély undorral köpött egyet, azután újra odafordult az újságíróhoz:

– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát nevezi… Az. Nem műintézet.

Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:

– Öreg Pista, hány hétig akarsz itt maradni?

A vén színész ránézett, leeresztette a karjait és csendesen mondta:

– Igazad van. Megférhetetlen vén bolond komédiás vagyok…

– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű komédiás vagy.

– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit… Virágvasárnap után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és lealjasít engem… Nézz rám…

Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.

– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy senki III. Richardot mint te.

Baracs vonogatta a vállát:

– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.

Az újságíró nem tudott szólni. A színész megfogta a karját.

– Gyere, – mondta, – igyunk egy kis bort.

Bort hozatott, ivott és beszélt:

– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden nap… Ott olcsó a bor.

A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől Baracsot hívta valaki:

– Baracs! Baracs!

Az öreg színész nem mozdult. Egy fiatalember szaladt ki a folyosóra:

– Baracs!… Tábor Panni hivat.

Az öreg rántott egyet a vállán.

– Tábor Panni hivat! – mondta újra a fiatalember.

– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem vagyok én a kiskutyája, mint te.

A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta, kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.

– Jó estét Rácz, – köszönt az újságírónak.

– Csókolom a kezét.

– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy percre.

Baracs mogorván kelt fel; a színésznő félrevonta és beszélni kezdett:

– Öregem, kérlek, ha majd a duettünk végén a karodra hajlok…

Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és Baracs visszajött.

– A disznó, – mondta dühösen.

– Kire haragszol? – kérdezte Rácz.

– Kire? Erre a disznóra, erre a Tábor Pannira.

– Miért? Nagyon kedves volt hozzád.

– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.

Lihegett a dühtől, bort hozatott és szomjasan ivott.

– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…

Megint ivott.

– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó, szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer hívják ki.

Megint ivott.

– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni. De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István…

Az újságíró aggódva nézett rá.

– Vigyázz, öregem, – mondta, – sokat ne igyál.

A vén színész büszkén felelt:

– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra, mégse vette észre senki.

Bort hozatott és újra ivott. Az újságíró rosszul érezte magát.

– Vigyázz, öregem – mondta – vigyázz.

A színész kiabálva válaszolt:

– Ne félts engem. Öreg Baracs István vagyok én.

Elkeseredett:

– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én: öreg Baracs István, idejutottam…

Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott.

Végre csengettek. Az ügyelő kiabált:

– Baracs. Színpadra, Baracs.

Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.

– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit. És azt a varjút, azt a vércsét…

A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt, és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:

– Csakugyan nagy művész az öreg.

A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt. Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.

Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, lehajtotta a fejét és szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.

– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem magam.

– Ugyan öregem.

A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.

– Ez a bestia, ez tetszik nekik. Ez a varjú, ez a vércse.

Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak, galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie, ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta magában:

– Ez förtelmes.

A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és énekelt.

Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással elszalad.

De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még táncolt, még turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott – hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.

Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:

– No! No!

Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy megcsókolja.

– Hajolj hát le, – súgta Tábor Panni.

Öreg Baracs István mozdulatlanul, keserűen nézett le rá.

Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a színfalak mögött is:

– Te szamár! Elcsapatlak, te vén szamár!

Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.

II. KANIZSAI.

A színkör előtt, a poros akácfák alatt néhány színész álldogált.

– Mi újság? – kérdeztem tőlük.

Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt, ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés. Megállítottam.

– Hohó, mi újság?

Értelmetlenül nézett rám.

– Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni…

Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja bánatosan ingott a poros, nyári utcán.

Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki. Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon okos volt.

– Halló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt?

– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?

– Lejöttem mulatni egy kicsit.

– No, itt kevés a mulatság.

– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen szórakozás.

Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat.

– Ki ez az asszony?

Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a vörösnek izgató árnyalatával.

– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?

– Idegen.

– Ismeri?

– Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége.

A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam.

– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött. Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is. Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett vívnia, hogy eddig is megőrizze.

– Micsoda ember ez a Kanizsai? – kérdezte a báró.

– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.

A báró elgondolkozott. Utána nézett az asszonynak és ezt mondta:

– Ki fogom fizetni az adósságait.

Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…

– Kérem, – mondta a báró, – mutasson be engem annak a Kanizsainak.

Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.

– Direktor úr, – mondtam, – kérem egy szóra.

– Tessék.

– Rábay báró úr akart önnel megismerkedni.

Kanizsai szomorúan örült.

– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi financiális kellemetlenségei vannak.

– Igen, igen…

A báró nagyúri szerénységgel, leírhatatlanul előkelően mondta:

– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem ki.

Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:

– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.

Kanizsai szótlanul emelgette az ég felé a karjait…

A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak, bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem együtt meghívta vacsorára.

A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki. A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült. Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe is, de Rábay erőszakkal leültette.

A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem, de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.

A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket mond neki:

– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.

Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam menni.

De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam, egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt, hogy szinte dideregtem belé.

Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészet szeretetének köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.

Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: – átengedte az asszonyt. Kiment.

Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.

ÁLMOK.

I.

Gyöngyösi bekopogtatott a feleségéhez:

– Magda, itthon vagyok. Siess szívem, mert elkésünk.

– Mindjárt készen leszek, mondta az asszony.

Öt perc múlva kijött. Kivágott báli ruha volt rajta. Gyöngyösi megcsókolta a nyakát, és az asszony hálásan mosolygott rá.

Azután lementek és kocsiba ültek.

– Igaz is, mondta Gyöngyösi, akarsz megismerkedni Ysard-ral? Fürst, az impresszáriója, meghívott, vacsorázzunk együtt vele koncert után.

– Igen, mondta az asszony. Ugyis vendéglőben vacsoráztunk volna.

Felértek a terembe, leültek és nemsokára kezdődött a koncert. Az asszony el volt ragadtatva, minden zongoraszám új szenzációkat hozott a számára, és lelkesen tapsolt. Mikor a hangversenynek vége volt, Gyöngyösi újra megkérdezte:

– Hát együtt vacsorázzunk vele?

– Igen, válaszolta lelkesen az asszony, igen, igen. Micsoda muzsikus ez. A világ első zongorása. És a saját dolgai elsőrangúak.

Felvették a téli kabátjaikat, átmentek a vendéglőbe, és megkeresték a Fürst külön szobáját. Az impresszárió vagy tizennégy vendéget hívott meg és a vendégek már mind ott voltak. Tíz perc múlva jött Ysard is. Megismerkedett a társasággal, azután vacsorához ültek. Gyöngyösiné a muzsikus mellé kerűlt, eleinte egy kicsit ideges volt, de Ysard őszinte és nyílt tetszéssel nézegette szép, szőke fejét; beszélgetni kezdtek, az asszony boldog volt, hogy jól tud franciául, és azután kipirulva, vidáman és bátran kérdezett és felelt.

– Mester, mondta, el vagyok ragadtatva magától.

– Asszonyom, mondta Ysard, én hasonlóképen el vagyok ragadtatva magától.

– Én a muzsikára értettem.

– Én magára értettem.