Part 2

Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte, hogy a torka lázasan száraz.

Nehezen beszélgettek.

– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.

– Hová? Meddig? Minek?

– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát elfelejtsem.

– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.

Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.

Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.

– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?

Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:

– Legyen a feleségem.

– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.

– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…

Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan mondta:

– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…

Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre nyujtotta és dadogva kiáltotta:

– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!

Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott, megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan súgta neki:

– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy meghaljak?

Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy diványra.

– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.

– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.

– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.

Az asszony előre nyujtotta a karját:

– Ne!… Nem!…

– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és győzelmesen.

Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem védekezett többé.

VIII.

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra. Gál várt rá. Kezet fogtak.

– Szervusz fiam, mondta Girálthy jókedvűen.

– Szervusz, válaszolt halkan Gál.

Kimentek az állomás elé. Gál sáppadt volt és remegett az ajka.

– Üljünk kocsiba, mondta Girálthy.

Gál egy kis sóhajtással, egy kicsit reszkető hangon válaszolt:

– Menjünk gyalog, ha nincs terhedre. Egy fontos közlendőm van a számodra.

Girálthy kiváncsian nézett rá. Gál lesütötte a szemét és idegesen szorongatta a botját. Elindultak. Gál halkan, remegő hangon és feszesen beszélni kezdett:

– Azt, amit közlök veled, másképen akartam közölni. Nem itt. És nem így. De a táviratod olyan váratlanul jelentette be a jöveteledet, hogy rá vagyok szorítva a közlésnek erre a módjára. Röviden azt kell veled közölnöm – és kérlek, akármilyen érzelmekkel is, de vedd nyugodtan tudomásul – azt a kérést kell veled közölnöm, hogy a közted és… Ilka között volt összeköttetést tekintsd felbontottnak.

Girálthy megállott. Nyitva maradt a szája és hebegni kezdett:

– Mi?… Mit beszélsz?… Ilka? Ilka? Mit tekintsek felbontottnak?

– A közted és… Ilka között volt összeköttetést.

– De miért? De hogyan? Miért nevezed Ilkának?

– Nagyon kérlek, ne kényszeríts mindkettőnknek kínos magyarázatokra, hanem vedd tudomásul nyugodtan a megmásíthatatlan valóságot.

Girálthy a földet rugdalta a lábával dühében:

– Miért megmásithatatlan valóság? Hát mi történt? Mi történt. Miért jösz ezzel a dologgal te? És mi jogon nevezed Ilkának?

Gál nyelt egyet, és idegesen és sietve mondta:

– A köztünk lévő viszony feljogosít rá.

Girálthynak megint nyitva maradt a szája. Gúnyosan és keservesen kacagni kezdett:

– Áh? Áh? Áh? Úgy? A köztetek levő viszony? Hát köztetek viszony van? Hát én elmentem és te sietve a helyembe fészkelted magad? Én kitettem a lábamat és te belopakodtál? Én elmondtam neked, milyen a lakás és te betörtél? Hat hete, hogy elmentem és te már egy viszony hírével fogadsz? Egy hetes ez a viszony? Vagy hat hetes? Még meleg volt talán a helyem, mikor tolvajmódra befészkelted magadat?

Gál összeszorította az öklét és igyekezett nyugodtan beszélni:

– Az érzelmeid jogosságát nem akarom vitatni. Ha lecsillapodsz, szolgálok talán némi magyarázattal. Addig csak annyit mondok, hogy a viszonyunk elég régi arra, hogy jogot adjon a következő kérésre: a mult iránt való gyöngédségből és a gentlemant kötelező tapintatosságból ne gyere be a városba, hanem utazz vissza Budapestre.

Girálthy tombolt dühében:

– Utazzam vissza? Sietve forduljak vissza? De mért? Ha néhány nap alatt a helyembe jöhettél, most én is a helyedbe jöhetek néhány nap alatt. Vagy minek jönnék a helyedbe? Megosztozhatunk. Az ilyen könnyű személyeket, az ilyen buta nőstényeket nem szokás kizárólagosan bírni. Az ilyen rongy azé, aki jön.

Gál felemelte a botját és harsogva kiáltotta:

– Azt az egyet pedig megtiltom neked, hogy azt az asszonyt becsméreld.

Girálthy dühösen csúfolódott:

– Megtiltod? Kis fiam, mit tiltasz te meg nekem? Tacskó! Az orrodat törülöm meg…

Gál ekkor leeresztette botját; a dühtől remegve állt egy percig, azután felemelte a kezét és pofonvágta Girálthyt. Girálthy, a csattanó, váratlan pofontól hátratántorodott. Gál megfordult és ott hagyta. Girálthy utána akart menni; azután meggondolta a dolgot, visszafordult a kocsiállomás felé és behajtatott a csendes, éjszakai városba.

IX.

Reggel felkereste Vécsy Pált és megkérte, hogy vegyen maga mellé valakit és provokálja Gált. Délután hat órakor a huszárkaszárnya lovaglóiskolájában háromszor egymásra lőttek. Azután átmentek a vívóterembe és karddal verekedtek. Az első összecsapásnál a Girálthy nehéz lovassági kardja lezuhant a Gál fejére. Hallani lehetett a zuhanását. A Gál arcát vér öntötte el. Megtántorodott, kiejtette a kardot a kezéből és – csendesen összeomolva – lefeküdt a padlóra.

Girálthy felöltözködött. Kijött hozzá Vécsy.

– A seb, mondta, nagyon súlyos. A kard megrepesztette a csontot. Agyrázkodást kapott. Kórházba kell vinni.

Girálthy keserűen nézett maga elé.

– Meghal? – kérdezte halkan, a foga közé szorítva a szót.

– Nem. Valószínűleg nem. Feküdnie kell egy-két hónapot.

Girálthy kifelé indult a kaszárnyából. Vécsy hozzácsatlakozott.

– Hát ne búsulj öreg, mondta neki. Nem tudom, mi volt köztetek. De akármi volt: ezt te is megkaphattad volna.

– Félek, hogy belehal.

– Hja pajtás, ez a dolog nem ment babra…

Girálthy hallgatott. Terhére volt Vécsy, de nem rázhatta le magáról.

– Durva, ostoba, cinikus fráter, gondolta. Miért nem mondhatom neki, hogy menjen a pokolba?

Hallgatott. Azután egyszerre feltámadt benne az a vágy, hogy felkeresse az asszonyt. Küzdött magával. Nagyon vágyódott utána. Úgy képzelte egy percig, hogy ha elmegy hozzá: visszahódítja. Egyszerűen, természetesen, a győző jogán visszaveszi. Azután undorítónak találta ezt a gondolatot. Undorítónak találta az osztozkodást. És Gálra gondolt és egyszerre ellágyult a szive. Feltámadt a dühbe és haragba fullasztott szeretete a fiú iránt, a hálája, a gyöngédsége, amelylyel régebben dédelgette, és vissza kellett tartania a könnyeit, hogy ne sirassa. Talán meg is ölte… Végig futott a hátán a hideg erre a gondolatra, és egyszerre ezt mondta magában:

– Az asszony az oka.

Gyűlölni kezdte az asszonyt.

– Becstelen, buta perszóna, mondta magában. Annak dobja oda magát, aki jön. Hát érdemes az ilyen rongy arra, hogy két derék férfi gyűlölje és gyilkolja egymást érte?

Forrott benne a méreg. Vécsyvel vacsorázott együtt; azután az egész társasággal együtt ivott. Dühösen, keserűen ivott, ádáz haraggal itta le magát. A társaság zajosan ünnepelte. Girálthyból ekkor kitört a harag.

– Komisz, szívtelen banda vagytok ti. Igy örültök, hogy a pajtástokat, a barátotokat lovagiasan legyilkoltam.

– Szamár vagy öreg, mondta neki Vécsy. Igyál!

Girálthy dühödten ivott. Tizenegy órakor egészen részeg volt. Ekkor jött a kocsi – amelyet megrendelt – hogy kivigye a vonathoz.

– Öregem mondta neki Vécsy, te egészen részeg vagy. Kikisérlek, beraklak a vonatba, mert még bajod esik.

Beült vele a kocsiba. Girálthy sírt:

– Megöltem a legjobb barátomat, a testvéremet. Megöltem Pistát. Megöltem Pityut!…

Odafordult Vécsyhez. Részegen dadogott:

– Tudod miért öltem meg. Egy ringyó miatt. Egy rongy miatt. Akarod? Te is megkaphatod. Menj hozzá és mondd neki, hogy megölöd magad, mint Zemplény Gyurka. „Főbe lövöm magamat Ilka az ablakod alatt!“… Mondd neki. Már megkaptad. Olyan buta. Csak ennyit mondjál és füttyents neki, – már a tied. Ezért a rongyért öltem meg a testvéremet, Pityut!…

– Részeg vagy te pajtás, mondta neki Vécsy.

Azután berakta a vonatba.

X.

Vécsy tíz nap mulva elment a kórházba. Beeresztették Gálhoz.

– Szervusz fiú, köszönt neki, hát hogy vagy?

Gál ágyban feküdt nagy kötéssel a fején.

– Köszönöm, mondta, most már jobban.

Beszélgettek; azután Gál félénken, halkan megkérdezte:

– Te, tudják a városban, miért verekedtünk?

– Annyit mindenki tud, hogy Mertzné miatt. Girálthy is sokat volt vele, te is sokat voltál vele…

Gál nyugtalanul sóhajtozott, azután nagy elhatározással megszólalt:

– Pali, jóbarátom vagy te nekem?

– Igen.

– Rád bizhatom egy nagy ügyemet?

– Igen.

– Bízhatom a diszkréciódban?

– Igen.

– Talán ostobaság, amit csinálok. De nem bírom tovább. Menj el kérlek Mertznéhez. És mondd meg neki… Mondd meg neki, hogyha tíz nap óta nem érdeklődött is irántam, ha nem küldött egy üzenetet, egy levelet, egy jó szót, én mégis mindig rá gondolok. És üzenje meg veled, hogy nem haragszik rám.

– Megmondom neki.

– Mikor?

– Még ma.

Vécsy azután elment. Délután felkereste az asszonyt. Az asszony szép volt: friss, elegáns, jókedvű. Mikor Vécsy elmondta neki az üzenetet, elpirult és zavarba jött.

– Kérem, mondta zavarodottan, mondja meg Gálnak, hogy én… Hogy én nem haragszom rá.

– Mást ne mondjak neki?

– Mit mondhatna mást?

– Nem üzen neki semmit?

– Nincs mit üzennem… Nekem nagyon kínos ez a dolog. Én nem tehetek róla. Én ártatlanul keveredtem bele. És az emberek úgyis annyit beszélnek.

Vécsy dühbe jött a gyáva mentegetődzésre.

– Minek hazudik? – mondta haragosan. Az a szegény fiú félholtan fekszik a kórházban…

Az asszony ijedten húzódott vissza.

– De nekem, dadogta, semmi közöm sincs hozzá.

Vécsyt elöntötte a méreg. Odalépett hozzá és megfogta a karját.

– Minek hazudik? – kiáltott rá.

Az asszony ijedten állott fel, Vécsy fogta a karját és maga mellett érezte a kiegyenesedett testét.

– Minek hazudik? – kérdezte halkabban.

Az asszony félénken dadogott.

– Én nem… én igazán…

Vécsyt forró vágyakozás öntötte el ebben a percben. Még mindíg fogta az asszony karját. Közelebb húzta magához és száraz torokkal súgta a fülébe:

– Maga azt akarja, hogy mind öljük magunkat magáért.

Az asszony rémülten nézett rá. Vécsynek szikrázott a szeme és kitágultak az orrlyukai. Görcsös karral rántotta magához az asszonyt és rekedten recsegő hangon lehelte rá:

– Én is ideállok az ablak alá, mint Zemplény Gyurka…

Az asszony elsápadt, halálos rémülettel reszketett, beleesett a Vécsy durva karjaiba és nem tudott védekezni. –

Vécsy zavarodottan pödörte a bajuszát. Az asszony zokogva ült fel, és a kezébe hajtotta a fejét. Nem tudtak szólni, Vécsy végre kínos zavarban megszólalt:

– Milyen üzenetet vigyek Gálnak?

Az asszony elkeseredetten zokogott.

– Semmit, mondta, semmit.

– Valamit kell neki mondanom.

– Semmit!… Ilyen gazság!… Ilyen becstelenség!

Vécsy nem tudott kibontakozni a zavarodottságából. Végre megpróbálkozott valamivel. Odament az asszonyhoz és megsimogatta a karját. Azután meg akarta csókolni a nyakát.

– Nem! – sikoltotta az asszony. Nem! Takarodjék!

– De holnap eljövök, mondta Vécsy.

– Nem. Utálom magát. Undorodom magától.

Vécsy megpróbált könyörögni:

– Hadd jöjjek el!… Szeretem magát!

Az asszony erre felállott. Összeszorította az öklét és szembenézett Vécsyvel. Egy percig hallgatott, azután szabadon eresztette a dühét.

– Maga poltron. Gyáva gazember. Piszkos szemétfickó. Bitang kocsis. Az ilyen pimaszok számára a leköpés is nagy megtiszteltetés.

Zuhogott a férfire a haragos, elvakult, nem válogatós szidalma. Vécsy a szemébe nevetett.

– Most már beszélhetsz babám. Előbb szóltál volna.

Az asszony piros lett a haragtól, teleszítta a száját levegővel és háromszor egymásután a szemébe vágta:

– Hamis kártyás! Hamis kártyás! Hamis kártyás!

Vécsy elfehéredett. Ez a pletyka, amit most belecsaptak az arcába, elevenére talált. Most egészen átalakult azzá a paraszttá, amivé néha válni szokott. Az asszony még egyszer mondta, halkabban most már és kissé ijedten:

– Hamis kártyás.

Vécsy hozzálépett, megfogta a csuklóját, megcsavarta és a földre taszította.

– Hallgatsz? – kiáltott rá.

Az asszony ijedten hallgatott. Vécsy felemelte a lábát és a cipője orrát hozzáérintette az asszonyhoz.

– Na megállj! – mondta neki.

Végignézett rajta és hozzátette:

– Lotyó!

Azután elment.

XI.

Másnap felsétált a kórházba.

– Mertzné, mondta Gálnak, azt üzeni, hogy nem haragszik rád.

Gál rémülten nézett rá.

– Ezt üzeni? Egyebet nem?

– Nem.

– Semmit?

– Semmit.

Gál lehúnyta a szemét.

– Pajtás, mondta neki Vécsy, rossz asszony az.

Gál felnyitotta a szemét. Ránézett.

– Lehet, mondta. Lehet, hogy rossz asszony. Hát majd kigyógyulunk talán ebből is.

Vécsy azután elment. Délután találkozott a rendes társaságával. Akkor félrehívta Rápolt Kálmánt.

– Te Kálmán, mondta, vér van a te eredben vagy víz?

– Vér van abban öregem, még pedig jó kún vér.

– Hát Kálmán, kell-e szép asszony?

– Kell.

– De merni is kell ám azért valamit.

– Merek én.

– Szeretnéd-e Mertznét?

Rápolt összeszorította a két ajkát és füttyentett egyet.

– Hát szeretnéd?

– Igen.

– Csak tőled függ. Megkaphatod. Én is megkaptam.

– Te?… Te?… Te…?

– Igen.

– Hát mondd. Mondd. Gyorsan.

Végighallgatta a Vécsy elbeszélését.

– Hát te kitől hallottad ezt? – kérdezte azután.

– Girálthytól, mikor részeg volt.

– És hát ha egy pofont kapok tőle?

– Hát legfeljebb kaptál egy asszonypofont.

– És hát ha botrány lesz belőle?

– Légy nyugodt. Az asszony jobban fél a botránytól, mint te.

– Hány óra?

– Hat.

– Rögtön megyek.

– Eredj. A Hungáriában várlak.

XII.

Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy felugrott.

– No? Széna vagy szalma?

– Rápolt mosolygott és egy nagy lélegzetet vett:

– Széna.

Vécsy örömében a nyelvével csettintett.

– Pincér, kiáltotta, Pommeryt!

Azután odafordult Rápolthoz:

– Most ülj ide az asztalhoz és mondj el mindent.

Rápolt húzódozott:

– Te! Csak nem mondom el…

Vécsy ordított:

– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen lovagias. Rögtön elmondasz mindent.

Azután csendesebben folytatta:

– Én úgyis mindent elmondok.

Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:

– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot. Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon. Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem, mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának, hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy? mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“ mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne bántson; hagyjon el engem; menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. – „Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki még egyszer. Erre nem tudott védekezni.

A társaság izgatottan kérdezte:

– És? És?

Rápolt büszkén mosolygott és ennyit mondott:

– Én pedig nem vártam biztatást.

Az asztal körül ideges hallgatás volt egy másodpercig.

– Éljen! – kiáltotta ezután Vécsy.

A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek. Tomboltak az örömtől.

– Hogyan búcsúztál el tőle? – kérdezte Vécsy.

Rápolt nevetett.

– Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet.

– És ő mit mondott?

– Szomorú volt.

– Majd felvidítjuk, mondta Vécsy. Éljen a jószívű, szép asszony!

A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat ittak. A társaság a részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:

– Lovagias ember ilyen dolgokról nem beszél.

Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a részleteket.

– Holnap, mondta később, megint felmegyek hozzá.

– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is jusson.

– Úgy van, kiáltották a többiek.

– Sorsot húzunk, mondta Vécsy, hogy ki menjen fel hozzá holnap.

A társaság lelkesedett ezért a tervért. Vécsy elővett egy forintot.

– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz Janié az írás.

A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.

XIII.

A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.

Felment az asszonyhoz. Becsengetett. Egy szobalány jött ki.

– A nagyságos asszony, mondta, senkit sem fogad.

– Beszélnem kell vele, kiáltotta erre Rácz Jani. Nagyon fontos ügy.

A szobalány erre bement és egy perc mulva visszajött.

– Tessék besétálni.

Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.

– Jó estét Rácz, mondta neki az asszony. Mit akar tőlem?

Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan sikoltott és ellökte magától.

Rácz Jani megtántorodott. De nem esett el. És erre energikus lett.

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától, kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.

Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és összekulcsolta a kezét.

– Rácz! Kérem, könyörgök, ne bántson!

Rácz Jani kérlelhetetlen volt. Odament az asszonyhoz:

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, hogy főbelövöm magam.

Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett és így neki kellett engednie.

XIV.

Másnap délután Kurt báró csengedett be az asszony lakásába. Az ajtót azonban nem nyitották ki. A szobalány az ajtó nyílásán át szólt ki:

– A nagyságos asszony senkit sem fogad.

– Fontos ügy…

– A nagyságos asszony holnap elutazik és senkit se fogad.

Kurt tárgyalni akart még, de a szobalány otthagyta az ajtó előtt. Kurt megfordult és elment.

Dühös volt. A társaságnak elmondta a dolgot. Kinevették. Ez még dühösebbé tette. Káromkodott.

– A keserves rézangyalát annak az asszonynak. Most becsukatja az ajtaját. Mikor én jövök sorra. A lotyó! Csak épen én ne?

Később inni kezdett és erre még dühösebb lett. Úgy érezte, hogy jogai vannak az asszonyra, és hogy az asszony kijátszotta és megcsalta.

Ivott. Tizenegy óra tájban egyszerre felugrott és menni készült.

– Hová mégy? – kérdezték tőle.

– Várjatok rám, mondta, eszembe jutott valami.

Egy óra tájban visszajött. A sapkáját félre csapta, a kardját a kezében hozta. Csillogott a szeme. Gőgösen fütyörészett.

– Hol voltál? – kérdezték tőle kiváncsian.

Kurt leült, várt egy kicsit, azután nagyon nyugodtan és nagyon diadalmasan válaszolta:

– A szép asszonynál! A szeretőmnél!

– Mi? Hol? Kinél?

– Ilkánál.

A társaság elbámult.

– Hogyan? Hogy csináltad ezt?

Kurt boldogan élvezte a dicsőséget, azután csendesen és büszkén elbeszélte a dolgot.

– Nagyon egyszerű az ügy. Mikor innen elmentem, elmentem a Mertz-ház elé. A kapú be volt csukva. Megnéztem a rácskerítést. Nem volt valami magas. Átmászok én ezen, gondoltam magamban. Át is másztam, csak egy vas kiszakította a nadrágomat. Hát átmásztam. Melyik lehet most az asszony hálószobája? – gondoltam magamban. Kikombináltam, hogy az utolsó sarokablak. Odamentem. Szépen bekocogtattam az ablakon. Kocogtattam egyszer. Kocogtattam kétszer. Senki se válaszolt. Ráütöttem egyet az ablakra. Erre láttam, hogy odajön az ablakhoz az asszony. Kinyitotta a spalétát, de az ablakot nem nyitotta ki. Kérni kezdtem, hogy nyissa ki, de nem akarta. Erre hangosabban kértem. Erre megijedt, hogy emberek találnak jönni. Erre kinyitotta. Kért, hogy menjek el. Megigérte, hogy holnap mehetek hozzá. De én nem adok semmit az ilyen igéretekre. Elővettem a revolveremet, felhúztam a kakasát, nagyot pattant a rúgó, és azt mondtam neki, hogyha be nem ereszt, ott rögtön az ablaka alatt főbelövöm magamat, mint Zemplény Gyurka.

Kurt elhallgatott. A társaság sürgette:

– És? És?

– És erre beeresztett, mondta Kurt nyugodtan.

XV.

Az asszony egyedül maradt és előbb kábultan feküdt egy ideig. Azután a csengőhöz ment és türelmetlenül, hosszasan csengetett. Azután újra csengetett és azután megint haragosan, hosszasan nyomta a csengőt.

Végre bejött az álmos szobalány.

– Lidi, mondta neki az asszony, hozasson egy fiakkert. A két órás gyorsvonattal utazunk.

A szobalány elbámulva nézett rá.

– Csak nem! – mondta.

– De igen. Menjen.

– Még be sincs minden pakolva.

– Majd a szakácsné utánunk küld mindent.

– De ilyenkor éjjel…

– Fogja be a száját és kotródjék.

Az asszony haragos volt, ideges, lázas, türelmetlen. Gyorsan felöltözködött és várta a kocsit. Fel és alá járkált a lakásban, toporzékolt, tombolt és sóhajtozott a türelmetlenségtől.

A kocsi megjött.

– Menjünk, mondta a szobalánynak.

– Én még nem vagyok felöltözködve. És még egy óránk van.

– Hát siessen, siessen már. Kint akarok lenni a vasútnál.

Végre kocsiba ültek. Az asszony behúzódott az ülésébe és gyűlölettel nézte a házakat, amelyek mellett elmentek. Kint az állomáson lefátyolozta magát, beült a váróteremnek egyik zúgába, és reszketett tőle, hogy ismerőse talál jönni. De nem jött senki.

Két órakor végre beült a vonatba. Egyedül voltak egy fülkében. A szobalány elaludt, az asszony pedig maga elé nézett és átvirrasztotta az egész éjszakát.

– Soha nem megyek vissza ebbe a becstelen fészekbe, gondolta. Minek maradtam eddig is? Miért nem jöttem el? Miért nem utaztam? Legalább az első után… Miért nem találtam ki hamarább, hogy kieszelt dolog? Miért nem utáltam meg hamarább az egész várost?

Egész éjjel ezzel a gondolattal foglalkozott: miért nem jött el hamarább. Miért engedte, hogy újra meg újra meglepjék, torkon ragadják becstelenebb és becstelenebb ötletekkel? Nem tudott válaszolni magának, de egyre nagyobb és keserűbb undort érzett a város iránt. Nem gondolkozott azon: mi történt vele? Nem is próbálta magyarázgatni. Csak az az egy homályos érzése volt, hogy nagyon piszkos a teste.