Part 10

Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott nyugtalankodni azért, ami történt.

Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó, csodálkozva rázta a fejét:

– Hová tudtak úgy elszökni?

Néha felmutatott a Tisza eredete felé.

– Hacsak Lengyelországba nem mentek…

Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi vadászatra Szolnokba. Elment.

– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk a Görbe-szigetre.

Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda káromkodott:

– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a csónakunkat.

Elvitte bizony. A társaság mulatott a kalandon.

– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk jönnek.

Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos hullámokat vetett.

– Nem szokta elárasztani a szigetet? – kérdezte egyikük.

– Nem. Soha, – mondta a gazda. A dombot sohasem éri el.

Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat, elszakított malmokat hozott magával.

– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki sem jöhet értünk.

Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De az italuk elfogyott.

– Bor nincs, – mondta a gazda, – be kell érnünk Tisza-vízzel.

Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a többieket. Ittak. Mikor Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos utálat fogta el. Sápadtan mondta:

– Ebből a vízből nem iszom.

Nevettek rajta:

– Majd iszol még. Más nincs.

Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent, fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…

Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki a partnak.

– Igyál, – mondták neki a többiek.

Kádár kétségbeesve védekezett:

– Nem, nem!

Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki, és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.

Talpraállott. Szédülve tekintett körül az óriási vizen. A becstelen, a bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz. Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan, panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:

– Ezelőtt öt évvel a Tiszába temettem a feleségemet…

ÖT EZÜST FORINT.

Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.

Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány jött be:

– Egy ember jött a nagyságos úrért.

Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.

– Mi baj van? – kérdeztem.

– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem jönni.

Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.

– Oh, mondtam kellemesen meglepetve, nincs is olyan messze.

A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.

A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az udvar, gondoltam.

Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és ránk világított.

– Jó estét, doktor úr, mondta, csakhogy itt tetszik már lenni.

Ekkor megismertem. Bábaasszony volt a kerületből.

– Jó estét Novákné, köszöntem neki.

Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány világosságánál láttam, hogy egymás mellett fekszenek férfiak, nők, három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben. Rettentő undor fogott el.

– A másik szobába tessék doktor úr, mondta Novákné.

Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan. Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy pólyás csecsemő.

– Mi baja az asszonynak? – kérdeztem Nováknétól.

– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a férjét, hogy hívja a legelső doktort.

Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában feküdt.

Levetettem a felöltőmet, a kabátomat és a mansettáimat.

– Adjanak egy széket, mondtam, amire rátehetem ezeket.

A szék sehogysem akart előkerülni; felakasztottam a holmimat az ablakra.

– Meleg vizet! – mondtam dühösen. – A kezemet akarom megmosni.

– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.

– Hát adjanak hideg vizet.

Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…

– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami baj, rögtön küldjenek értem.

Megmostam a kezemet, és sietve öltözködtem fel.

A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és a zsebében kotorászott.

– No, mondta neki Novákné, fizessen a doktor úrnak.

Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz kezével a másikba rakta.

– Csak nem fogadok el pénzt ettől az embertől, mondtam.

– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni, keres ez; van ennek pénze.

A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett. Egy elutasító mozdulatot tettem.

– Tessék elfogadni, – mondta Novákné.

– Doktor úr, – szólt a tót, – tessék…

Eltoltam a kezét.

– Eh, – mondtam, tartsa meg. Fektessék tiszta ágyba az asszonyt.

Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én sietve mentem el.

Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül vártam a házmestert. Végre jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta, tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.

… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –

Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba. Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…

Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam. Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.

– Doktor úr, mondta, operációra van szükség.

A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A szobában rajta kívül még vagy tizen feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.

Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva megszülte a gyerekét. Menni készültem.

Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.

– Doktor úr, – mondta intő hangon Novákné, – tessék elfogadni.

Az ajkamba haraptam és elfordultam.

– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a nyári dolgokra.

Ekkor eszembe jutottak a nyári dolgok.

… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő hangon:

– Doktor úr!

A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt. És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága felett.

AZ ERŐS.

Csák kezébe vette a papirlapot.

– Ez minden? Mind itt van?

– Igen, válaszolta a fia.

Kocsiba ültek. Felkeresték a fiú összes hitelezőit, gyanus bankárokat, zúgüzleteket, uzsorásokat. Csák mindenütt fizetett.

– Nincs több?

– Nincs.

– Akkor megyek haza. Kisérj ki a vasútra.

Hallgatva ültek egymás mellett a kocsiban. Mielőtt a vonatba szállt volna, Csák odafordult a fiához:

– Géza! Kijelentem neked, hogy két évig egy fillért sem kapsz tőlem a havi pénzeden kívül. Nem bántam volna, hogy adósságokat csinálsz. De egy vagyonnyit három hónap alatt, és most már másodszor, és ilyen ügyetlen, ostoba, gyáva módon… Meg kell mutatnod, hogy másképen is tudsz élni, hogy egyáltalában tudsz élni. A Csák-birtok nem lesz egy félbolondé. Két évig egy fillért sem kapsz a havi pénzeden kívül.

A sápadt, gyenge fiú lehajtott fővel állott hatalmas, erős, délceg apja előtt. Kettőjük közül az apa volt fiatalabb. Szó nélkül váltak el.

Négy hónap mulva levelet kapott Csák a fiától: – kérek négyezer forintot. Csák nem válaszolt a levélre. Harmadnap távirat jött. Csák széttépte a táviratot. Két napra rá megjött a hire, hogy a fia agyonlőtte magát.

Csák vonatra ült. Keserűen vivódott magával. Marcangolta a lelkét; rongy négyezer forintért engedte meghalni a fiát. Próbálta megnyugtatni a lelkiismeretét: nem tehet róla, nem tehetett másképen, erősnek kellett lennie.

Megérkezett. A fiának egy barátja várta.

– Hogy történt? Miért?

– Horr Lona miatt, az átkozott Horr Lonáért, – tört ki a fiuból a keserűség.

– Ki az a Horr Lona?

– Táncosnő. Excentrique. Bestia. A Francia Mulatóban.

Az eset egyszerű volt. A fiú minden pénzt ráköltött a leányra. Ujra adósságokat csinált. Rá kellett írnia az apja nevét a váltókra. Jött a lejárat. Pénz is kellett volna újra, főbe lőtte magát.

Csák nézte a holttestet és kínzottan nyögte:

– Az anyja még nem tudja.

Másnap volt a temetés. Kevesen voltak, a fiúnak egy pár jóbarátja. A sír előtt lehajtott fejjel állott Csák. Körülötte mozgolódás támadt. Egy kocsiból gyászruhás, sötéten elfátyolozott nő lépett ki. Aranyosan csillogott a szőke haja.

– Ki ez? – kérdezte Csák.

– Horr Lona.

Csáknak megrándult a karja. Az ajka megvonaglott és szikrázó düh gyult ki a szemében.

Az egyik fiu megfogta a karját:

– Bátyám, az isten szerelméért, csak nem csinálsz semmit. Itt!…

Csák lehajtotta a fejét. Igaz. Még botrány is legyen? Csendesen állott, de egyszer-kétszer odanézett a leányra dühös haraggal és vad undorodással. Miatta! E miatt a rongy miatt, e miatt a bestia miatt. Erősnek érezte magát, nagynak, keménynek. Oh, ezzel a gyenge fiúval könnyű volt elbánni; ha férfival volna dolga…

A temetés után hazautazott. Most jött a legnehezebb feladat: elmondani mindent a feleségének és a lányának. Elmondta. Az asszonyok zokogtak, és ő a kezébe hajtotta a fejét.

… Következő nyáron tenger mellé mentek. A felesége beteg volt; az orvos ajánlotta a tengert. A vendéglőben az első napon egy szőke nő mellé kerültek. Csák ránézett és ismerősnek találta.

– Milyen elegáns, szólt a leánya; és Csák törte a fejét, ki lehet.

Egyszerre megdobbant a szive. Hiszen ez Horr Lona. A gyászfátyolon keresztül nem látta jól az arcát, de mégis ráismert. A muló fájdalom újra felcsapott a szivében, és vad gyűlölettel nézte.

– Emiatt, e miatt a rongy miatt!…

Hallgatott. A többiek semmit sem tudtak Horr Lonáról. Nekik egy mesét mondott el, valami boldogtalan szerelemről, nem akarta bepiszkitani – mondta akkor magában – a fia emlékét ezzel itt.

A lányt azután mindennap látták. Csák gőgösen tekintett el felette, de a lány is megismerte, és kék szeme szelid, alázatos, megindult tekintettel bolygott ott körülöttük. Csák ügyet sem vetett rá eleinte, de a lány tekintete később zavarni kezdte. A többieket már nem is nézte a leány; alázatos tekintetéből eltünt a megindultság is, és csak bámulat és tetszés volt benne. Tetszett neki Csák, és a pillantása nyíltan beszélt erről a tetszésről. A férfi dühöngött:

– A becstelen…

Egy napon egyedül sétált a tengerparton. Szembe jött vele a nő. Kitérni már nem lehetett, felszegte hát a fejét, és gőgösen akart tovább haladni. A lány hozzáfordult.

– Uram, mondta, két szót csak…

Csák haragtól égő szemmel tekintett rá, és tovább akart menni.

– Nem, nem – könyörgött a lány. Meg kell hallgatnia. Ne gyűlöljön engem, én nem tehetek róla. Én nem tudtam semmiről. Én nem tudtam, hogy Gézának nincs pénze, nekem mindíg azt monta, hogy annyi van, amennyit akar. Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna… Ne gyűlöljön engem, nem tehetek róla.

Zokogni kezdett. Csák kinosan feszengett:

– Kérem, kérem… igen. Igen elhiszem. Géza gyenge volt.

Elváltak. Csák bosszankodott. Ostoba nő. De Géza csakugyan gyenge volt. Gyenge, gyenge fiú, az életre nem való. Persze, hogy nem merte bevallani, hogy az apjától kéri a pénzt. Gyenge volt.

Kiegyenesítette a derekát, és nagyon erősnek érezte magát.

A lány szeme állandóan követte. Most már kacérkodott vele. Alázatos pillantása kigyúlt néha, összevont pillákkal, fátyolos, álmodó tekintettel nézett rá. Csák most már nem tudta gyűlölni. Ezt gondolta magában:

– Oh, ha egyszer egy férfivel volna dolgod…

A felesége és a lánya elé ment egy napon a tenger felé. Egy harmadik nő is volt a társaságukban. Csák elhülve nézte. Horr Lona.

A felesége bemutatta a lánynak és hozzátette:

– A tengernek köszönhetjük ezt a kedves ismeretséget.

Csák két perc mulva odasúgta a lánynak:

– Gézáról egy szót se. Nem tudják.

Egy hálás pillantás volt a válasz. Mikor elváltak. Csák a feleségéhez fordult:

– Az isten szerelmére, micsoda ismeretségeket kötsz? Ez valami orfeuménekesnő.

– A lányoddal veszekedj, válaszolt az asszony. Különben, fürdőn nem kell az embernek nagyon válogatósnak lennie. Kedves, ennyi elég.

– Oh, olyan kedves volt hozzám, mondta a leány.

Csák hallgatott. Nem tudott már Horr Lonára haragudni. Vakmerő egy nő, gondolta magában. Utána nézett. A távolból csak a szőke haját látta és a karcsu termetét. Szépnek találta.

Azután gyakran voltak együtt. Horr Lona urinő volt, diszkrét volt, elmés, kedves, mulatságos; de a szeme titokban tüzesen lobbant néha Csákra. A férfi érezte, hogyan zavarják meg a nyugalmát ezek a szemek. Ideges lett, zavart, ingerült; küzdött a lány hatalma ellen, de a nyugtalansága egyre növekedett. Látni kívánta már és róla álmodott. A leány akaratosan, könyörögve, álmodozva, mámorosan simogatta a pillantásával.

Egy este szivarozva sétált a kertben. A többiek lefeküdtek már. Találkozott a lánynyal. Zavarodottan állott meg.

– Hová megy? – kérdezte azután.

– Felmegyek lefeküdni, – válaszolt a lány és a kezét nyujtotta neki.

Csákon forróság futott át.

– Felmegy, felmegy… mondta dadogva.

– Igen.

A lány megszorította a kezét hosszan, tartósan, égetően, és lesütött szemmel ment el.

Csák megállott. Pirult, szégyenkezett, megvetette magát, a feleségére gondolt és a leányára, akik itt vannak a szomszédban; a fiára gondolt; de forró láz futott át a tagjain, égető szomjuság tikkasztotta el a torkát a meleg nyári éjszakában, és a leány után indult.

A CSÁSZÁR MEGHAL.

A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát kellett kifejeznie.

A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta:

– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben – meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség állapotában.

– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos, változatlan.

Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan mondta:

– Egy kis frissítő.

Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva jókedvűen és hangosan beszélgettek.

– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő pisztrángot?

– Konzerv. Egy cuvervillei kereskedő hozatja nekem.

– De kérem, uraim, kóstolják meg ezt a pisztrángot. Bámulatos.

Egy lelkes hang válaszolt:

– A bor, csak a bor!… Ez a rajnai! Hiába, a császári pincék…

Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül, hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha örömeinek az élvezését. Néhányan szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és felkiáltott:

– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk lenni, hozzá kell fognunk.

A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság előtt megjelent a császár.

Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték. Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy emelték előre.

A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is. Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen tartsák, az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a homlokukon.

Ularsky egy lépést tett előre, és rekedten szólt:

– Császári felség, eljöttünk…

A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.

Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól rekedten, kiáltva mondta:

– Felséges uram…

Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra. A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett a két lakájra. Le akart feküdni.

Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a földszintre. Ularsky halkan mondta:

– Köszönjük, tanár úr.

A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.

A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen járt-kelt az altábornagy.

– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.

Azután kétségbeesve fordult a tanár felé, és panaszosan kiáltotta:

– De mért van civilben?

A tanár nyugodtan mondta:

– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt, és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos, teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.

Azután hozzátette:

– Ezt is alig tudjuk ráerőszakolni.

A tábornagy szomorúan és makacsul felelte:

– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…

A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat. Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége volt a rosszkedvnek.

– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.

– Kérem. A legnagyobb örömmel.

Ularsky ekkor megint az órájára nézett és azt mondta:

– Menjünk uraim. Legfőbb ideje. Csak le ne késsünk.

Az urak is megnézték az órájukat, és sietve hörpintették le a borukat.

– Elkésünk, – mondta az egyik. – Siessünk, siessünk.

A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a kocsisoknak:

– Gyorsan, gyorsan, hogy idejében kinn legyünk.

Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember kísérte el a kocsiig.

– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek. Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.

– Igen, tanár úr.

A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik elmentek.

A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár mindenáron le akart feküdni.

– Elmentek, – mondta neki.

– Az öreg is?

– Az is.

– No akkor rajta.