Part 9

Csónakot ott lehetett venni, nem messze attól a helytől, ahol a tutajok szoktak kikötni. De mi nem láttunk kikötött tutajokat, így hát tovább mentünk mintegy három óránál tovább is. Az éjtszaka szürke és szinte sűrű lett, ami majdnem olyan komisz dolog, mint a köd. Sem a folyó formáját nem ismerni föl, sem semmi távolságot nem lehet látni. Későre járt az idő és nagy csendesség volt, amikor egy gőzöst hallunk jönni a folyón fölfelé. Meggyújtottuk a lámpásunkat s azt gondoltuk, majd észreveszik. Fölfelé igyekvő gőzhajók nem igen kerültek a közelünkbe, mert szeretnek oldalt menni, a cövekek irányában s keresik a csendes vizet. De olyan éjtszakákon, mint a mai, nekivágnak az áramnak s teljesen a folyó ellen mennek.

Jól hallottuk a dohogását, de nem láttuk magát a hajót míg szinte rajtunk nem volt. Épen nekünk jött. Sokszor megcsinálják a hajósok ezt s próbálják, milyen közel tudnak az ember mellett elmenni anélkül, hogy érintenék, néha a kerék elvág egy kormánylapátot s ilyenkor a hajókalauz kidugja a fejét és röhög, s azt hiszi, nagyszerűen csinálta. Hát itt jön, s mi azt mondtuk, megpróbálja elsiklani mellettünk, de nem látszott eltérni egy paraszthajszálnyira se. Nagy hajó volt s nagy sebten jött is, olyan volt, mint egy fekete felhő, szentjánosbogárból rakott sorok rajta; de hirtelen mintha felfúvódott volna, vastagon, félelmesen, hosszú sora a kemenceajtóknak tárva-nyitva világlott, mint vörösen izzó fogak, és ormótlan eleje épen a fejünk felett lógott. Egy nagy kiabálást hallottunk, harangok csilingelését, a masinák megállását, összevissza szitkozódást, a gőzsíp füttyjét, s amint Dzsim a vízbe szökött az egyik oldalon s én a másikon, ránk csapott és egyenesen keresztül a tutajon.

Én lebuktam s iparkodtam a víz fenekét is elérni, mert egy harminc láb átmérőjű keréknek kellett fölöttem elmennie s én iparkodtam neki helyet csinálni. Mindig el tudtam lenni egy percig a víz alatt, ezúttal azt tartom, lenn voltam másfél percig. Aztán sebten fellöktem magam a víz színére, mert már szinte odavoltam. Feljöttem hónaljig a víz fölé, kifújtam orromból a vizet és lélekzetet szedtem. Természetesen zúgó árban voltam s természetesen egy perccel azután, hogy megállították, újra megindították a hajó masináját, mert a tutajos emberekkel ugyan soha se törődtek sokat. Most hát ott dübörgött fölfelé a vízen, látni nem lehetett a sürű éjben, de hallani hallottam.

Vagy egy tucatszor elkiabáltam Dzsimet, de semmi feleletet nem kaptam. Hát belekapaszkodtam egy deszkaszálba, amely nekem jött amíg vizet tiportam és part felé indultam, magam előtt tolva a deszkát. Sokáig tartott, míg a víz sodrából kievickéltem, de szerencsésen partra jutottam. Nem sokat láttam, csak igen keveset az útból s elmentem tapogatózva tán vagy egy negyedmérföldnyire hepehupás területen s nekimentem egy nagy, régi módi dufla gerendahajléknak, mielőtt észrevettem volna. El akartam mellette osonni, de kiugrott egy csapat kutya s elkezdett tutulni s ugatni rám. Én pedig jobb dolgot tudtam magamnak, mint hogy ezekkel is kikezdjek.

XVII. FEJEZET.

Körülbelül egy félperc mulva valaki kiszólt az ablakon anélkül, hogy a fejét kidugta volna s azt mondja:

– Készen, fiúk! Ki az?

Én aszondom: Én vagyok.

– Ki az az én?

– Dzsekszon Gyuri.

– Mit akarsz?

– Semmit, uram. Csak odébb szeretnék menni, de a kutyák nem eresztenek.

– Mit kuncsorogsz te erre éjtszakának idején, mi?

– Nem kuncsorgok én uram; leestem a gőzhajóról.

– Oh, le, a gőzhajóról? Valaki gyújtson gyertyát. Mit mondtál, mi a neved?

– Dzsekszon Gyurit mondtam, tens uram. Csak gyerek vagyok.

– Ide vigyázz! Ha igazat beszélsz, nincs mitől félned, senki se fog bántani. De ne próbálj mozdulni; állj meg ott, ahol vagy. Menjetek, Bob és Tom, egyitek hozza el a puskákat. Dzsekszon Gyuri, van veled valaki?

– Nincsen uram, senki.

Hallom az embereket a házban mozogni s világosságot látok. Az emberem ezt kiabálja:

– Tedd félre azt a gyertyát Betszy, te vén bolond, hová tetted az eszedet? Tedd a földre a bejáró ajtó mögé. Bob, ha készen vagy és Tom is, álljatok helyetekre.

– Készen vagyunk.

– No, Dzsekszon Gyuri, ismered-e a Sepperdszonékat?

– Nem, uram, soha hírüket se hallottam.

– Jó, lehet igaz, lehet nem igaz. Készen vagyunk mind. Előre Dzsekszon Gyuri. Vigyázz, ne siess, – jöjj nagyon lassan. Ha van valaki veled, maradjon hátul, ha előre jő, lelőjjük. Most gyere. Gyere lassan; nyisd ki az ajtót magad, csak épen annyira, hogy bejuthass, hallod?

Nem siettem, még ha akartam volna se tudtam volna sietni. Csak egyet léptem lassan egyszerre, és semmi neszt nem hallottam, csak mintha a szívemet hallottam volna. A kutyák ép úgy hallgattak mint az emberek, de kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három padlólépcsőhöz, hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem, leveszik a vállamról.

A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek, én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska, melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:

– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.

Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak, nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe, mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg asszonyság azt mondja:

– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem gondolod, hogy éhes is lehet?

– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.

Erre azt mondja az öreg asszonyság:

– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból szárazat.

Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle, ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:

– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.

– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.

Mind nevettek, s Bob azt mondja:

– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire te ideértél.

– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.

– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég, ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és tedd meg, amit édesanyád mondott.

Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem, megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki, elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla semmit.

– Hát találd ki, mondja ő.

– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.

– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.

– Miféle gyertya, mondok.

– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.

– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?

– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.

– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?

– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, – nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál. Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van? Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.

Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam, hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról, mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet. Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is fölébredt, azt mondtam neki:

– Tud maga sillabizálni, Bökk?

– Tudok, aszondja.

– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.

– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.

– Rendben van, mondom, hát rajta.

– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.

– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.

Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.

Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.

Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni. A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.

Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda nem adták volna semmi pénzért.

Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.

Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia volt, tele képekkel. Egy volt _A zarándok útja_, egy emberről szólt, aki elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: _A barátság hódolata_. Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam. Meg-meg egy volt _Henri Klé Beszédei_; és egy másik _Gonado családi orvosa_, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.

A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták, és egy, amelynek címe volt a _Nyilatkozat aláírása_. Volt egy pár olyan, amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített, mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj, hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem, amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam, meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.

Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a _Presbiteriánus Figyelőből_ szedett: halottak listáját, szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett és belefúlt:

ÓDA

_néhai Steffen Dauling Botszról_.

Kicsi Botsz tán beteg lettél, Úgy ragadt el a kaszás? Sok jó szivet bússá tettél? És volt érte nagy sírás?

Nem; nem ez volt a te véged Kicsi Steffen Botsz gyerek, Bárha sokan sírtak érted, Nem kórság emészte meg.

Nem hökkhurut, vagy e fajta, Sem kanyaró, torka rossz, Mi nevedet megrontotta, Kicsi Steffen Dauling Botsz.

Sem hűtlen szerelmi bánat Busítá göndör fejed; Sem gyomorbajod nem támadt, Kicsi Steffen Botsz gyerek.

Oh nem! Sírjatok, hallgatva Sorsát, mit elmondok én: Lelke testét el úgy hagyta, Kútba esett a szegény.

Bár kihúzták és belőle Kinyomkodták a vizet: Későn volt: dicsőbb mezőre Vitte őt angyal sereg.

Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg: készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába, amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit. Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam, hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott olvasgatott a bibliájából.

A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy »Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.

Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.

XVIII. FEJEZET.

Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen. Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott; még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne, egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt, amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.

Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.

Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot viseltek.

Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották. De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.

Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.

Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett állni az ugrásra.

Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.