Part 8

Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja, nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd meglátja, ha egyszer megpróbálja.

A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre hallom, hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot követni, de nem tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy tuskófészekbe keveredtem, mert láttam őket hirtelen feltünedezni mind a két oldalon, s néha épenséggel csak keskeny csatorna volt köztünk. És tudom, hogy olyan is volt, mit én meg se láttam, mert hallottam a víz sodrát, mint horzsolja a régi száraz ágat-bogot, ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott, hogy nem hallottam a hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam, hogy valamikép addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni, mint a tüzes embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani tudja az embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.

Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom magamat, mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a folyóból. Ebből azt gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti a partot, különben már távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang el nem éri, – a tutaj valamivel gyorsabban úszott, mint én.

Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely tuskón és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát lefeküdtem a csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább. Persze elaludni nem akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megállani, hát mondok csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni fogok.

De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én pedig oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem tudtam hol vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe kezdett minden jutni, mintha a mult hétből jöttek volna homályosan elő a dolgok.

Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind a két partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál. Nézek előre a folyón s látok egy fekete foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor elértem, nem volt egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz guzsolva. Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán megint egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.

Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy aludt, jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát leszakadt róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap. Keserves dolga lehetett neki.

Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra s elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva, mondom:

– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?

– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél a vízbe? Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi. Nem löhet eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy tapogassalak mög. Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó egiszségbe, szakasztott az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni jóságnak.

– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?

– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?

– Hát akkor mitől vadultál meg?

– Megvadutam?

– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha odalettem volna valahová.

– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy nem vótál oda?

– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is mentem volna.

– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy ki vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg nekem.

– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol van, azt nem látom.

– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a kötelet a csónakban, hogy kikötsz a homokon?

– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.

– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt a tutaj mög neki locsanva nem leúszott a vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a ködbe?

– Miféle ködben?

– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem kajabátál hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem keveredtünk abbaja szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a másikunk meg anyi mintha eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun jár. Oszt, én nem neki lódútam essereg szigetnek és rémisztőn kutyávul vótam és majd hogy bele nem vesztem a vízbe? Hát nem úgy vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.

– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se szigetet, se galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk egész éjtszaka, amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt tartom, én is elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is ihattad magadat, hát nem lehet más: álmodtad az egészet.

– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?

– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül semmi sem történt meg.

– De Hokk, ollan világos minden.

– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én tudom, mert itt voltam az egész idő alatt.

Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és gondolkozott. Aztán azt mondja:

– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot még nem láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így kifárattam vóna.

– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az embert, mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd el mind, Dzsim.

Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet szakasztott úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán azt mondta, most már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy intelemül küldődött ránk. Azt mondta, hogy az első homokság egy embert jelentett, aki jót akart velünk; de a víz sodra egy másik ember volt, aki a jó embertől el akart bennünket szakasztani. A hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer kapunk és ha mi nem iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor bajba kever ahelyett, hogy a bajból kimentsen. Az a sok fatuskó a vízben galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal; de ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk és nem dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a ködből a nagy, tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell érteni és semmi bajunk se lesz többé.

Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam, de most megintelen kiderült.

– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog, Dzsim. De hát mit jelent ez?

A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra mutattam. Most nagyon jól lehetett látni.

Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre. A fejébe már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem tudott volna tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint a maga helyére. De mikor megint eligazodott, erősen rám nézett, mosolygás nélkül és ezt mondta:

– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már kimerílte nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta, az enyim szived majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én már nem bánta mi lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur fölibredte magamat és látok, hogy te megkerülte zegíssigben és eleven: akkor szemem könyezte neked és szerette volna leborultam tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy teli meg voltam hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik, csak arra, hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a fizetsig bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a neki jó barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni magadat.

Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül, hogy ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég volt. Olyan hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is megcsókolhattam volna a lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja vissza.

Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat szedni, hogy odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt; de megtettem, és azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen csínyt el nem követtem rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi, ezt se csináltam volna.

XVI. FEJEZET.

Majdnem az egész nap aludtunk s éjjel útra keltünk valamicskét egy csoda nagy tutaj után, amely úgy ment el mellettünk, mint egy nagy processzió. Négy kisegítő lapátja volt mindenik végin, amiből azt gondoltuk, hogy visz legalább harminc embert. Öt vaskos putrija volt a fedélzetén jól távol egymástól és egy nyilt tűzhelye a közepén és zászlórúdja mind a két végin. Rém hatalmas formája volt neki. Sokra mehet az, aki tutajos gazda egy ilyen jószágon.

Hát úsztunk lefelé és egy nagy kanyarulatba értünk, az ég kezdett beborulni és meleg lett. A folyó igen széles volt s mind a két oldalán erős erdőfala volt; nem lehetett rajta rést vagy tisztást látni. Kairóról beszélgettünk, s kíváncsiak voltunk, ráismerünk-e, ha odaérünk. Én azt mondtam aligha, mert hallottam, hogy körülbelül csak egy tucat házból áll, és ha véletlenül sehol sem égetnek gyertyát, miből tudjuk, hogy város mellett megyünk el? Dzsim azt mondta, abból megtudjuk, ha a két nagy folyó valahol egymásba szakad. De én meg azt mondtam, megesik, azt fogjuk gondolni, hogy egy sziget alsó vége mellett megyünk el s megint az előbbi folyóba kerülünk. Ez megzavarta Dzsimet is, engem is megzavart. Igy az lett a kérdés, mit kell tenni? Én azt mondtam, partra kell evezni, mihelyt valahol világosságot látunk, s azt kell mondani, hogy tata jön utánunk, de még kezdő ember s szeretné tudni, mennyire van még Kairó? Dzsim azt gondolta, ez jó ötlet, így hát rágyújtottunk és vártuk a szerencsét.

Semmit sem volt mit tenni, csak lesni erősen a várost és vigyázni, hogy el ne menjünk mellette. Azt mondta Dzsim, mérget vesz rá, hogy ő meglátja, mert abban a minutában, mikor meglátta, szabad ember lesz; de ha elvétené, megint rabszolgatartó országba jutna és sohase látná a szabadságot. Föl is ugrott minduntalan kiabálva:

– Ahun van neked!

De csak nem volt. Tüzes ember volt vagy szentjánosbogár. Hát csak leült megint s tovább vigyázott, mint előbb. Azt mondja, reszket s a hideg is kirázza attól a gondolattól, hogy olyan közel van a szabadsághoz. Hát megvallom én is reszkettem s majd kirázott a hideg engem is, mikor ezt tőle hallom, mert nekem is földerengett a fejemben, hogy már szinte szabad, és ki volt az oka? Csak én. Már nem tudtam ezt a dolgot sehogy se lerázni a lelkiismeretemről. Megzavart egészen, úgy hogy pihenni se tudtam; nem tudtam békén megállani egy helyen. Eddig nem jutott eszembe, hogy voltaképen micsoda dolgot művelek is én. De most eszembe jutott és nem is tágított tőlem és furdalt mind jobban-jobban. Iparkodtam magammal elhitetni, hogy én semminek sem vagyok az oka, mert hiszen nem én szöktettem meg Dzsimet jogos birtokosától; de semmi haszna sem volt. A lelkiismeret kiáll és aszondja: »De tudtad, hogy megszökött a szabadságáért és te a partra evezhettél és valakinek elárulhattad volna.« Hát így volt és én sehogyse tudtam rajta eligazodni. Ez volt a dolog bibije. Azt mondja a lelkiismeretem: mit vétett neked, aszondja, szegény Vatszon kisasszony, hogy a tulajdon szemeddel látod, mint szökik el a szerecsenje és nem szólsz egy árva szót sem? Mit vétett neked az a szegény öreg fehérnép, hogy ilyen galádul bánsz vele? Iparkodott tégedet tudományra oktatni, jó modorra tanított, s azon volt, hogy tőle kitelhetőleg mindenkép jó legyen hozzád. Ezt tette szegény.

Olyan silányul és nyomorultan éreztem magamat, hogy azt kívántam, bár ne is élnék. Ide-oda izegtem-mozogtam a tutajon, magamat sinfelve, Dzsim pedig utánam izgett-mozgott. Egyikünk se tudott békén maradni. Minduntalan körülugrált és azt mondja: itt meg van Kairód! Mintha belém lőttek volna, úgy hasított rajtam keresztül, és azt gondoltam, ha csakugyan Kairó lenne, nyomorúságomban meg kéne halnom.

Dzsim egyre hangosan fecsegett, amíg én magamban beszéltem. Azt beszélte, hogy az első dolga lesz, ha eljut egy szabadállamba, hogy összespórolja a pénzit és egy centet se költ el belőle, és ha eleget szerzett, megvásárolja a feleségét, aki egy majorban volt, közel oda, ahol Vatszon kisasszony lakott; azután aztán ketten dolgoznak és megveszik két gyermeköket, és ha gazdájuk nem akarná őket eladni, akkor fölfogadnak egy abolicinistát, hogy lopja el őket.

Szinte megdermedtem, hogy ezt a beszédet hallottam. Soha életében efféléket ezelőtt nem mert volna mondani. Lehetett látni, milyen változást csinál rajta az a perc, melyben azt hitte, közel a felszabadulása. Szakasztott a régi mondás: adj a szerecsennek egy collt és elvesz egy ölet. Mondok, ez lett az én gondatlanságomból. Ehol a szerecsen, akit annyi, mintha én szöktettem volna meg s aki áperte kirukkol azzal, hogy ellopatja a gyermekeit, akik pedig másnak a tulajdona, egy emberé, akit soha nem láttam, egy emberé, aki nekem soha semmit se vétett.

Nagyon bántott a Dzsim beszéde, roppant sokat vesztett vele előttem. A lelkiismeretem jobban feltüzelt, mint valaha, míg végre azt mondom neki: »Hagyj nekem békét, még nem késtem el; az első gyertyavilágot ha meglátom, partra megyek és elmondom.« És ezzel rögtön jól, boldognak és tollkönnyűnek éreztem magamat. Minden bajom elmult. Nézegettem is buzgón, nem látok-e világosságot és dudorásztam magamban. Végre látok egy gyertyát. Dzsim elkezd kiabálni:

– Megvagyunk szabadok Hokk, meg vagyunk szabadok! Ugri Hokk, vedd a nyakadba neked lábad, ez a jó zereg Kairó, én ismerek ütet.

Én azt mondom:

– Csónakba ülök, Dzsim, s megyek, megnézem. Tudod, hátha nem az.

Száguldott és elkészítette a csónakot, ócska kabátját a fenekére tette, hogy arra üljek, és a kezembe nyomta az evezőlapátot. S mikor ellöktem a csónakot, azt mondja:

– Mingyar-mingyar kijabalni fogok neked zerememtül enyimtül és aztat fogok mundani: mindent keszenek neki Hokknak; szabad zember megvagyok, és soha se nem megvagyok szabad zember, ha nincs megvan Hokk; eztet Hokk megcsinálta. Dzsim soha se nem elfelejti tégedet Hokk, te vagy neki legjobb baratod a világon, és zegyetlen vagy a ki lette barát a zereg Dzsimnek.

Eleveztem nagy buzgalommal, hogy föladjam, de mikor ezt mondta, mintha kivették volna belőlem a lelket. Lassan eveztem odébb s nem voltam benne biztos, örülök-e, hogy elindultam vagy nem örülök. Mikor ötven ölnyire voltam, azt mondja Dzsim:

– Ott menik, zigaz, zereg Hokk fiacskám nekem, zegyetlen fehír úri zember, a ki mindig megtartotta, amit zereg Dzsimnek megigérte.

Hát ebbe majd belebetegedtem. De azt mondtam: belementem, már nem fordulhatok vissza. Ebben a pillanatban jön felém egy csónak, benne két puskás ember. Megálltak, én is megálltam. Az egyik azt mondja:

– Hé, mi az amoda túl?

– Egy tutajdarab – mondom én.

– Te oda tartozol?

– Oda.

– Van valaki rajta?

– Egy ember, bácsi.

– Az éjjel megszökött öt szerecsen amoda át a kanyarulat fölött. A te embered fejér vagy fekete?

Nem feleltem rögtönösen. Megpróbáltam, de a szó nem jött ki belőlem. Iparkodtam egy vagy két szempillantásig megkeményíteni magamat, de nem voltam elég férfi, egy házinyúl lölke nem volt bennem. Láttam, hogy ellágyulok, hát nem is próbáltam tovább, hanem neki és azt mondom:

– Fejér!

– Azt tartom, gyerünk, nézzük meg magunk.

– Bár jönnének, mondom én, mert hogy a tatám van ott és talán lennének szívesek a partra vontatni a tutajt, oda, ahol a világosságot látni. Tata beteg és beteg a nagyanya is, meg Mari is.

– Ördögadta, sietős a dógunk fiam. De tán még megtesszük. Fogd az eveződet és gyerünk.

Én belekapaszkodtam a lapátomba s ők is evezéshez fogtak. Mikor egyet-kettőt húztunk, aszondom:

– A tatám nagyon hálás lesz kelmetek iránt. Mindenki elmenekül, ha kérem, hogy segítsen partra vontatni a tutajunkat, én magam meg nem bírom.

– No, ez pokolbéli alávalóság tőlük. Furcsa is. Mondsza csak fiam, mi baja van a tatádnak?

– Izé, mondok – csekélység egészben.

Abbahagyták az evezést. Még jó nagy út volt a tutajig. Aszondja az egyik:

– Hazudsz, fiú. Mi baja a tatádnak? Felelj nyiltan, annál jobb lesz rád nézve.

– Megfelelek urak, meg én becsülettel, de kérem, ne hagyjanak el bennünket. A baja, – izé – ha csak odagyünnének előre s a kezembe adnák a kötelük végit, akkor nem is kéne közel jönniök a tutajhoz, – kérem szépen, tegyék meg.

– Húzd hátra, Dzson, húzd hátra a csónakot, mondja az egyik. És hátra eveztek. Menj odébb fiú, evezz balra. Verje meg a ragya, azt hiszem a szél már ránk fújta. Az apádnak himlője van s te nagyon is jól tudod. Mért nem rukkoltál ki vele hé? Szét akarod terjeszteni az egész országban?

– Igaz, mondok hüppögve, azelőtt elmondtam mindenkinek, de el is mentek abban nyomban s a faképnél hagytak bennünket.

– Szegény ördög, van valami a dologban. Nagyon sajnálunk igazán, de hát vigye a kánya, semmi szükségünk sincsen a fekete himlőre, ezt beláthatod. Nézd csak, majd én megmondom mit csinálj. Meg ne próbáld kikötni egy magadban, különben elrontasz mindent. Ússzatok le vagy húsz mérföldet, akkor egy városhoz értek a folyó balpartján. Az már jól napkelte után lesz, és ha segítséget kérsz, azt mondod, hogy embereid mind leverte a lábukról a láz, meg a hideglelés. Ne légy másodszor is olyan bolond, hogy elárulod, hogy mi a bajotok. Látod, most mi kedves szolgálatot iparkodunk neked tenni; te pedig eredj és vess húsz mérföldet közéd és közibénk, ez illik egy jó fiúhoz. Abban semmi hasznod se lenne, ha ott kötnél ki, ahol világosság látszik, az csak egy fatelep. Mondd csak – azt tartom az apád szegény ember és meg kell vallani, csinos kis slamasztikában van. Ide teszek egy húszdolláros aranypénzt erre a deszkára, ha melletted elúszik, vedd le. Szégyenlem, hogy cserben hagylak, de Isten akárhova tegye, kinek volna kedve kikötni a feketehimlővel, ezt belátod, úgy-e?

– Megállj, Páker, – mondja a másik ember – ehun is egy húszdolláros, tedd én tőlem is a deszkára. Isten áldjon, fiam. Tégy úgy, ahogy Páker úr mondta és rendbe lesz minden.

– Úgy van úgy, fiam, isten veled, isten áldjon. Ha találkozol szökött szerecsenyekkel, segítve lesz rajtad: elfoghatod őket és pénzhez jutsz vele.

– Isten velük, uraimék, – mondom én – én mellettem ugyan el nem megy szökött szerecsen, ha rajtam áll.

Elmentek és én visszamentem a tutajra s nagyon elesetten éreztem magamat, mert igenis jól tudtam, hogy rosszul cselekedtem, és láttam, hogy semmi haszna sem volt, hogy próbáltam megtanulni helyesen cselekedni. Nincs az olyan embernek szerencséje, akit kicsi korában nem igazítanak a jó útra; mikor belejut a csávába, nincs ami visszaterelje s dolgára igazítaná, és elhasal. Aztán még gondolkoztam egy minutáig és azt mondom magamban: megálljunk csak, tegyük fel, hogy jót cselekedtél és Dzsimet föladtad volna; jobb érzésed lett volna-e vajjon, mint amilyen most van? Nem, – mondok – ép oly cudarul volnék, mint most vagyok. Akkor hát, – mondok – mi haszna megtanulni a helyes cselekedet útját, ha ép olyan keserves dolog helyesen cselekedni és nem baj helytelenül cselekedni, a bére meg egy ennek is, annak is? Meg voltam akadva. Erre nem tudtam felelni. Igy hát, mondok, mit vesződjem rajta tovább, de ezentúl mindig azt teszem, ami jobban a kezem ügyébe esik.

Bementem a putriba; Dsim nem volt ott. Néztem mindenfelé, sehol se láttam. Mondok: _Dsim!_

– Itt megvagyum Hokk. Már sem nem látni őket sehun? Ne nágyun beszilik.

A folyóban volt, a hátsó evező lapát alatt, csakis az orra látszott ki. Mondom neki, hogy már nem látni őket, hát feljött a tutajra. Azt mondja:

– Mind végedig hallgatta én zegisz beszélgetés és bebujta vízbe és mondok úszik partra, ha idegyüvölnek. Aztán megmegintelen visszaúszik tutajra, ha elmenik innen. De ücskös, hogyan te becsapoltál üket, Hokk! Ez vuta a legfajintosabb csalafintaságod neked! Azt mondik neked gyerekem, remilek, ez megmentett zereg Dzsimt, és ezt soha sem nem elfeledje neked zereg Dzsim, te zaranyos.

Aztán a pénzről beszéltünk. Szép kis summa volt: húsz dollár darabja. Dzsim azt mondta, most már lefizethetünk gőzhajóra, mint fedélzeti utasok és eltart nekünk ez a pénz egész a szabadállamokig. Még húsz mérföld a tutajnak, aszondja, nem is olyan sok, de azért jobb szerette volna, ha már ott is volnánk.

Virradatfelé kikötöttünk és Dzsim roppant nagy gonddal rejtette el a tutajon levő holmit. Azután egész nap azon dolgozott, hogy bugyorokba kötögesse és elkészüljön arra, hogy elhagyhassuk a tutajt.

Ezen az éjjelen egy várost láttunk világosságaival lent balkézről egy kanyarulatban.

Kimentem a csónakon kérdezősködni. Csakhamar egy emberre akadtam künn a vízen csónakban, horgot rakott ki. Fölálltam s ezt mondtam:

– Gazduram, ez a város Kairó?

– Kairó? Nem. Meg vagy bolondulva?

– Hát micsoda város, gazduram?

– Találd ki, ha tudni akarod. Ha pedig itt alkalmatlankodol rajtam még egy félpercig, megkapod, amit nem kerestél.

Visszaeveztem a tutajhoz. Dzsim nagyon odavolt, de én azt mondtam neki, ne búsuljon, remélem, Kairó lesz a legközelebbi hely.

Még hajnal előtt elmentünk egy másik város mellett is és én megint készültem kimenni; de a part nagyon magas volt s nem mentem ki. Kairó körül nincsen magas part, mondja Dzsim. Ezt én elfelejtettem. Kikötöttünk a nappalra egy homokszigeten, mely elég közel volt a baloldali parthoz. Én gyanakodni kezdtem, de Dzsim is. Azt mondom:

– Lehet, azon a ködös éjtszakán jöttünk el Kairó alatt.

Ő azt mondja:

– Ne beszilik errül, Hokk. Szigin szerecsennek szigin a szerencsid. Én mindétig addig gundulta, hogy az a cserge-kígyót bőre még nem kiadta mirgit neki mind.

– Bár sohase láttam volna azt a kígyóbőrt, Dzsim, bár soha a szemem elé ne került volna.

– Nem te meg vagy a hibás Hokk, te nem tudoltál veszedelmit neki. Hat ne szememrehányást tígy magadnak.

Mikor megvirradt, láttuk, hogy a part mellett, ahol voltunk, a tiszta vízű Ohejjó, és kívülről meg az öreg rendes Moddi volt. Hát ezzel vége is volt Kairónak.

Meghánytuk-vetettük a dolgot. Bajos lenne parthosszat visszamenni, mert természetesen nem tudnánk a tutajt víz ellen vinni. Nem volt mit tenni, mint várni estig és visszaindulni a csónakkal, akármi lesz is. Igy egész nap aludtunk a gyapotbokrok sűrűjében, hogy friss erővel láthassunk dologhoz és mikor a sötétség beállt s visszamentünk a tutajhoz, hát nem volt meg a csónak.

Egy darabig egy szót se szóltunk. Mit is mondhattunk volna. Jól tudtuk mind a ketten, hogy a csörgőkigyó bőre csinálta ezt is. Hát mit vesztegettük volna rá a szót. Csak az a színe lett volna, mintha más hibát keresnénk, ami csak új bajt hozna ránk és mindig többet, amíg végre is megtanulnánk, hogy ne kapálódzunk.

Utóbb arról beszélgettünk, mit köllene tennünk s azt sütöttük ki, hogy legjobb lesz a tutajjal tovább ereszkedni lefelé, amíg csónakot tudunk venni, amelyen visszamegyünk. Nem gondoltunk arra, hogy kölcsön vegyük, mikor senkisem látja, ahogy tata szokta tenni, mert alkalmasint üldözőbe vennének érte.

Igy hát mikor beesteledett, elindultunk a tutajon.

Aki eddig nem hitte, most már szentül el fogja hinni, mily meggondolatlanság hozzányúlni a kígyóbőrhöz, el fogja hinni abból, amit az a kígyóbőr rajtunk tett és abból, ha elolvassa és látja, még azonkívül is mit nem tett rajtunk.