Part 7

– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi rizikóval nem jár. Nem úgy van?

– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?

– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt. Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem igaz?

– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?

– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.

– Rendben van. Gyerünk.

Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: – »_Dzsim_«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta nyögéssel. Én pedig azt mondom:

– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk. Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –

– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta keteled és elmente, és mink itt szorulta!

XIII. FEJEZET.

No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt időnk. Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk a magunk számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik oldalán és bizony lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét beletelt, míg leértünk a hajó farára. A csónaknak semmi nyoma. Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, úgy hóttra volt réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De én csak biztatom, hogy jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson, akkor aztán kampec nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a kabinház végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle víz alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a csónak. Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A következő pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor nyílik az ajtó. Az egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár lábnyira tőlem s már azt hittem, végem van. De megent becsapja s azt mondja:

– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.

Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és leült. Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt mondja halkan:

– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.

Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás voltam. De Bill azt mondja:

– Megállj. Űtet kimotoztad?

– Nem én. Hát te?

– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.

– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt marad a píz.

– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?

– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.

Hát visszajöttek és bementek.

Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél szempillantás alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik. Én, ki a késemmel, elvágom a kötelet és usgye, el!

Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak nem is suttogtunk, de tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova siklottunk, halálos némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a hajó fara mellett; és még egy szempillantás alatt vagy száz könyöknyire a roncson túl voltunk; a sötétség elnyelte, el az utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban vagyunk.

Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a lámpást egy szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s ebből tudtuk, hogy a zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s földerengett előttük, hogy épen olyan kutyaszorítóban voltak már, mint Dzsim Torner.

Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után. Most először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy tetszik, nem értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő dolog még gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok magamban, nem azért mondom, de megeshetik még, hogy magam is gyilkosságba esem, mint tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom Dzsimnek:

– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire vagy alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami mesét és szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy kiszabadítsa őket a kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha ütött az órájok.

De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar s ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol semmi világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden teremtett lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e gyertyavilágot, meg nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre az eső elállt, de a felhőség nem mozdult, a villám cikázott s egyszerre csak egy villanásnál észreveszünk egy úszó feketeséget és feléje tartottunk.

A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta lehettünk. Most valami világosságot is látunk messze lenn jobbkéztül a parton. Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt kacattal, amit az a banda lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a tutajon s mondom Dzsimnek, hogy ő csak úsztasson le és tűzze ki a lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két mérföldnyire és hagyja égve amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam az evezőlapátokat és indultam a világosság felé. Amint leértem az irányában, három-négy másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu volt. A parti világosság fölött beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely egy komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát keresve, mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül, amire a kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között. Egyszer-kétszer meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.

Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én vagyok, jól kinyújtózkodik és aszondja:

– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?

Én aszondom:

– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –

És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:

– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl, a tied is csak jóra fordul. Mi van velök?

– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?

– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a kapitánya, a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az első födélzeti matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas is rajta. Nem vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok olyan bolond bőkezű és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és nem tudom úgy szórni a pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam neki akárhányszor a szemibe, hogy mégse cserélnék vele; mert mondok, csak a matrózélet a nekem való élet és elkárhoznám, ha csak két mérföldnyire is kéne laknom városon kívül, ahol soha semmi sem történik, nem én, minden kincsért sem és högyibe mégegyszer annyiért sem. Mert mondok –

Közbe vágtam és aszondom:

– Rém bajban és slamasztikában vannak és –

– Kik?

– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony, és ha kelmed a kompjával oda fölmenne –

– Hová oda föl? Hol vannak?

– Amott a buckán.

– Miféle buckán?

– Én csak egyet tudok.

– Csak nem a Valter Skottot gondolod?

– De azt.

– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?

– Nem jó kedvükből vannak ott.

– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak, ha szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében kerültek ilyen bajba?

– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a városba.

– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?

– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő, amikor elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az éjjelt a barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve kiesett a fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz megfordította a kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két mérföldet és nekilódultak a buckának és a kompos, meg a szerecsenyasszony, meg a lovak odalettek, de Húker kisasszony addig kapálózott, míg feljutott a buckára. Egy órával azután, hogy besötétedett, mink mentünk arra egy kupec-bárkán és oly sötét volt, hogy nem vettük észre a roncsot, amíg szinte rajta nem voltunk, és mi is nekilódultunk; de mi mind megmenekültünk Bill Vipplit kivéve, jaj – az volt csak a jó lélek – azt mondom, bár én vesztem volna el helyette, azt én.

– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok mikor mind együtt voltatok?

– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki se hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra kell menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind közül úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha előbb nem akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a nagybátyját, majd az nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent egy mérföld hosszában erre lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha valakit tudnék kapni, de mindenki aszondja: mit, aszondja, ilyen éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem vagyok bolond; eredj, aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed eljönne.

– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem megyek; csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod, hogy a tatád?

– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta, hogy nagybátyja Hónbakk.

– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen ezen az úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél, fordulj nyugatnak, azon egy fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák meg neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki, a kis huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig szedd magad alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a masinisztámat.

Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon, visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a könnyű vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka között, mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp indulását. De egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a nyakamba vettem mind ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették volna meg. Bár az özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem, büszke lett volna rám, hogy megsegítettem a gézenguzokat, mert az özvegy is, meg általán a jólelkű ember legszívesebben a gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.

Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan úszva lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam feléje. Nagyon mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt megismertem, hogy abban aligha lehet eleven ember. Körüleveztem rajta, hallóztam is egy-egy kicsit, de feleletet nem kaptam, minden halotti csöndben volt. A banda egy kissé ránehezedett a szívemre, de nem nagyon. Mondok, ha ők ki tudták állani, én is csak kiállom.

Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú rézsút vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem láthatnak el, abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy kerülgeti és szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi maradványaiért, mert a kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen fogná venni. De csakhamar lemondott a dologról a komp és a kikötőjébe ment, én pedig dologhoz láttam s pacskolva eveztem lefelé.

Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor meg is láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire pedig elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy szigeten, elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot, bevonultunk a putrinkba s olyat aludtunk, akár egy halott ember.

XIV. FEJEZET.

Mikor fölkeltünk, a zsákmányhoz láttunk, amit a banda lopott a roncsról. Volt benne csizma, pokróc, ruha és mindenféle holmi, egy csomó könyv, egy respeg és három skatulya cigáré. Soha világéletünkben ilyen rémgazdagok nem voltunk. A cigáré a javából való volt. Egész nap az erdőben heverésztünk beszélgetve, én olvastam a könyvekből és irtóztató jó dolgunk volt. Én elbeszéltem Dzsimnek, mi történt a roncson és a gőzkompot is, és azt mondtam neki, az effélét kalandnak hívják; de ő azt mondta, neki már épen elég volt a kalandból. Azt mondta, mikor én bementem a kabinházba s ő visszakecmergett, hogy a tutajra szálljon s nem találta helyén, azt hitte, ott hal meg. Mert hogy akármint forduljon is, ő már el van veszve. Mert ha meg nem mentik, akkor a vízbe hal; ha pedig megmenekül, akárki mentse is meg, az a jutalom fejében hazaszállítja s akkor Vatszon kisasszony szentül eladja őtet délvidékre. Hát igaza volt. Neki majdnem mindig igaza volt. Ritka világos feje volt neki szerecsen létére.

Sokat olvastam Dzsimnek királyokról és hercegekről, meg grófokról és effélékről, és hogy micsoda cifra ruhában járnak és milyen módisan viselkednek, és egymást felségednek, kegyelmességednek, méltóságodnak és így tovább szólítják, ahelyett, hogy azt mondanák, uram. Dzsimnek majd kifordult a szeme, úgy hallgatta. Azt mondja:

– Nem is tudiktam én, hogy ollan sukat megvannak. Nem hallotta híredet egyiknek se nem, csak zereg Salamon királ, ha négy nem számítolsz királokoknak, aki meg van kártyádban. Micsoda meg van fizetésed egy királnak?

– Fizetése? Van annak amennyi köll neki. Van neki ezer dollárja is havonként. Mer hogy minden az övék.

– És micsoda dolgod meg van nekik?

– Hogy tudsz így beszélni Dzsim. Semmi dolguk sincs. Csak üldögélnek.

– Ne mondja!

– Persze. Csak üldögélnek. Kivéve tán, mikor háború van. Akkor háborúba mennek. Máskor csak úgy lézengnek a világon vagy solymászni járnak, csak solymászni és – szt! – nem hallasz valami neszt?

Kiugrottunk és körülnéztünk; nem volt semmi, csak egy gőzhajó kerekeinek a csobogása, mely messze alulról jött fel; hát vissza bementünk.

– Úgy van, mondok és máskor, ha unatkoznak, hát a parlamenttel veszkődnek; és aki szót nem fogad, annak leüttetik a fejét. De legtöbbször a háremben bomlanak.

– Bomlanak, hun?

– A háremben.

– Mi a három?

– Az a hely, ahol a feleségeiket tartják. Soha se hallottad hírét? Salamon királynak is volt. Vót neki vagy egy millió felesége.

– Vuta, vuta, zigaz, elfelejtette. A harum meg van zebidlő, azt gundulok. Bizum meg van ott nagy lármát neked mindig; zasszonyok perelgetik temirdek és antul nagyobb lármát megvan. Mégis azt mondik, Salamun megvuta bülcs zember. Én eztetet nem nagyon elhiszed. Mer mér megvuna zukus ember mindétig erekétig zebben a locsifecsi világban neked. Bizum nem megvuna. Zukus ember ipítene magát kilen házadat és ha kívánja bíkessig, becsukik magat neked kilen házadban.

– Mégis csak ű volt a legbölcsebb ember. Ezt nekem az özvegyasszony mondta, sajátkezűleg mondta.

– Mit bánuk én mit mondta zezvegy. Nem vuta bölcs zember. Legbulundusabb volt, aki valaha vuta. Hallottad neked história a gyereket, kit kettőfelibe akarta vágni?

– Hallottam. Az özvegyasszony azt is elmondta szegrül-végrül mind.

– No hát! Nem az vuta legbutább tudomány zegisz világon neked? Hát itt van neked ez a tuskót, ez az egy zasszony. Itt vagyolsz te, ez a másikat zasszon. Én megvagy Salamon, ez a dollárbankót meg van a gyerek. Tik mindketten zasszonyok akarják magatoknak a purdé. Most én micsinálik? Menek kereskerül szomszidokba, hogy kitudik, melliknek nekteknek meg van a jussa bankódhoz, aztán adik annak, akit illeti egészen, épen, amit csinálik minden zember, kinek megvan a helis eszed? Nem, nem ezt csinálik én, hanem veszed a bankó és kétfele vágik, és adik a fele neked, másik fele másik zasszunnak. Eztet Salamon megcsinálik akarta purdéval. Most én azt kirdezek tüledtül: mi hászon meg van benned egy fél bankóban? Semmit se nem vehetelsz irte. És mi hászon megvan benne egy fél purdéban? Egy fityinget se nem aduk egy millió fél purdéért neked.

– Hogy akasztanád fel Dzsim, te elvétetted az értelmét, százezer mérföldre elkerülted, hogy verje meg a ragya.

– Ki? Én? Eredj magadat! Mit nekem beszélik értelmedet? Tudik én az értelmedet, ha látik. De micsoda értelme megvan illen cselekedetben neked? Nem fél purdét dispitálták azok körül, dispitalták azok zegisz purdét. Az a zember, aki gondolik, hogy elintézze zegisz purdé processzus fél purdéval, nincs meg van annak annyi zeszed, hogy zeresz alá menjik, ha zesik a zeső. Ne beszilik nekem Hokk Salamun, ismerek ütet mint tenyerem.

– De mondom, nem érted a csattanóját.

– Zerdeg vigye csattanót! Én tudik, hogy tudik amit tudik. Te aztat gondolsz tán, hogy az értelmed neki valahol lenn messzi megvan? Nem, lenn mélyen megvan. Ott megvan, hogy micsoda megnevelése vuta Salamonnak neki. Vegyél olyan zembert, akinek megvan csak egy vagy kettő gyereked. Fog az neked elherdálni purdédat? Nem; mert nem győzi neked gyerekvel. Azt tudik, mit megér egy gyereked neked. De te veszelsz olyan zembert, akinek a házad körül szaladgálja millió purdékok. Ez más dolog neked. Az ollan könnyen elvágik neked gyereket kettő felibe mint a macskát. Mer mér, azért, hogy maradik még eleget. Egy purdé, két purdé, sokat purdé vagy keveset purdé: mit bánta aztat Salamon nekednek!

Hát ilyen szerecsent se ettem még. Ha egyszer valami bevette magát a fejébe, azt onnan többé ki nem lehetett piszkálni. Soha még szerecsen így le nem becsülte Salamont. Hát oldalt hagytam Salamont s más királyokra tereltem a szót. Beszéltem neki tizenhatodik Lajosról, akinek régen a fejét vették Franciaországban; aztán a szerencsétlen király kis Dolfijáról, aki király lehetett volna, de elvitték, börtönbe csukták és némelyek azt mondják, hogy ott meg is halt.

– Oh, szegin kicsikéd!

– De némelyek azt mondják, hogy kiszabadult, világgá ment s átjött Amerikába.

– Ez jó; de itt nagyon meglesz neki unalmas, mert itt nincs megvannak királok, ugy-i Hokk?

– Nincsenek.

– Akkor nem meg lesz neki semmi állásod. Mit lesz neki csinálik?

– Azt már nem tudom. Némelyik közülök beáll policájnak; némelyik meg az embereket franciára tanítja.

– Hat francos nép nem úgy beszélik Hokk, mint mink?

– Nem Dzsim; nem értenél meg egy szót, egy árva szót sem abból, ahogy ők beszélnek.

– No ez már sehogyse nem jó. Hogy megvan az?

– Nem tudom, de úgy van. Én kiszedtem a könyvekből egy pár mondásukat. Mondjuk, hogy az ember azt mondaná neked: _Palivu franzy_: ugyan mit gondolnál?

– Semmit se nem gondolnál, hanem egy kicsike fejbe kollintanám. Mondik, ha nem megvuna fejir zember. De soha se nem fölvennék, ha fekete hívná engemet így.

– Bolond, nem hí az semminek vele. Csak azt mondja, tudsz-e franciául?

– Hát akkor mért nem aztat mondik?

– Hisz azt mondja. A francia így mondja azt.

– Ha így mondik, bolondul mondik, nekem tebbet ne is mondik. Nincs meg van annak semmise értelmed.

– Nézd csak, Dzsim. Úgy beszél a macska, mint mink beszélünk?

– Nem, macskát nem.

– Hát a tehén?

– Tehén se nem.

– Úgy beszél a macska, mint a tehén, vagy a tehén mint a macska?

– Se nem, se nem.

– Természetes-e, hogy egyik másképen beszél, mint a másik?

– Persze.

– És nem természetes, hogy a macska és a tehén máskép beszélnek, mint mink?

– De!

– Hát akkor mért nem volna természetes és helyes, hogy a francia ember máskép beszéljen, mint mink? Erre felelj.

– Hokk, a macskád meg van zember?

– Nem.

– Jó, akkor nincs megvan értelme, hogy macska úgy beszélje, mint zember. Hát a tehén zember, vagy a tehén macska?

– Nem, egyik sem.

– Jó, zakkor nincs mit beszélje zegyik úgy, mint másik. Hát a franczember zember?

– Az.

– Hát akkor zerdeg bujjik bele, mirt nem úgy beszilik, mint zember. Erre felelik nekem Hokk.

Láttam, nem érdemes rá több szót vesztegetni. Egy szerecsen fejébe nem fér bele a logika. Abba is hagytam.

XV. FEJEZET.

Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba, Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk. Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.

A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk, hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom, hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba, hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére, próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig mentem valamire.

Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt, ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.

Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve, nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem, hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra, pedig mindig csak egyenest előre mentem.

A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva. Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam körül.

Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a természetes hangja nincsen meg semminek.

A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly nagy erővel folyt rajtok keresztül.

A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.

Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt, amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a szélessége.