Part 6

– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever háromszáz dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a szerecseny nem lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem szóltam senkinek. Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg emberpárral, aki itt a szomszédban lakik abban a fakalitkában, s véletlen azt mondták, hogy amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon szigetének hívnak, alig jár valaki. Hát senki se lakik ott? – mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy szót se többet, de annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és bizonyos, hogy füstöt láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy két nappal. Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál. Mindenesetre mondok, megérné a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa. Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik emberrel, hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma hazakerült, és én mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy két órája.

Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen megülni. Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt az asztalról és elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég rosszul csináltam. Mikor a nénémasszony abbahagyta a beszédét, fölnéztem rá, hát láttam, hogy valami különösen néz rám és mosolyog hozzá. Én letettem a tűt meg a cérnát és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a dolog – ami hogy úgyis volt – és azt mondom:

– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?

– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha csónakot keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után akarnak indulni.

– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?

– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal? Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha csak rak a fekete tüzet.

– Ez nem jutott az eszembe.

Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett szűk lenni a ruhám. Hertelen aszondja:

– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?

– Williemsz – izé – Mari.

Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna, hát nem néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül nagyon félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott rajtam. Szerettem volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond. Mentül tovább hallgatott, annál jobban szűkültem én. Most azonban azt mondja:

– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor bejöttél.

– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első nevem. Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.

– És így is igaz?

– Igy, néni.

Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam onnan. Még most se mertem a szemébe nézni.

Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk és hogy milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy járnak szabadon, mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint megkönnyebbültem. A patkányok erányában azonban igaza volt. Minduntalan látott az ember egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy lyukból valamelyik sarokban. Azt mondta, mindig a kezeügyében kell valaminek lenni, mikor magában van, amivel megdobálja őket, külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy darab ólmot, mely gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele rendesen találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s most nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt mondta, _Jaj!_ úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a legközelebbit próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni, mielőtt az öreg hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét s az első patkányra, amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt volna ott ahol volt, nyomorult kis patkány lett volna belőle. A néni azt mondta, mustradobás volt s hogy majd eltalálom a következőt. Fogta magát s visszahozta az ólomgombócot és egy motring fonalat hozott, hogy segítsek neki gombolyítani. Én feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a motringot és megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De egyszerre abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az öledben, kezed ügyében van az ólomgombóc.

Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én összekaptam alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy szempillantásig. Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a szemembe nézett, de igen barátságosan s azt mondta:

– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?

– Mi-mi – nénémasszony?

– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?

Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit csináljak. És azt mondtam:

– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha útjában vagyok itt, inkább…

– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak, se el nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én megtartom magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha köll. Aszondom én, inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész. Nem nagy dolog. Nincs benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te meg a fejedbe vetted, hogy végit veted a dolognak. Isten ments fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el csak mindent, amint egy jó fiúhoz illik.

Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért tisztára megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a szavát. Aztán elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény kiadott egy rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében, harminc mérföldnyire a folyótól befelé és az olyan rosszul bánt velem, hogy már nem bírtam el tovább. Ü elment egy-két napra hazulról, én meg éltem az alkalommal, elloptam a lánya egynémely ócska ruháját és elillantottam és három éjtszakába került, míg végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam, nappal elbujtam és aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit hazulról hoztam magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit ennem. Azt mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen, ez volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.

– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez Gossen?

– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az erdőbe akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol az út elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal elérek Gossenbe.

– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta pontosan.

– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most már sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe, még mielőtt megvirradna.

– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet, szükséged lesz rá.

Hát adott útravalót, aztán azt mondja:

– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl előbb? Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével kel föl előbb?

– A hátuljával, néni.

– Jól van. Hát a ló?

– Az elejével, néni.

– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?

– Az északi része.

– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy, hogy a feje egyazon irányba van?

– Mind a tizenöt, néni.

– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt gondoltam, talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi neved?

– Petersz Gyuri, néni.

– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy, azt találd mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha megcsíplek, hogy Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül ebben a rozoga kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de lehet, hogy a férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös, ha máskor cérnát akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s próbáld ráhúzni a tűt; fogd a tűt és dugd bele a cérnát: így szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát befűzni, a másik mód a férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire akarsz dobni, állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan félszegen, ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét lábnyira. Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a forgató nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel akar fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te összekaptad, amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak gyanítottalak, mikor befűzted a cérnát, a többit csak azért próbáltam veled, hogy megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a nagybátyádhoz Villiemsz Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba keveredel, üzenj Loften Dudi néninek, aki én volnék és én megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek rajtad. Menj a part mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz fel cipőt, meg kapcát is. A partmenti út köves, és azt tartom, gyönyörű állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.

Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a nyomon vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a néni háza alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég messze víz ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor indultam a folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert nem volt már szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé voltam, hallom, hogy az óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz fölött, de tisztán ütötte a tizenegyet. Mikor elértem a sziget felső végit, nem álltam meg, hogy kifújjam magam, bár jól el voltam csigázva, hanem, be hamar az erdőbe, ahol a régi tanyám volt s ott jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz helyen.

Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél mérföldnyivel alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az erdőn át, föl a dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim, mély, egészséges álomban. Én fölráztam s aszondom neki:

– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való egy percünk se. Nyomunkban vannak.

Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában dologhoz látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi idő alatt minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen arra, hogy ellökjük a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a tüzet a barlangban elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk azután kívül sem.

Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett látni, mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is az ember. Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az árnyékban s elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben, egy szó nem sok, annyit se szólva.

XII. FEJEZET.

Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt, hogy mindent a tutajra tettünk.

Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.

Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.

A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk, hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent, amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni, hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is, hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte, hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék, hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg el nem csípnek.

Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám, amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is, hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.

Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk, egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami aztán jött.

Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva. Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.

Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani: ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.

Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt, vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt. Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.

Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis élet volt ez a mienk.

Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom én:

– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt. Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha kalappal a hátán.

Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos, azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott. Mondom is:

– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.

De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:

– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta policáj!

– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon, meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét, mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja, egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk. Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az, egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«

Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára a daru alá s kikötöttünk.

A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni. Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá; aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.

Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:

– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.

Egy másik hang jól erősen ezt mondta:

– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az egész országban.

Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság. Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van, a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő ember fejére fogta és azt mondja:

– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!

A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:

– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.

És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s mondja:

– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:

– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük, ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert megfenyegetni, Dzsim Torner.

– Tedd félre azt a pisztolyt!

Bill azt mondja:

– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?

– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.

– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem, amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.

Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek, besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:

– Ide, gyere ide be.

És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:

– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom, legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.

– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.

– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk. Gyerünk és végezzünk vele.