Part 5

Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre megfőz az ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha naplemente után kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy embernek van egy méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről értesíteni kell a méheket még napkölte előtt, külömben a méh mind elbetegesedik, abbahagyja a munkát és elpusztul. Azt mondja Dzsim, hogy a méh nem csípi meg a hülye embert, de már ezt el nem hittem, mert sokszor megpróbáltam magamon és nem csíptek meg.

Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem valamennyiről. Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud jóformán mindent. Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak szerencsétlenségre szól, és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a szerencsére is. Ő azt mondja:

– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi hászun. Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz, hogy elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és melledet, az a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a hászun, mer azér még messzi a jó, de gyűvik. Előbb zember sokáig talántán vuta kudus és elbátortalanodja és talántán megüli magadat, ha nem tudik a jeledbül, hogy akkor-mikor-valamikor gazdag leszik.

– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?

– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös megvan?

– Hát gazdag is vagy?

– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta nekem tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de rajtavesztette.

– Miben spekuláltál, Dzsim?

– Hát belefektetisbele.

– Milyen befektetésben?

– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet. De én se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki búsúlta, aztán kampec, megdögletik.

– Igy oda vót a tíz dollárod?

– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt dollár tíz cent.

– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább is?

– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár, kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta sukat. Én mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik, magam csinálik nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és mondik, nincs van itt ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha én bedugik mind az üt enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű adja nekemnek évi harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a harmincüt dollár aztán másba befektetek és otthagyok a féllábú bankodat. De vuta egy Bob nevezetű másik fekete, aki fogta vízben egy laposfenekű csúnak, mit a gazdája neki nem tudott semmit se rúla. Én pedig megvette tűle és azt mondta, ha kitelik a zeszendű, legyen övé neki az a harmincöt dollár. De aztat az icaka valaki ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú fekete azt mondta, nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem kapta pízit.

– És mit csináltál a tíz centeddel?

– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt mondta, adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak szeretik neki úgy híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű ollan bugafejű konokság. De mundják űtet, hogy van neki szerencséd, de látom én, hogy nekemnek meg nincsen szerencséd. Azt mundta álum, hadd Bálám furgatik a tíz cent és csinálik nekem haszun. Hát Bálám elvitte píz és mikor akkor templumba mente, prégyikálta pásztur, hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja kücsünbe és kapi vissza píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek oztan neki állta várnyi mi lesz abbúl belile.

– És mi lett belőle?

– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet. Soha se nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy százszurus tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én visszatudik kapod a tíz cent pucéron, azt mundanik sziret, és örölnék magamat neki.

– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember leszel.

– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand enyim vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin meg vuna az a pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.

IX. FEJEZET.

Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy fertálymérföld.

Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk, a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.

Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink beázzék?

Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.

A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.

Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet. Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén. Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás. Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham, amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – _sst!_ neki a villám csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.

– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.

– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben, aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik, mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.

A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri partja egy meredek fal volt.

Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől, hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak annyit belőle, amennyi köllött.

Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt. Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.

Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon. Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük, bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.

A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha ember lett volna. Dzsim azt mondja:

– Hejhó, hallod-e?

De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:

– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én megnizte űtet neki.

Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:

– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába lüvöttek neki. Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere be Hokk, de meg ne nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges megvágyon.

Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá, de nem volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó zsíros kártya volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár álarc, mit fekete kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a legbutább mondásokkal és képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt ott két piszkos kalikóruha, fékető és egyéb asszonyi holmi a falra aggatva és némely férfiruha is. Mind a holmit a csónakba dobáltuk. Egyszer még hasznát vehetjük. A földön feküdt egy pettyes, fiúnak való szalmakalap, azt is elvettem. Volt aztán egy üveg is, melyben azelőtt tej volt és rongyból volt a dugasza, szopókaképen valami kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is, de el volt törve. Volt egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska bőrösláda, melynek a sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő nyitva-tárva volt, de semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy minden szétszórva ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan lóhalálban menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.

Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt nyele és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is és egy csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy cinkannát, egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy kézitasakot tűvel, gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és effélével és egy balaskát és néhány szeget, horgászózsinórt, kisujjamvastagságnyit, óriási horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg egy kutyának való bőrörvet, lópatkót és néhány orvosságos üveget, de cédula nem volt rajta; és épen mikor már elmentünk volna, találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig talált egy szulos hegedűvonót és falábat. A szíja le volt szakadva, de egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg nem elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig tűvé tettük érte a házat.

És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor készen voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire lehettünk a sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért Dzsimet lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha ült a csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy szerecsen ember. Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd egy fél mérföldnyire levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt vízen a part alatt és semmi baj nem történt és nem is láttam senkit. Hazaértünk szerencsésen.

X. FEJEZET.

Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és kitalálni, hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta, bajt hozna ránk. Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne megkísérteni bennünket. Azt mondta, hogy az olyan ember, akit nem temettek el, hamarabb adja magát a kísértésre, mint az olyan, akit eltettek s aki rendben van. Ez igen okos beszédnek látszott, azért nem is szóltam többet; de azért kénytelen-kölletlen mindig azon járt az eszem és szerettem volna tudni, ki lőtte agyon és mért.

Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk ezüstben egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt mondta, azt hiszi, ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot, mert ha tudták volna, hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott. Én azt mondtam, úgy gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim nem akart róla beszélni. Én azt mondom.

– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál, mikor behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam tegnapelőtt? Azt mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha hozzányúl a kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük mind ezt a rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár volna minden nap ehhez hasonló bajunk, Dzsim.

– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja magadat: majd csak gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!

Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük. Hát pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc felső végin és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy hozzak, és egy csörgőkígyót találok benne. Megölöm és fölcsavargatom Dzsim takarója mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s mondok, jó kis tréfa lesz abbúl, ha Dzsim ott találja. Estére aztán teljesen megfeledkeztem a kígyóról s mikor Dzsim odacsapta magát a takarójára, míg én gyertyát gyújtottam, ott volt a kígyó párja és megmarta.

Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett megláttam, a tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy szempillantás alatt leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata pálinkásbutykosát és elkezdi önteni magába.

Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én bolond fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy akárhol hagy az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és föltekergőzik körüle. Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s dobjam ki, aztán nyúzzam meg a testét és süssek meg belőle egy darabot. Ezt megtettem s ő megette, mert hogy aszondja, ettül jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is levetette velem s azt mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ. Aztán nyugodtan kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé, mert nem akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a dologban a hibás.

Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel magából és dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak megint a butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja is; de csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben van. De én amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata pálinkája.

Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága lelohadt és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé a kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most láttam, mire jut tőle az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli, máskor elhiszem a szavát. És aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly rémbajt jelent, hogy tán még nem is vagyunk a dolognak a végin. Aszondja, hogy inkább nézzen a balvállán keresztül akár ezerszer is az újholdba, mintsem hogy csak egyszer is kígyóbőrt vegyen a kezébe. És bizony már én is így gondolkoztam most, ámbár mindig azt tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember nem művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén Hauk Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt bele két esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és úgy elterült ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán koporsó helyett két ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt beszélik, mert én nem láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is volt, csak attól lett, hogy bolond fejjel úgy nézte a holdat.

Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az első dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott nyulat akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza volt hat láb két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze, hogy megfogni nem lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba. Csak ültünk ott és lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.

Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni, hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam, hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja, ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.

Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.

A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát. Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn, lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek. Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.

XI. FEJEZET.

– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja, hogy ülj le.

Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:

– Hogy hínak lelkem?

– Villiemsz Sárának.

– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?

– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem végig az úton és rém el vagyok fáradval.

– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.

– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött állanom ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok ehös. Attul is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és se pénze se semmi, ezt gyüttem elpanaszolni Múr Ebner bátyámnak. Ott lakik, aszondta édesanyám, a város fölső végin. Én soha ezelőtt nem jártam erre. Talán ismeri kelmed?

– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két hete. Jó kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha meghálsz itt. Vedd le a féketődet.

– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem félek én az étszakátul.

Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura hamarosan haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd elkísértet. Aztán megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén fölfelé lakó atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó atyafiságáról és hogy bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva, de hát nem tudták, elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba, ahelyett, hogy élték volna a világukat magukban és így tovább és így tovább, míg végre már attól féltem, én is elvétettem a dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot halljak a városról. Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra s akkor már szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta) és mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy az én sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.

– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.

– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni, hogy ki ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn tette.

– Ugyan, ne mondja!

– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az öreg, milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt beesteledett, mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű megszökött szerecseny tette.

– Mit; ű…

De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta, észre se vette, hogy közbevágtam.

– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor Hokk Finnt megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz dollárt. Az öreg Finn fejére is kitűztek kétszázat. Mert hogy a gyilkosság után való napon bejött a városba s elmondta az esetet és ű is velük volt a gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán rögtön utána fogta magát és elment láb alul. Még aznap, mielőtt este lett, meg akarták lincselni, de hát itt van, nem volt sehol. Nohát másnap meg kitudódott, hogy a szerecseny is eltűnt; megállapították, hogy nem látták az este tíz órátúl fogva, amikor a gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és míg mindenki ezzel volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró uron okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az este leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel cimborált és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt, és azt tartják, nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy kissé be nem lepi a por. Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a fiát, aztán úgy rendezte a dolgot, hogy azt higyjék, zsiványok tették és most már könnyen hozzájut Hokk pénzihez, sok pör és törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony ütűle kitellett. Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy esztendőn belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem lehet semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.

– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt már senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?

– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a gyilkosnak. De kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják belőle az igazat.

– Micsoda, hát talán keresik?