Part 3

Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova lépjenek benne.

A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.

VI. FEJEZET.

Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre, hogy Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért nem maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól elcsépelt, de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy legtöbbször elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán, de mondok, most csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment, mintha csak sohase akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan kölcsön kellett kérnem két-három dollárt a bírótól, hogy a verést elkerüljem. Ahányszor pedig adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta magát és ahányszor részeg volt, mindétig fölverte a várost, és ahányszor fölverte a várost, mindannyiszor lakat alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki való élet.

Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta neki az özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja. De hát ű már meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki apja fia a Hokk Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett, elcsípett és a folyón fölvitt egy csónakon vagy három mérföldnyire s átvágott az illinoiszi partra, ahol erdős volt a part, de ott ház nem volt semmi, csak egy régi, gerendából rótt kaliba olyan helyen, ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy aki a helyet nem tudta, az oda nem talált.

Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta az ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája, amit azt tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből állt az életünk. Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a réttől három mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit hazahozott, itthon leitta magát s engem elagyabugyált. Az özvegyasszony megtudta, hol vagyok, el is küldött értem egyszer egy embert, hogy próbáljon elfogni; de tata ráfogta a puskát, úgy űzte el s aztán nemsokára megszoktam ezt az életet és meg is szerettem, kivéve az agyabugyálást benne.

Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se könyv, se tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több is eltelt így, s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már nem értettem, hogy szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol mindig mosakodni köllött, meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán mindennap rendesen lefeküdni és örökkön-örökké valami könyvvel vesződni és mindétig hozzá a vén Vatszon kisasszony kunérozása. Már biz én sehogy se kívánkoztam haza. Abbahagytam volt a káromkodást, mert az öregasszony nem szerette; most megint rákaptam, mert tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve gyöngyélet volt az ott az erdőben.

De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én már nem győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már. Sokat el is járt hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer becsukott és oda volt három álló napig. Rémmagányosan éreztem magamat. Eszembe jutott, hogy tán a vízbe fulladt s én most már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem. Törtem a fejemet, hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor megpróbáltam, hogy kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak nem volt olyan tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam kimászni a kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag tölgyfapallóból volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se egyebet a kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa és a tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó fenekén, hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt az asztal mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el ne oltsa a gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó végét s hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag fenékgerendának, akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis munka volt biz az, de már a vége felé voltam, mikor hallom tata puskáját szólni az erdőben. Eltakarítottam munkám nyomait, leeresztettem a pokrócot, eldugtam fűrészemet és csakhamar be a tata.

Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga mivoltában. Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga rendjén. Az ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét és kikapja a pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást, de hát sok módja volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró tudja a dörgést. És azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is lesz, hogy elvegyenek tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki gyámom lenne és úgy tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal. Ettől jócskán megijedtem, mert sehogy se kívánkoztam már vissza az özvegyasszonyhoz, hogy megmegen megregulázzanak, meg civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán elkezdett az öreg káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak eszébe jutott, aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos legyen benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet, akinek a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy mondta, hogy a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a szitkozódásnak.

Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem. Azt mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a csúfságot, tud ő innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott elraktároz engem s ott vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak, még sem találnak meg. Ettű megint egy kicsit furcsán lettem, de csak egy szempillantásig. Mondok ütheti a nyomomat, amíg arra kerül a sor.

Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott egy félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy pint pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és valamelyes kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és leültem a csónak orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok elviszem a puskát és egy pár horogkészséget s neki vágok az erdőségnek, ha majd megszököm. Ugy számítottam, hogy nem maradok meg egy helyen, hanem trappolok tovább az országon keresztül, rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy legyen miből élni s elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az özvegyasszony soha többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést és elindulok még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit reméltem, meg is tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem vettem észre, mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy elaludtam-e vagy a vízbe fulladtam.

Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg én a vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és úgy némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az öblögetést. Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban feküdt s olyan volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám apánknak nézhette, mert csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett benne dolgozni, majd mindig a kormányra fordította a rudat. Most is azt kezdte.

– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember lássa, micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye az embertül a fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal, bajjal, aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény ember végre fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és már tenne is érte valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni a törvény, ráteszi a kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak ennyiben volna! Dehogy! A törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser bírót és a kezére jár, hogy kitudjon engem a jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a szegény embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja ilyen putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson az ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor megszáll már a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül örökre. Meg is mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a szemébe vágtam. Akárhányan hallották és megmondhatják, mit mondtam. Két centért, aszondtam, el tudnám hagyni ezt a rongy országot s még a tájékára se jönnék többet. Ezzel a szóval mondottam. Nézzék mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A teteje elválik és a karimája lesüpped az állam alá, és csak még akkor nem kalap igazán, mert inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül dugták volna egy kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen kalapban járjak én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a jussomat el nem fogják tőlem.

– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt egy szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan fehér, mint egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a legfényesebb kalapja és nem volt a városban ember, akinek finomabb ruhája lett volna, mint neki volt. És volt neki aranyórája, aranylánca és egy ezüstgombos botja, a legveszekedettebb szürkefejű vén nábob volt a birodalomban. És mit szólasz hozzá? Azt beszélték róla, hogy prófesszor volt egy kollégyiomban és beszél mindenféle nyelven és tud mindent a világon. De még nem ez a legrosszabbja. Azt mondták, még _szavaz_ is, otthun. No hát, ez kihozott a sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen választás napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s mentem is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha, mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország, engem nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna, milyen nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha félre nem lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a népeknek, azt szeretném tudni, mért nem csípik el és mért nem árverezik el ezt a szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát azt mondták, nem lehet eladni, még nincsen hat hónapig az államban, és hogy ez még nem volt itt annyi ideig! No, ez aztán a mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud eladni egy szabad szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban? Itt van egy kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán hat hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális, fejéringű szabad szerecsenyt, és…

Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg karólábai s egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos hordón és jól megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a legborsosabb fajta volt, nagyobbrészt a szerecsenről meg a kormányról, de kikapta közbe-közbe a hordó is a magáét. Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán, aztán a másikon, elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva, végül ballábán ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak úgy csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az ember haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott hempergett s fogta a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább volt mindennél, ami eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta. Azt mondta, ű hallotta Malackai Sárturt javaidejében, de ű most ezen is túltett; de én azt tunnám ezzel egy kicsit flancolt az öreg.

Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van benne egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez volt a szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s tökrészeg lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem magam. Egyik csak sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott hamarosan a ponyvájára. De a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki jó egészséges álma, hanem nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és csapkodott ide meg amoda jó hosszú ideig. Végre én magam álmosodtam el annyira, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem és mire észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a gyertya égve maradt.

Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást hallok és fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda ugrándozva és sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt kiabálta, hogy a lábára tekerőznek; aztán ugrott egyet és ordított s azt mondta, megmarták az arcát, de én ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő meg neki és lótott-futott körül a kunyhóban kiabálva: »Vedd le, vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben nem láttam embernek a szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt merülve s elvágódott zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos gyorsasággal, ide-oda rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva s mondogatva, hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig csendesen feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem volt tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott feküdt túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt, fejét féloldalt hajtva. Azt mondja szinte suttogva:

– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz, csissz-csossz – érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak! Ne nyúlj hozzám! Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh, ne bánts egy szegény ördögöt.

Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne bántsák és beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg fenyőfaasztal alá, egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a takaróján keresztül.

Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen meregetve a szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a putriban egy bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és most meg fog ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én rimánkodtam, mondogatva, hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly rémborzasztóan nevetett és bömbölt és káromkodott és csak kergetett tovább. Egyszer, amint hirtelen fordulok és karja alatt elszököm, megmarkol és elkap a mándlimnál fogva a két vállam között, s én azt hittem, most már végem van. De mégis, mint a villámlás, hirtelen kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar teljesen kifáradt és elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt mondta, most pihen egy minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga alá dugta s azt mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett, aztán majd meglátja, hogy ki kicsoda.

Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg kecskelábszékét s fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett, hogy zajt ne csináljak és levettem a puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg van-e töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével tata felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan és mily némán vonszolta magát az idő előre!

VII. FEJEZET.

– Kelj fel, hé, mi dolog ez?

Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges nézéssel. Azt mondja:

– Mit akarsz azzal a puskával?

Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:

– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.

– Mért nem kőtöttél föl?

– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?

– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.

Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam, hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.

Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség, igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul, mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami nem könnyű sor.

A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.

Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki, beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi, hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a horgokról és hazamentünk.

Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe, egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második csobolyó vizet és azt mondja:

– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni, hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.

Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.

Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont volt a messzeségben a vízen.

Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam. Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet. Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a puskát és ezzel megvoltam.

A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle, épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin, és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is körülvizsgálja.

A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i. elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.

Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba. Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig, keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel együtt a csónakba.