Part 24

Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan virágos a kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett is. Hát betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét, hogy bekötözzük vele. De ő azt mondja:

– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most, ne lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a menekülés. Be az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt fájnul csináltuk. Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos dolgát, akkor ugyan semmi nem lett volna a híres mondásból: Szent Lajos unokája, szállj föl az égbe, amit a biografiájában lehet olvasni: mink partra segítettük volna őt, bizony úgy és olyan akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta fiúk.

De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi gondolkozás után azt mondom én:

– Szólj te, Dzsim.

És ő ezt mondja:

– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: hát ű mundta vuna talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral, hogy mentse még a fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi, mundta vuna? Nem mundta vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja Dzsim? Nem, én innend se nem mozdulok egy tapocskat se nem doktor nélkül, nedven esztendeig se nem.

Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt fogja mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak, hogy megyek doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim meg én megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott, hogy maga szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre megmondta a maga véleményét, de az se használt semmit.

Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:

– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha beérsz a városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen és szorosan és vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és csúsztass egy erszény aranyat a markába és aztán fogd és vezesd körül a mellékutcákon a sötétségben és hozd ide a csónakodba, de megkerülve köröskörül a szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját és ne is add neki addig vissza, amíg haza nem vitted őt a városba, különben megjegyzi vele a tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy szokták ők csinálni mind.

Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy bujjék el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg el nem megy a doktor.

XIX. FEJEZET.

A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi, amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk lepni a népeinket.

– Kik a népeik, mondja ő.

– Odalenn a Filpszék.

– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy meglövődött?

– Álmában, mondom, meglűtte az álma.

– Különös álom lehetett, mondja ő.

Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:

– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.

– Miféle hármat?

– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.

– Oh! mondja ő.

És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét, azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja, várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül, vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja meg a tutajt s ő erre elindult.

De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán partra tesszük.

Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem rohantam. Azt mondja:

– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?

– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg Szid is.

– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.

– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami harapnivalót, mert azután hazamegyünk.

Erre elmentünk a postára – »_Szidért_«, de persze, én sejtettem, hogy nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk, Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé, mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.

Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak kerüljön haza.

A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:

– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit, de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal. Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok. Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond, bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.

– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?

– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –

– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…

– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség, mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi több, mondok…

– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal: egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…

– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót, mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki, mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom Dönlepné komámasszonynak, mondok…

– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át, hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán. Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…

– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné, ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer más holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat; oszt én meg Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben, éjjel-nappal, ahogy már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se szálát, se szavát se színét nem látta; aztán itt van, az utolsó pillanatban, ehen, az orrunk előtt belopóznak és lóvá tesznek és nemcsak minket, hanem magukat is mindnyájukat és akkurátosan ellépnek azzal a négerrel szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember és huszonkét kutyával a sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem hallottam, hogy megesett volna. Szellemek nem csinálták volna jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy csak szellemek lehettek, mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok ezeknél külömb kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem találtak a csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.

– No, már ez túltesz…

– Isten engem, soha én…

– Akármi legyek, ha valaha…

– Házitolvajok, olyan igaz, mint…

– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…

– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig mertem lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni, Ridzsvéné asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem, elképzelhetik, micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet ütött. Isten jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan félelemben, elloptak volna valakit a familiából is. Már ott voltam, hogy már a gondolkozó eszemet se bírtam. Most bizony furcsának tetszik így a nappali világosságban; de mondok magamban, odafönn az emeleten, abban a magányos szobában, ott alszik az a két gyerök; és megvallom isten előtt, hogy olyan szorongás fogott el, hogy fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be én. Akárki is úgy tett volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van félemlítve, a dolog meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg rosszabb lesz, az embernek már az esze is megáporodik, és az ember mindenféle bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni, hogy fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt, mintha valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a tekintetét s mikor a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok, járok egyet. Azt gondoltam magamban, jobban meg fogom tudni magyarázni, mint esett, hogy mi reggel nem voltunk a szobában, ha félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a dolgot. De messze nem mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor már jól benne voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s elmondtam neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket Sziddel, és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a komédiát, hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten megsérültünk egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni. Aztán tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán valahogy rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember gyerekektől, ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát amennyiben baj nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás amiért élünk és el nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon, ami elmult. Már megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét tünődésbe merült. Egyszerre csak felugrik és azt mondja:

– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi lesz abbul a gyerekbül?

Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:

– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.

– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a bátyátok.

Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora után a bácsi útrakelt.

Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt nyomára. Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi elmagyarázta neki, hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd meglátja, reggelre ez is hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a néninek be kellett érnie. De azt mondta, egy darabig fönnmarad érte, akárhogy is és gyertyát fog égetni, legalább láthatja a fiú.

Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával hozva a gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém rosszul éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán az ágyam szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta, hogy micsoda remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott kifogyni a róla való beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett, hogy mit gondolok, nem érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár benne, vagy tán bele is fúlhatott a folyóba, s tán ebben a minutában valahol ott fekszik kínlódva vagy holtan s ő meg nem lehet vele, hogy segítsen rajta és a könnyei csurogtak le némán, én meg egyre mondtam, hogy kutyabaja Szidnek, hogy reggelre itthon lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg is csókolt talán s aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra, mert jól esik neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment, hát belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:

– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó is; de te jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed érettem.

Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem, hogy láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem mentem volna, nem egy királyságért sem én.

Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát bizony nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam a villámfogón és körüljártam a ház elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az ablakon, szeme az út felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár tehetnék érte valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy fölfogadtam, hogy soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor, mikor hajnalfelé fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a gyertyája már majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és elnyomta az álom.

XX. FEJEZET.

Az öregúr még reggeli előtt ottjárt megint a városban, de Tomnak semmi nyomára nem akadt; és mind a ketten ott ültek az asztalnál, töprengve, szótalan, bánatos szemmel, a kávéjok kihűlt, nem ettek semmit sem. Egyszer aztán azt mondja az öregúr:

– Odaadtam neked a levelet?

– Miféle levelet?

– Amit tegnap hoztam a postáról?

– Nem adtál nekem semmiféle levelet.

– No, úgy látszik, megfelejtkeztem róla. Elkezdi fütetni a zsebeit, aztán elment valamerre, ahol letette volt és elhozta és odaadta a feleséginek. Azt mondja az asszony:

– Lelkem, Szt.-Peterszburból való, a hugom levele.

Mondok, most ugyan jót tenne nekem megint egy kis séta, de nem tudtam mozdulni. De mielőtt a néni felbontotta volna, elejtette és elfutott, mert meglátott valamit. Hát én is így. Tom Szójjer volt, matrácon és az öreg doktor és Dzsim, a néni kalikóruhájában, a keze hátrakötve, meg egy sereg ember. Én elrejtettem a levelet az első holmi alá, ami kezem ügyébe esett és usgye! A néni Tomra veti magát sírva s aszondja:

– Oh, meghalt, meghalt, tudom, hogy meghalt.

És Tom egy kicsit feléje fordította a fejét és motyogott valamit, amiről látni lehetett, hogy nincsen az eszén. A néni erre égfelé csapja a kezét és aszondja:

– Él, hála a jó Istennek! Ez elég is! és csókot csattantott rá és röpült a házba, hogy ágyat bontson és osztogatta jobbra-balra a rendeleteit a négernek, meg mindeneknek olyan sebesen, ahogy a nyelve csak győzte, minden lépésre egy-egy rendelet.

Én az embereket követtem, hogy lássam, mit akarnak csinálni Dzsimmel; az öreg doktor és Szejlesz bácsi Tom után mentek be a házba.

Az embereknek nagyon járt a szájok, némelyik menten föl akarta akasztani Dzsimet, hogy elrettentő példát adjon a környékbeli négereknek; így majd nem lesz kedvök elszökdösni, mint ahogy Dzsim tette, és olyan tenger bajt csinált és holtra rémített egy egész familiát napokon és éjeken át. Mások azt mondták, nem jó lesz, ez semmikép se felelne meg, mert hogy nem a mi szerecsenünk, a tulajdonosa aztán ránkjöhetne, bizonyosan meg is fizettetne érte. Ettől egy kicsit lehültek, mert rendszerint azok akasztanák fel mindjárt legjobban a négert, akit hibában találtak, akik legjobban húzodoznak attól, hogy fizessenek érte, mikor már kitöltötték rajta a kedvüket.

Rém szidalmazták szegény Dzsimet, mindazonáltal egyszer-egyszer fejbe is kollintották, de Dzsim nem szólt egy szót se és nem is mutatta, hogy ismer és odavitték ugyanabba a tulajdon kalibába, ráadták a maga ruháját, meg-meg megláncolták, de nem ágylábhoz ezúttal, hanem egy erős kamóhoz, mely a koszorúgerendába volt verve, a kezére is bilincset raktak, meg mind a két lábára s azt mondták, hogy ezek után nem köll neki adni csak kenyeret és vizet, míg érte nem jön a gazdája, vagy hogy el nem licitálják, ha érte nem jönnek egy bizonyos időn belül, és betömték a likat, amit ástunk, s azt mondták, egy pár farmernak strázsálni kell minden éjjel a kaliba körül puskával, nappalra meg egy buldog kutyát pányváztak az ajtófélfához, és mikor készen voltak a dologgal és szedelőzködtek és általánosan kezdtek elkövetkezni káromkodva, hát arra vetődik az öreg doktor, végignéz a munkán és aszondja:

– Ne legyetek erányában gorombábbak a kölleténél, mert nem rossz ember ez a szerecsenember. Mikor odaérkeztem, ahol megtaláltam a fiút, láttam, hogy nem tudom belőle kivenni a golyót segítség nélkül, és a fiú nem volt olyan állapotban, hogy elhagyhattam és segítségért mehettem volna; és aztán apránként mind rosszabbul lett és végre kizökkent az eszéből is és sehogyse engedte, hogy a közelébe is menjek és azt mondta, ha megkrétázom a tutajt, akkor megöl; aztán se vége, se hossza nem volt az ilyen értelmetlen beszédnek és láttam, hogy egyáltalán semmire se megyek vele; akkor aszondtam, mondok, hogy el kell mennem valahova segítséget keresni; és abban a szempillantásban, hogy ezt kimondtam, csak mászik ám valahonnan elő ez a szerecsen s aszondja, ő fog segíteni, és meg is tette és pedig jól is csinálta. Persze, hogy úgy néztem, hogy szökésben levő szerecsen, de hát benne voltam s ott is kellett maradnom végig, ami még hátra volt a napból és végig az éjjel. Mondhatom, jó kis slamasztika volt. Van egypár hideglelős betegem, és persze, hogy szerettem volna benézni a városba, hogy mint vannak, de nem mertem, mert hogy a szerecsen elmenekülhetne s akkor aztán én lettem volna a hibás. És dehogy jött volna arra valami hajó, hogy odakiabálhattam volna. Hát ott ragadtam egész ma virradatig; és én sohase láttam négerben jobb és hűbb ápolót, pedig ezzel ugyan a szabadságát reszkérozta, és agyon is volt fáradva és világosan láttam rajta, hogy az utolsó időben kemény munkát kellett végeznie. Hát megszerettem ezért ezt a szerecsent. Mondhatom, uraim, egy ilyen néger megér ezer dollárt és megéri azt is, hogy jól bánjanak vele. Nekem megvolt mindenem, amire szükségem volt és a fiú oly jól érezte magát, hogy tán otthon se jobban, merthogy ott olyan csöndesség volt; hát ott voltam, mind a ketten úgyszólván rám voltak bízva, és ott köllött kuksolnom egész ma hajnalig; ekkor jött arra nehány ember csónakon; a jó szerencse úgy hozta, hogy a néger ott ült a priccs szélin, a fejével a térde között s mélyen aludt; én hát a csónakosokat odaintettem csendesen; s azok átmásztak, aztán neki, lefogták s megkötözték, mielőtt csak észre is vette volna, hogy mi történik vele s azontúl semmi bajunk se volt. És mert hogy a fiú is olyan szendergésfélében volt, beraktuk az evezőlapátokat, a csónakhoz kötöttük a tutajt s szépen, csendesen átvontattuk és a szerecsen, amint elindultunk se nem lármázott, se egy szót nem szólt. Nem rossz ember ez a szerecsenember, uraim; ez az én véleményem róla.

Valaki azt mondja:

– Jól van, doktor úr, formás a dolog, ezt mög kell vallanom.

Erre a többiek is szelídebbek lettek valamelyest, én meg rém hálás voltam ez iránt a vén doktor iránt, hogy ilyen jó szolgálatot tett Dzsimnek; annak is örültem, hogy szakasztott az volt, ahogy én is vélekedek róla, már mint Dzsimről, mert aznap óta, hogy először láttam, azt tartottam róla, hogy jó szíve van és hogy jó ember. Abban aztán mind megegyeztek, hogy Dzsim rendesen cselekedett és rászolgált arra, hogy ezt figyelembe vegyék és meg is jutalmazzák. Igy aztán mind megígérték nyiltan és szívesen, hogy nem bántják többet.

Azután kijöttek és levették a lakatot az ajtajáról. Azt vártam, hogy azt mondják, le lehet róla venni egyik-másik láncát, mert fene nehéz volt a lánca, és hogy lehet adni neki húst, meg főzeléket a kenyeréhez meg vizéhez, de az ugyan eszökbe nem jutott, nekem meg, mondok, jobb lesz bele nem elegyednem a dologba, hanem azt gondoltam, majd elmondom valamiképen Szelli néninek a doktor históriáját, már mondok ha majd magam túl leszek a gáton, amivel épen szemtül-szembe álltam. A kimagyarázásokat értem, hogy hogyan is felejtettem el megemlíteni, hogy Szid meglövődött, mikor arról beszéltem, hogy mikép keveredtünk abba a veszett haddelhaddba, mikor a szökött négert hajszolták.

De bizony a dolog nem volt sietős. Szelli néni ott kuksolt éjjel-nappal a betegszobában s ahányszor csak láttam Szejlesz bácsit ide-oda imbolyogni, szépen kitértem előle.