Part 23

– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll nekik. Tudsz valami muzsikát?

– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem nagyon kapnak a durumbon.

– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik _Elszakadt a végső lánc is_-t, ettől jobban elszontyolodik minden patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.

– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a hátam körül.

Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt mondja:

– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni valami virágot?

– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak hitvánság vuna még nízni is.

– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.

– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a veszüdsiget.

– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a könnyeiddel.

– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,

– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal öntözték régi időktől fogva.

– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút, amíg más a könyveddel csak meg is indítja.

– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.

– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán sírok, akkor is soha se nem.

Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.

XVII. FEJEZET.

Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák. Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.

Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak, bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk. Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott, mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon, hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi, hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.

Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest, amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát, meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki. Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja, mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást. Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még… még fizetségért sem.

Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva, különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk. Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.

– Mi az? – mondom én.

– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül, hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.

– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez az ő dolguk.

– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.

– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.

– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.

Igy hát én…

– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz, mint lesz a cselédlánnyal?

– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a szoknyáját.

– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak alkalmasint több szoknyája annál az egynél.

– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.

– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam gunyájában is.

– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?

– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez hasonlítok.

– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát nincsenek neked semmiféle elveid?

– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim anyja?

– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.

– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg Dzsim szökünk.

– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak természetes.

Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:

_Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!_

EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.

A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot, amelyet Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe tett csontszárakat. Az azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a hátulsó ajtóra. Hát még ilyen keveredést se láttam egy familiában. Nem lehettek volna jobban megrémülve, ha a házuk meg lett volna rakva kísértetekkel, akik rájuk lestek volna minden holmi mögül, az ágy alul és ott suhogtak volna a levegőben. Ha egy ajtó becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja »_juj!_« Ha valami leesett, ugrott egyet s aszondta: _juj!_ Ha véletlenül hozzáértél, mikor nem látta, akkor is _juj!_ Nem tudott sehova se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami a háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt mondta: _juj!_ S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult volna, már meg visszafordult és _juj!_ Félt lefeküdni és nem mert fönnmaradni. Igy hát a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt mondta, még soha semmit se látott, ami így a kedve szerint ment volna. Azt mondta, ebből látszik, hogy jól csináltuk.

Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk, hogy csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint mondták, hogy ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert állítanak strázsának. Tom lemászott villámhárítón, hogy körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló szerecsenember elaludt. Ennek Tom a gallérjába dugta a levelet és visszajött. Ez a levél így szólt:

»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos banda onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja rabolni az önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy megfélemlíteni, hogy ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban megzavarni. Én a bandához tartozom, de mert istent ösmérek, el akarok tőle szakadni és tisztes életet akarok újra élni, és ezennel elárulom a pokolbéli tervet. Észak felül fognak lelopózni a léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor, álkulccsal s úgy mennek be, hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé távolabbra kell posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami veszedelmet látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az ajtót és kedvök szerint leöldöshetik őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom, különben gyanút találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz ott.

_Az ismeretlen jóbarát_.«

XVIII. FEJEZET.

Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat s a folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó dolgunk volt; megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már jókésőn volt, mikor hazakerültünk ebédre és olyan kínban és keveredésben találtuk a házbelieket, hogy azt se tudták melyik lábukra álljanak, s el is küldtek azonmód ahogy a vacsorát elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták megmondani, hogy mi a bajuk és dehogy szóltak volna csak egy szót is a levélről, amire mi rá se szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint akárki és alighogy félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított nekünk, leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót, felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit ellopott és indult volna a tízóraival, de azt mondja:

– Hát a vaj hol van?

– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.

– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.

– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.

– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe és hozd el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig kitömöm szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán légy kész a birkabégetésre, aztán illára.

Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az ember ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel együtt, elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon keményen és szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott jött Szelli néni égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a kalapot meg a fejemre és már a következő szempillantásban meglátott s azt mondja:

– A pincében voltál?

– Ott.

– Mit kerestél ott?

– Semmit.

– Semmit!

– Semmit.

– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának évadján?

– Nem tudom.

– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit kerestél ott.

– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne irgalmazzon, ha nem úgy van.

Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de azt tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban, olyan nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén; azt mondja rém határozottan:

– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek. Olyan dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom mi volt, mielőtt még végeztem volna veled.

Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába. De micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél egy-egy puska. Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és belerogytam. Az emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer egyikök megszólalt suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt, de nagyon rajta voltak, hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam, hogy azok, mert egyre kapkodták le a kalapjukat s meg-meg föltették, vakarták a fülük tövét, csereberélgették a széköket és babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem magamat valami módosan, de a kalapomat ugyan le nem vettem volna.

Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már muszáj s aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a dolgot és micsoda ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor abbahagyhatnók már ezt a bódorgást és egyenesen elinalhatnánk Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok kifogyva türelmükből, ránk nem rontanak.

Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki egyenes feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány, mert hogy ezek az emberek már olyan izgalomban voltak, hogy egy részük azon nyomban indulni akart a rablókra, merthogy azt mondták már csak öt perc híja a tizenkettőnek; mások meg iparkodtak ezeket tartóztatni, hogy várják be a bégető jeladást; amellett meg Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel, én meg remegtem egész testemben s majd ott nyomban össze nem estem, annyira meg voltam rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb lett a levegő, a vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a nyakamon és a fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt mondja: én amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba, aztán fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy vajsáv csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:

– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy élek, agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!

És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és kifordul a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és megölelget és aszondja:

– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy örülök, hogy csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van a szerencse, nem eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a vajcsíkot, hát már azt hittem, hogy véged van, mert láttam a színeden, meg mindenen, hogy épen olyan, mintha az agyvelőd – jaj, te, te, mért nem mondtad meg, hogy ezért jártál a pincében, bántam volna is én! Most lódulj lefeküdni és a színedet ne lássam holnap reggelig!

Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt lenn a villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe. Alig tudtam szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak lehetett, megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se vesztve, a ház tele van puskás emberekkel.

A szeme szinte lángolt; s azt mondja:

– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…

– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?

– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is érheted. Föl van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s bégessük el a jelt.

De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:

– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva van. Nézd csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok lestek a sötétben s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül elszóródnak egyenkint s vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.

Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre és szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá jussunk. De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül gyorsan, de símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom parancsolta. Most a deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk kívül egészen közel. Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított bennünket s a szemit a hasadékra illesztette, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott s azt mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy távolodnak-e a lépések, s ha majd oldalba bök bennünket, akkor Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga utolsónak. Most hát a fülét nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat egyre hallottuk kívül csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi kiosontunk, lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és erősen csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a kerítés tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát szabadítania, elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy odapottyant a mi helyünkre és nekiindult, valaki elkiáltja magát:

– Ki az? Felelj, mert lövök.

De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat és vesd el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók fütyültek körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:

– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek szabadon a kutyákat.

Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket, mert csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és bizony nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s mikor már jól a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s eleresztettük őket előre s aztán a nyomukban mentünk. A kutyákat mind eleresztették volt s már el is értek bennünket és ugattak egy millió helyett is; de hát a mi kutyáink voltak, hát megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák, hogy csak mink voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit mondtak, hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi pedig gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt kötve, beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé, de vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem voltunk, hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor átmentünk a tutajra, azt mondom,

– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni mernék, hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.

– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon kiókumlálni, amellen ez megvút.

Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett Tomnak, mert hogy golyóbis volt a combjában.