Part 20

– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem minden eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben hallottam, és meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a becsülésemben. De csak nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer szerecsenytolvaj legyen.

– Lárifári, mondom. Bolondozol.

– Egyáltalán nem bolondozok.

– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek egy szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se tudsz róla és hogy én is nem tudok róla semmit se.

Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga útján, én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy lassan hajtsak, annyira tele voltam örömmel és mindenféle töprenkedéssel. Igy jócskán hamarabb elértem haza, mint az út hosszához képest kellett volna. Az öregúr az ajtóban állt s azt mondja:

– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy ettől a gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva, egy szála sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz dollárért, nem én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem volna érte tizenötöt s azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van fizetve.

Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek volt, akit valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak gazdálkodó volt ő, hanem prédikátor is és volt neki olyan kis gerendából rótt fia-temploma a telepe mögött, amit maga épített a saját pénzéből templomnak és iskolának és soha sem kért semmit a szolgálataiért, pedig megérdemelte volna. Volt egy csomó ilyen prédikátor a gazdák közt erre dél felé és mind így csinálta.

Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata előtti hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert nem volt csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:

– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami idegen. Dzsimy (ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának, terítsen eggyel többre ebédre.

Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen, nem minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is a sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón és indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink pedig mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette föl és volt – publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát persze, ilyen körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem olyan gyerek volt, hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az udvaron, mint egy toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen közeledett, mint egy kos. Mikor velünk szemben állt, megemelinti a süvegét finoman és elegányosan, mintha egy doboznak volna a födele, melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem akarná őket zavarni, s azt mondja:

– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?

– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell mondanom, a kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy három mérfölddel. Tessék bejönni, tessék.

Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már nem látni a kocsist.

– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell ebédelned, azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.

– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten mentsen; elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.

– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki vendégszeretet lenne. Aló, csak be.

– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi alkalmatlanságot a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú három mérföldes, poros út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még már meg is mondtam odabenn, mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még egy terítéket az asztalra. Már most csak nem szomorít meg bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy, mintha otthon lenne.

Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a lábáról és bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből való, idegen Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer meghajtotta magát.

Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott, de én ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel engemet a bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta Szelli nénit, épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó kényelmesen és járt a szája tovább, de a néni se rest, felugrik, megtörli a száját a kezefejével és aszondja:

– Te vakmerő kölyök, te!

Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:

– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!

– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok én? Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy megcsókoltál?

Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:

– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé, mondok, tán jól esik magának.

– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja magát megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad, aszondja, hogy jól esik nekem?

– Nem tudom, de izé, mondták.

– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik bolond a párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?

– Hát mindenki. Mind azt mondták.

Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme pislogott, az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt mondja:

– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával mindjárt megrövidül a világ.

Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:

– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta. Azzal biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és hogy jól fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát sajnálom, asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre, nem teszem.

– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem teszed.

– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én, amíg maga nem kéri.

– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom, hogy Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak, ha addig vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól csókot.

– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle kiokosodni. Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt gondoltam. – De – itt megállt és lassan körülhordozta a szemét, mintha valahol barátságos szemekkel akart volna találkozni, végre elcsípte az öregúr szemét s azt mondja: Nem gondolta bácsi maga is, hogy jól esik neki, ha megcsókolom?

– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem gondoltam.

Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:

– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és azt mondja: Szid Szójjer…

– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába vágva és nekirohanva – arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá az embert! – és nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen félrehárítja s azt mondja:

– Nem addig, amíg nem kéri!

De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte, ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt mondja a néni:

– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet egyáltalán nem is vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy árva szót se csak épen ő róla, hogy eljön.

– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom – csak az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az utolsó pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán lehajóztunk a folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz, hogy ő előre jöjjön ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam idegennek. De nagyon megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely ez az idegen embernek.

– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött volna ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból. De nem bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is elviselnék azért, hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát! Nem tagadom, majd szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám cuppantottál.

Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a ház és a konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy hét família is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem afféle állott, rágós hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt a szekrényben s amelyiknek olyan az íze, mint egy vén kihült kannibálból vágott bécsi szelet – reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú asztali áldást imádkozott rája, de az ebéd megérte; még csak meg sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor tapasztaltam, holmi megszakításoktól.

Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg én az egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem volt: senki egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről, mink pedig szerettünk volna munkához látni. De estére kelve, vacsorakor, azt mondja az egyik gyerek:

– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?

– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott előadás; s ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger elmondott nekem meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos előadásról, és Barton azt mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt hiszem, kiseprőzték még előadás előtt azokat a vakmerő naplopókat a városból.

Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom meg én úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így, fáradtak lévén, jó éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni mindjárt vacsora után és kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó drótján és talpaltunk a város felé, mert mondok, aligha lesz, aki szóljon a hercegnek és a királynak, ha én se sietek, és nem szólok nekik idejekorán, csúnya bajba találnak keveredni.

Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként gyilkolódtam meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha többé vissza nem került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor Dzsim megszökött; én meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi nonpluszultra betyárokról és annyit a tutajozásunkról, amennyire az időből tellett; és mikor a városba értünk és épen a közepetáján megyünk fölfele – lehetett úgy két fertály kilencre – nohát jön ám egy csőcselékhad fáklyával, rém kiabálással és üvöltözéssel, cintepsit verve egymáshoz és tutulva tülkön. Mi félreszöktünk az egyik oldalra s eresztettük a sokaságot magunk előtt. Amint tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón lovagoltatva a királyt meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az a király meg a herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi formájuk nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s úgy éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni. Borzasztó volt nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni egyik a másikához.

Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni. Megkérdeztünk egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták, mindenki elment az előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és hallgattak, míg a szegény öreg király bele nem fogott a bakugrásaiba a színpadon; akkor valaki jelt adott s az egész publikum fölkerekedett és – rájok!

Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna, szidásra érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig így jár az ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az ember lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga útján jár. Ha egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint az ember lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az emberben, mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az ember kedvire. Tom Szójjer is azt mondja.

XII. FEJEZET.

Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt mondja Tom:

– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe nem jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.

– Hol gondolod?

– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak. Mikor ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?

– De láttam.

– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?

– Valami kutyának.

– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.

– Mért nem?

– Mert görögdinnyét is vitt.

– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál, hogy nem jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül kitetszik, hogy az ember lát is valamit és semmit se lát ugyanakkor.

– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor kijött, megint bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az ebédtől fölkeltünk. Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A görögdinnye emberre, a lakat fogolyra vall; és nem valószínű, hogy egy ilyen kisgazdaságban két fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá a népek olyan barátságosak és jók. A fogoly Dzsim: rendben, s örvendek, hogy oly detektívmódjára sikerült kisütnünk; egy fagarasra se becsülök semmi más módot. Már most feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb lesz, azt választjuk.

Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim volna Tom Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se, sem egy gőzhajó első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem semmivel abbul, amit ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek egy plánumot, de csak épen hogy csináljak valamit; nagyon is jól tudtam, honnan fog az igazi plánum kikerülni. Csakhamar mondja Tom:

– Készen vagy?

– Készen, mondom én.

– Helyes. Ki vele.

– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a színben vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat, elhozzuk a tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán kilopjuk a kulcsot az öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s leúszunk a folyón, elrejtőzve nappal és úszva éjnek idején, ahogy azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?

– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja, hogy fene szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az olyan plánum, amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár az aludttej. Hej Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az ember betörne egy szappanyos boltba.

Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de hóttbizonyosan tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma, ahhoz nem lehet ilyen ellenvetésekkel hozzáférni.

Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben beláttam, hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma dolgában, és csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de amellett mind ott is hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam elégedve, s mondok, eszerint fogunk masirozni. Nem szükséges itt elmondanom, hogy mi volt a plánuma, mert tudtam, hogy folyton fog változtatni rajta, minduntalan, ahogy beljebb megyünk s új meg új handabandát fog belőle szőni, ahol csak lehet. És csakugyan úgy is lett.

Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer komolyan és ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a rabszolgaságból. Ez már mégis csak sok volt nekem. Mondok itt van egy fiú, tisztességes, kinek jó nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere; akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt, nem tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves; és mégis ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és érzés, mint hogy ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje magát, szégyenbe a famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt a dolgot sehogy se megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy ezt neki kereken meg is kell mondanom, így leszek csak igaz jó barátja, hogy hagyja ezt az ügyet ott, ahol van és meneküljön tőle. És én el is kezdtem a mondókámat, de ő megállított s azt mondja:

– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen, hogy mit csinálok?

– De igen.

– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a szerecsent?

– De.

– Nohát.

Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet mondania, mert ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg is tette mindig. De én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől ment bele ebbe a dologba; így hát csak hagytam és többet nem okvetetlenkedtem vele. Ha kötötte magát hozzá, én nem segíthettem rajta.

Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk. Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal. Ezek megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák egyáltalán szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a kalibához értünk, megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon az oldalán, amelyet én még nem ismertem s amelyik észak felül volt, egy négyszögletes ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől, egyetlen erős léccel, mely körösztbe volt rászegezve. Azt mondom én:

– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim átjöjjön rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.

Tom azt mondja:

– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy, kopasz barát hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola fala mellé menni. Remélem, találunk olyan módot is, amely ennél egy kissé komplikáltabb, Hokk barátom.

– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy én csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.

– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos, veszedelmes és jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is, amely kétszer oly sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak vizsgálódjunk tovább.

A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak épen olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat lábnyi. Az ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom lement a szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a vasholmit, amivel a vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta s kifeszítette vele az egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk az ajtót és bementünk és betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s látjuk, hogy a szín csak hozzá volt építve a kunyhóhoz és semmi összeköttetésben nem volt vele. Padlózva se volt a szín, sem semmi egyéb nem volt benne, csak ócska, esetlen kapák, ásók, csákányok és sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi pedig kimentünk, a reteszpántot újra benyomtuk és az ajtó megint rendesen be volt lakatolva. Tomnak nagyon jó kedve lett. Azt mondja:

– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet _ásni_. Eltart legalább egy hétig.

Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak tartottam, ahol csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az ajtókat becsukni, de ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is tetszett neki semmi egyéb út is, neki a menküfogón köll fölmászni. De hogy háromszor is feljutott a feleútjára s mindig rosszul számított s leesett s harmadszorra majd szétloccsantotta az agyát, azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis pihenés után azt mondta, még egyszer mégis csak szerencsét próbál s ezúttal sikerült neki a kirándulás.

Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához barátkozni a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt Dzsimnek, ha csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen a reggelijöket végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje kenyeret, húst s egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek elmentek, azalatt a kulcs is lekerült a házból.

Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja mind fel volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol a boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot, hallatnak mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha azelőtt, egész életén át nem zavargatták így a boszorkányok. Annyira felizgatódott és annyit hadart a hajáról, hogy arról is megfeledkezett, mi volt a dolga. Igy Tom aszondja neki:

– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?

A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember egy tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:

– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni megnizik?

– Akarok.

Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:

– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a plánumban.

– Nem volt, de most benne van.

Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló. Mikor bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott volt és biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta mindjárt:

– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?

Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam, micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a szerecsenünk felröffen és azt mondja:

– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?

Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg álmélkodva és aszondja:

– Hogy minket ismer-e. Ki?

– Hát ez ni, szekett szerecseny.

– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy ismer.

– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha ismerne.

Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:

– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta? Mit trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt mondja: te hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?

Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt mondom:

– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált volna.

Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s azt mondja:

– Te trombitáltál ki valamit?

– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.

– Egy szót sem?

– Nem, zifjurka, egy szót se nem.

– Láttál minket valaha ezelőtt?

– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.

Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és kétségbeesettnek látszott és azt mondja neki valamelyest szigorúan:

– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki valamit kitrombitált?

– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár inkább meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd megölik engemet, úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja senkinek, mer a zereg Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig aszondja, nincsen van boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt lenne, – akkor mit mondana? Azt gondolok, mostan ű se nem tudna belile kikászolódni. De hat úgy megvan mindétig: aki buta megvan, az butának meg maradja; az nem megnézi semmit se és maga buta fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én kitalálok és elmondom, akkor nem hiszik nekem.

Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem szólunk senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több cérnát s kösse föl vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt mondja:

– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a négert. Ha én elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt megszökni, én ugyan ki nem adnám, hanem felkötném. S míg a szerecsen az ajtóba állt, hogy megnézze a pénzdarabot s megharapja, hogy lássa, jó-e vagy sem: Tom súgva mondja Dzsimnek:

– Tégy úgy, mintha nem ismernél. És ha éjtszaka ásni hallasz, mink leszünk: ki fogunk szabadítani.

Dzsimnek csak annyi ideje volt, hogy megfoghassa s megsímogathassa a kezünket, mert a szerecsen visszajött az ajtóból s mi azt mondtuk, hogy egyszer-egyszer megint eljövünk, ha a feketének is úgy tetszik; ez pedig azt mondta, jó lesz, kiváltságosképen sötétben, mert a boszorkányok legkivált akkor nyugtalanítják, ha sötét van s ilyenkor jó, ha emberek vannak körülötte.

XIII. FEJEZET.

Még majd egy óránk volt a fölöstökömig, azért inkább elmentünk s egyenesen neki az erdőnek; mert Tom azt mondta, valamelyes világosságra lesz szükségünk, hogy lássunk ásni, de a lámpás nagyon is világos és bajt hozhatna ránk; egy csomó pudvás tuskóra volt szükségünk, amit mifelénk rókatüzének hívnak s ami valamelyes gyönge fényt ad, ha az ember sötét helyen leteszi. Szedtünk egy ölbevalót s elrejtettük a dudvába, aztán leültünk pihenni s Tom azt mondja, olyan elégedetlenformán: