Part 2

Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban, egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog. Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.

Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta. Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle? Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az _lelki ajándék_. Ez ugyan nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna. Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok, ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan, elesett és ordináré gyerek voltam.

Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták, mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték. Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával, mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam. Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se kívántam.

Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba, ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson körül egy égő bottal, amit ő _véres kardnak_ nevezett (ez volt a jele annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül, hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál, attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta, babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává, épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy bibaszt vagyok.

– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy templom.

– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk: akkor nem bánhatunk el a másik bandával?

– De honnan szereznéd?

– Tudom is én. Honnan szerzik azok?

– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik, egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a kobakjára.

– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?

– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az egész országon végig, ha az ember kívánja.

– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.

– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli, akár tetszik, akár nem.

– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még pedig a legnagyobbra, ami az országban van.

– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.

Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát, mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.

IV. FEJEZET.

Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni, ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.

Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt, ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam, jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta, aszondja, hogy nem válok szégyenére.

Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, – aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról, elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.

Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak. Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok, hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom. Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja a gonoszt.

Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról. Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.

– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az interesedért jöttél?

– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?

– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár. Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.

– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé. Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.

Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:

– Hogy gondolod ezt fiacskám?

– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?

Ő ezt:

– Meg vagyok zavarodva. Baj van?

– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.

Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:

– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez rendén van.

Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:

– Ime, láthatod, benne van, hogy _Tekintettel arra_, ami azt jelenti, hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most pedig írd alá.

Én meg aláírtam és elmentem.

Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre ejtette.

Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül, mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz, de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget. Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.

Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott. Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond, ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:

– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors akasztófát szánta nyakadnak.

Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel, hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.

V. FEJEZET.

Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.

Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér, hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle, oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.

Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s egyszerre azt mondja:

– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki, mi?

– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.

– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi, ki tanított rá?

– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.

– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?

– Senki se mondta neki.

– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.

Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és a falhoz vágta. Azt mondja:

– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás. Még ilyen fiát se láttam apámnak.

Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak rajta s azt mondja:

– Ez meg mi?

– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.

Eltépte és azt mondja:

– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.

Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt mondja:

– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?

– Hazudik, aki mondja, annyiban van.

– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem azt a pénzt. Szükségem van rá.

– Nincs nekem pénzem.

– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van rá!

– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt fogja mondani.

– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.

– Csak egy dollárom és az is köll.

– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.

Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a derekamat.

Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy majd elveteti tőle a törvénnyel.

A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata, hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.

Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé. Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.

Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt, tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá, hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:

– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már, aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék. Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak. Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.