Part 19

Ez jól esett, úgy éreztem először életemben, hogy tisztára vagyok mosva minden bűntől, és láttam, hogy most már tudok imádkozni. De nem fogtam hozzá rögtön, hanem odatettem a papirost s ott ültem gondolkozva. Mondok, hogy milyen jó, hogy így fordult minden, és hogy milyen közel jártam a vesztemhez és a pokol kapujához. És tovább töprenkedtem. Eszembe jutott egész utunk a folyón; és magam előtt látom Dzsimet, ahogy az egész időn át volt, nappal és éjtszakának idején, néha holdvilággal, néha zivataros időben, és mink csak úszunk himbálózva, tereferézve, danolva, nevetgélve. De valahogy nem tudtam olyan helyeket fölidézni, amik megkeményítettek volna ellene, csak inkább másik fajtabélit. Láttam, hogy őrsége végén hogyan áll tovább is őrt, mikor az én sorom lett volna, ahelyett, hogy szólított volna és hagyott tovább aludni; és látom rém örömét, mikor visszakerültem a ködből; és mikor fölkerestem a lápon odafönn, ahol a vendetta volt; és mindenféle effélét; és hogy mindig úgy szólított, hogy Drágicám, és kedveskedett, és megtett minden kigondolhatót érettem és hogy milyen áldott jó volt mindétig, s végül jutott eszembe az idő, mikor megmentettem azzal, hogy azt mondtam az embereknek, hogy feketehimlő van a tutajunkon, és ő olyan hálás volt és azt mondta, én vagyok az öreg Dzsim legjobb embere a világon és az egyetlen is neki a világon; és ekkor véletlenül körülnézek és meglátom azt a papirost.

Egészen közel volt hozzám. Kezembe vettem és néztem. Reszkettem, mert választanom kellett örök időkre két dolog közül egyet s tudtam, hogy választanom kell. Egy percig töprenkedtem, még a lélekzetemet is szinte visszatartottam, aztán azt mondom magamban:

– Rendben van, gyerünk hát a pokolba! és eltéptem a papirost.

Borzasztó gondolatok, borzasztó szavak voltak, de már kimondtam. És úgy is hagytam, kimondva és soha többé nem gondoltam a megjavulásra. Kituszkoltam az egész dolgot a fejemből; mondok, visszatérek a gonoszságba, ez volt az én sorom, mert erre nevelődtem, a másik nem az én sorom volt. És hogy mindjárt meg is induljak az utamon, vissza fogom lopni Dzsimet a rabszolgaságból. És ha eszembe tudna jutni valami ennél is gonoszabb, hát azt is megtenném, mert ha már benne vagyok és pedig komolyan, hát minek állanék meg a vége előtt.

Most már nekiültem, ha kifundálhatnám, hogy fogjak hozzá, és megforgattam elmémben minden kigondolható módot és végül megállapodtam egy tervben, amelyet szerettem. Tájékoztam magamat egy erdős sziget körül, amely egy kissé lefelé volt a folyóban és mihelyt jócskán beesteledett, kikecmeregtem a tutajommal s odamentem, a tutajt elrejtettem s betértem a putriba. Végigaludtam az éjtszakát s fölkeltem, mielőtt megvirradt volna, megreggeliztem, felöltöztem. Készletben lévő ruhámba egynémely más ruhát motyóba kötöttem egy s más egyébbel, fogtam a csónakot s kieveztem a partra. Olyan helyen kötöttem ki, ahol gondolatom szerint Filpszék telepe lehetett és motyómat elrejtettem a sűrűben, megtöltöttem a csónakomat vízzel, megterheltem szikladarabokkal és elmerítettem olyan helyen, ahol rátalálhatok, ha szükségem lesz rá, egy fertálymérfölddel egy kis gőzfűrészmalom alatt, amely a parton volt.

Ekkor aztán nekivágtam az országútnak, s mikor elmentem a malom előtt, hirdetőtáblát látok rajta ezzel a felírással: _Filpsz fűrészmalma_. S mikor a majorhoz érek, mintegy két-háromszázölnyire odébb, jól kimeregettem a szememet, de nem láttam a közelben senkit, ámbár már fényes nappal volt. De nem törődtem vele, mert iszen egyelőre nem is volt szükségem senkire, csak a vidék iránt akartam tájékozódni. Tervem szerint a város felől akartam odakerülni, nem alulról. Igy hát épen csak körülnéztem, aztán indultam egyenesen a város felé. Hát kérem, ki az első ember, akit ott látok, a herceg. Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi nonpluszultráról – három előadás három éjjel egy végbe – szakasztott, mint a multkor. Micsoda pofájuk van ezeknek az imposztoroknak! Szinte hegyibe szaladtam, nem lehetett kitérni. Meghökkenve nézett rám s aszondja:

– Hahó, honnan kerülsz te ide? Aztán mintha jó kedve lenne, sietve kérdez: és hol a tutaj? Jó helyre vitted?

Én azt mondom: – Ép eztet akartam én kérdezni fenségedtől.

Erre már nem látszott úgy meg a jókedve s aszondja:

– Mi visz arra, hogy engemet kérdezzél?

– Hát, – mondom én – mikor láttam tegnap a királyt abban a lebujban, mondok magamban, ezt ugyan egypár óra előtt, amíg ki nem józanodik, nem kapjuk haza; hát elmentem kószálni a városban, hogy eltöltsem az időt s megvárjam. Egy ember osztán ajánlott tíz centet, hogy segítsek neki áthajtani a vízen egy csónakot, meg vissza is, mert egy birkát köll elhoznia, s én elmentem vele; de mikor a birkát a sajkába akartuk vonszolni és az az ember a kezembe adta a kötelet, hogy húzzam, míg ő hátúrul tolta, a birka erősebb volt mint én, elszakasztotta magát és elszaladt. Mink utána. Kutyánk nem volt, így magunk kergetőztünk vele nagy földön, amíg kifárasztottuk. Este lett, mire elfogtuk, akkor áthoztuk a folyón és én elindultam a tutajhoz. Mikor látom odaérve, hogy tutaj nincsen, mondok magamban, bajba keveredtek s el kellett menekülniök; és elvitték magukkal a szerecsenemet, az egyetlen szerecsent az egész világon, aki az enyim volt és most itt vagyok, idegen vidéken és nincsen semmi jószágom, se semmim és immár miből éljek meg; hát leültem és sírtam. Az erdőben töltöttem az egész éjjelt. De hát mi lett a tutajból? És Dzsimből, szegény Dzsimből?

– Huncut a nevem, ha tudom. Ez lett belőle. Az a vén bolond seftet csinált és kapott negyven dollárt s mikor ott találtuk a csapszékben, a naplopók féldollárba játszottak vele s elnyerték minden pénzét, kivéve, amit elköltött pálinkára; s mikor késő éjtszakára hazakaptam s láttuk, hogy a tutaj eltűnt, azt mondtuk: az a kis semmiházi ellopta a tutajunkat, lerázott bennünket a nyakáról s elszökött a folyón le.

– A szerecsenemet csak nem ráznám le, vagy mi, úgy-e? Az egyetlen szerecsen volt a világon, aki az enyim volt s a tutaj az egyetlen jószágom.

– Erre ugyan nem gondoltunk. De valóság úgy gondolom, hogy olybá néztük, hogy a mi szerecsenyünk, csakugyan annak néztük; az isten a megmondhatója, volt is miatta elég bajunk. S mikor láttuk, hogy a tutaj nincs és mi teljesen plűre estünk, nem maradt egyéb hátra, mint szerencsét próbálni a nonpluszultrával. Azóta is egyebet se teszek, mint hirdetést ragasztok ki, s a gégém száraz, mint a puskaporos szaru. Hol az a tíz cent. Add ide.

Volt nekem szépecskén pénzem, hát adtam neki tíz centet, de megkértem, költse inkább ennivalóra, s adjon nekem is belőle, mert hogy ez az összes pénzem és nem ettem semmit tegnap óta. A herceg nem felelt semmit. Aztán rám ripakodik s azt mondja:

– Mit gondolsz, nem jár el a szája annak a négernek mirólunk? Megnyúzzuk, ha besúgja a dolgunkat.

– Hogy súghatná be? Hát nem megszökött?

– Nem. Az a vén bolond eladta, aztán csak nem is osztozott velem, a pénz meg elment.

– Eladta! – mondom én s ríva fakadtam. Az én négerem volt, az a pénz is az én pénzem volt. Hol van a szerecsenem? Szükségem van rá.

– Már azt vissza nem kaphatod, hát abbahagyhatod a pityergést. Nézd csak, meg mernéd tenni, hogy te lepleznél le bennünket. Akasszanak fel, ha bízom benned. De ha meg mernéd tenni –

Megállt és én sohase láttam ilyen csunya nézést a herceg szemében. Pityeregve mondtam:

– Nem akarok én leplezni senkit, rá se érek az effélére. Az én dolgom megkeresni a szerecsenemet.

Némileg meg volt akadva az öreg s ott állt, karján a ropogó hirdetések, tünődött a homlokát ráncba szedve. Végül azt mondja:

– Mondok valamit. Itt kell maradnunk három napig. Ha megígéred, hogy azalatt nem szólsz senkinek, meg hogy a szerecseny se szól, megmondom, hogy hol van a fekete.

Én megígértem s ő azt mondja:

– Egy bérlő, a neve Szejlesz – ezzel elhallgat. Világos, hogy meg akarta mondani az igazat; de amint így elhallgatott s elkezdett megint gondolkozni és studérozni, már láttam, hogy megfordította a szándékát. Úgy is volt. Nem bízott bennem; azt akarta, hogy menjek el láb alul mind a három napra. Igy hát egy kis vártatva azt mondja:

– Azt az embert, aki megvette, Abrám Fószternek híjják – Abrám Zs. Fószternek; negyven mérföldnyire lakik innen erre befelé, a lafajetti országúton.

– Helyes, – mondom én – oda elérek három nap alatt. És elindulok még ezen a mai napon délután.

– Nem délután, indulj nyomban; és ne is vesztegess semmi időt, útközben ne járjon a szád. Ki ne ereszd a nyelvedet a fejedből és iparkodjál egymásután előre, akkor nem lesz tőlünk semmi bántódásod. Megértettél?

Több se kellett nekem, csakis erre vártam: hogy háborítlan és szabadon hajthassam végre a tervemet.

– Hát, egy-kettő, indulj, – mondja ő – aztán Fószter úrnak beszélhetsz, amit akarsz. Talán el tudod vele hitetni, hogy Dzsim a te szerecsenyed – vannak olyan féleszűek, akik nem kérik az okmányokat, legalább hallottam, hogy erre délen vannak. És ha elmondod neki a hirdetési cédulát és jutalomsvindlit, talán el is hiszi, ha megmagyarázod neki, hogy mért csináltuk. Most pedig lódulj s mondj ott, amit akarsz, de jusson eszedbe, nehogy útközben akárhol eljárjon a szád.

Igy váltunk el és én indultam a folyótól befelé. Körül se néztem, de éreztem, hogy a herceg utánam néz. De tudtam, hogy ebben kifárasztom.

Mentem egyenest körülbelül egy mérföldnyire, anélkül, hogy megálltam volna; s akkor dupla lépésben az erdőn keresztül visszaindultam Filpszék felé. Mondok, legjobb lesz minden kertelés nélkül egyenesen nekivágni a dolgomnak, mert Dzsim száját is be akartam tömni, amíg ezek a gazok nem pusztulnak a vidékről. Elég volt már belőlük, ideje, hogy megszabaduljunk tőlük.

X. FEJEZET.

Mikor odaértem, csendes volt minden, s mintha vasárnap volna és meleg volt és napfényes, a munkások mind a mezőn voltak. És valami olyan gyönge bogárzúgás és légydongás volt a levegőben, amitől olyan elhagyatottságot érez az ember, mintha mindenki meghalt s elköltözött volna. És ha egy kis szellő arra libben és megzörgeti a faleveleket, olyan gyászos érzés fogja el az embert, mert mintha szellemek suttogása volna, szellemeké, melyek már sok éve meghaltak – s az ember azt gondolja, itt beszélgetnek körülötte. Rendesen mintha az ember maga is megkívánná tőle, bár már nem élne és vége volna mindennek.

Olyan kis hétszilvafás birtok volt ezé a Filpszé, de a többi is mind ilyen. Léckerítés egy kétholdas udvar körül; egy elfűrészelt gerendákból összerótt lépcsőféle, átjárónak a kerítéshez vagy hogy az asszonyok felhágjanak rá, mikor lóra ülnek; itt-ott beteges gyeprészek a tágas udvaron, mely azonban nagyobbrészt puszta volt és kopasz, mint egy ócska kalap, ha lekopott róla a szőr; gerendából rótt ormótlan nagy ház a fehérek számára faragott gerendából, a hézagok agyaggal vagy malterrel kitömve, ezek a sársávok valamikor meszet is láttak; faragatlan gerendából rótt konyha, nagy, széles, oldalt nyitott, de fölül födött folyosóval, mely összeköti a lakóházzal; gerendából füstölőhelyiség a konyha mögött; egy magányosan álló kis kaliba a kerítés mellett a ház háta mögött s egypár melléképület a másik oldalon; hamugödör, a kis kaliba mellett nagy vasfazék szappanfőzésre; a konyhaajtó mellett lóca, rajta vízmerőcsöbör és kötél; egy alvó kutya sütkérezve a napon; itt-ott még néhány alvó kutya három árnyékos fa alatt odébb a sarokban; a kerítésen egy helyen pár indás szederbokor; a kerítésen kívül kert és egy görögdinnyeföld; aztán jön a gyapotmező, aztán a földek, meg az erdő.

Megkerültem az egészet s átmásztam a hátsó hágcsón a hamugödör mellett s a konyha felé indultam. Alig mentem egy kicsit, hallom egy rokka berregését, amint nekilendül panaszosan és lohadva alászáll; ettül megint úgy megszállt a halál vágya, mert ez a legzsongítóbb hang az egész világon. Hát csak mentem előre minden bizonyos szándék nélkül, de bíztam a gondviselésben, hogy majd a számba adja a szükséges szókat, ha arra kerül a sor; mert azt már megtapasztaltam, hogy a gondviselés mindig a kellő szókat adja a számba, ha nem avatkoztam a dolgába.

Mikor fele úton voltam, felkerekedett először egy kutya, aztán egy másik és felém jött; persze, én megálltam, farkasszemet néztem velök és mereven megálltam. De hogy micsoda haddelhadd volt, amit csináltak! Egy fertály minutában úgyszólván kerékagy lett belőlem, a küllők a kutyák voltak, vagy tizenöt darab körben körülöttem, nyakuk, orruk kinyújtva felém, úgy ugattak és tutultak; aztán egyre szaporodtak; lehetett látni, mint szöknek elő a kerítésen át, sarokból, minden oldalról.

Egy szerecsen asszony törtet ki a konyhából doronggal a kezében egyre kiabálva: Nemmisz el Száraz, kusti Fótos, nem mentek el! És hozzávágott előbb az egyikhez, aztán a másikhoz, hogy üvöltöttek bele s elkotródtak s a többi követte; de már a következő szempillantásban visszajöttek farkcsóválva s elkezdtek velem barátkozni. Nem rossz állat a kutya, azt mondhatom.

Az asszony után pedig kijött egy kis szerecsen leány és két szerecsen gyerek minden ruha nélkül egyéb egy vászoning s belekapaszkodtak anyjuk szoknyájába s onnan kukucsáltak rám, ez a rendes szokásuk. Aztán csak jön ám a házból a fehér asszony, mintegy ötvenéves, hajadonfőtt, a kezében a guzsaly; utána apró fehér gyermekei, szakasztott úgy, mint a kis négerkölykök. Az asszony olyan szélesen mosolygott, hogy alig tudott a lábán megállni s azt mondja:

– Hát itt vagy valahára, te vagy?

Én mielőtt még meggondoltam volna, kiszalasztottam, hogy: Én vagyok asszonyság.

Ő pedig cirógatott, ölelgetett és szorongatott, aztán megfogta mind a két kezemet és csak rázta meg rázta; és mintha nem győzne ölelni meg rázogatni, aszondja: Nem hasonlítasz annyira az anyádra, mint gondoltam, de ez semmi, mit törődném vele, úgy örülök, hogy látlak! Te kedves, édes, azt hiszem, meg tudnálak enni! Gyerekek, az unokatestvértek Tom! Mondjátok neki, hogy isten hozta.

De azok meglapultak s a szájukba dugták az ujjukat s az anyjuk háta mögé bujtak. Ő meg csak rohant tovább, aszondja:

– Liszka fuss, készíts neki stantapé meleg reggelit – vagy tán reggeliztél a hajón?

Mondtam, hogy reggeliztem. Hát indult a ház felé, engem kezemnél fogva vitt, a gyerekek meg utána trotykoltak. Hogy odaértünk, engemet beleültetett egy lukas székbe, maga szembe ült velem egy alacsony székre, mind a két kezemet fogva s aszondja:

– Most legalább jól megnézhetlek; és isten a lelkem, hogy rá voltam éhezve sok-sok hosszú esztendő óta; de most itt vagy végre! Már jó néhány órája vártunk. Mi tartott vissza? Megfeneklett a hajótok?

– Igen asszonyság.

– Ne mondd, hogy igen – asszonyság. Mondd Szelli néni. Hol feneklett meg?

Én bizony erre nem tudtam igazában mit mondani, mert sejtelmem se volt róla, fölülről vártak-e hajót vagy alulról. De nagyobbrészt az ösztönöm után szoktam indulni s az ösztönöm azt súgta, hogy alulról várják a hajót, föl Orlensz felé. De ez se sokat használt, mert nem tudtam a lefelé levő zátonyok nevét. Már láttam, föl kell találnom egy ilyen zátonyt vagy azt mondanom, hogy elfelejtettem a nevét annak, amelyiken megfeneklettünk, vagy – no most egy ötletem támadt és ki is böffentettem azonmód:

– Nem a megfenekléstől volt a késedelem, ez csak rövid ideig tartott, fölrobbant egyik cilinderünk,

– Uram bocsá! Megsérült valaki?

– Nem, csak egy szerecsent ölt meg.

– Milyen szerencse; mert bizony néha kár esik emberben is. Most mult karácsonykor volt két esztendeje, hogy nagybátyád Szejlesz jött fel Nyúorleansz felül a rozoga Lallirúkon, annak is fölrobbant egy cilindere és bizony megnyomorított egy embert. Gondolom utóbb meg is halt. Baptista vallású volt szegény. Szejlesz bátyád ismert Beton-ruzsban egy embert, aki nagyon jól ismerte a familiáját. Igen, igen, most már eszembe jut, meghalt. Prantos lett és meg köllött amputálni. De nem segített rajta. Igen, igen, prantos, – az lett szegény. Az egész teste egy kékség volt és meghalt egy dicsőbb föltámadás reményében. Azt mondják, hogy szinte látványosság számba ment. A nagybátyád minden áldott nap följárt a városba érted; most is odajár vagy egy órája, hogy elment: de nem telik bele egy perc és itthon lesz. Találkoznotok köllött az úton, nem láttad? Olyan régi módi bácsi –

– Nem, Szelli néni, nem láttam én senkit se. A hajó épen virradóra kötött ki s én a bagázsiámat otthagytam a kikötőkompon s magam körülnéztem egy kicsit a városban s egy kicsit a vidéken, hogy teljék az idő s ne érjek ide nagyon korán.

– Kinek a kezére adtad a bagázsiádat?

– Senkinek se.

– Jaj, gyerök, gyerök: ellopják.

– Ahá, én eldugtam, onnan ugyan nem, – mondom én.

– És hogy kaptál olyan korán reggelit a hajón?

Ezzel ugyan vékony jégre állított, de én kivágtam:

– A kapitány ott látott állongálni s azt mondta, jobb lesz, ha valamit eszem mielőtt partra szállok, s levitt a tisztek reggelijéhez és adott, ami csak köllött.

Már olyan izgatott lettem, hogy figyelni sem igen tudtam, az eszem mind ez idő alatt egyre a gyerekeken járt; mondok, ha egy kicsit félrehúzódhatnék velök, megtapasztalhatnám őket és kitudnám, hol is vagyok voltaképen. De semmi alkalmam nem akadt rá. Filpszné nem tágított és csak rohant velem előre. Csakhamar a hideg futott végig a hátamon, mert azt mondja:

– De hát, mi csak törtetünk – aszondja – előre és te még egy szót se mondtál a hugámról, sem senkiről. Hát én most megállítom a malmomat, te meg nyisd ki a te zsilipedet. És mondj el mindent akkurátusan; mondj el mindent mindenkiről, egyikről is másikról és valamennyiökről; hogy hogy vannak, mit csinálnak, mit bíztak rád, hogy nekem elmondd és mindent az utolsó szóig, ami csak eszedbe jut.

No, most már igazán jó helyen voltam. Eddig a gondviselés a részemen volt s rendben ment minden. De most ugyancsak plűre estem. Már láttam, hogy csepp haszna se lesz, ha tovább akarok ezen már előre gázolni. Mondok, ez is olyan hely, ahol az igazmondással köll szerencsét próbálnom. Már ki is nyitottam rá a számat, de a néni megmarkolt és betuszkolt az ágy mögé és azt mondja:

– Ahun gyün a! Bukjál alább a fejeddel, úgy, most jól van, úgy nem lát meg. Ne áruld el magadat, hogy itt vagy. Megtréfáljuk az öreget. Gyerekek, el ne járjon a szátok.

Nohát, most benne vagyok a pácban, mondok. De semmi haszna, ha emésztem magam. Nem volt mit egyebet tenni, mint meglapulni és szerencsét próbálni és készen lenni arra, hogy elkapjam a fejemet, ha beüt a ménkü.

Épen csak hogy picurkát láttam az öregurat, mikor bejött, mert az ágy eltakarta. Filpszné azonban ráveti magát és aszondja:

– Megjött?

– Nem, – mondja az ura.

– Boldog isten, – mondja az asszony – mi az isten csodája történhetett vele?

– El sem tudom képzelni, – mondja az öregúr – és mondhatom, rémítőn nyugtalanít a dolog.

– Nyugtalanít, – mondja az asszony – engemet szinte szétvet! Meg köllött jönnie és maga elvétette az úton. Tudom, hogy így van, valami azt súgja, hogy így van.

– Aj, Szelli, el nem hibázhattam az úton, ezt te is tudod.

– Jaj, édes uram, mit mond majd hozzá a hugom! Meg köllött jönnie és maga elvétette. Ő…

– Oh ne zaklass te is, úgyis olyan zaklatott vagyok. Sehogy se tudom a dolgot megérteni. Végire jutottam a sütnivalómnak és nem átallom bevallani, hogy agyon vagyok rémülve. De semmi reménye annak, hogy megjött, mert nem jöhetett meg úgy, hogy én elvétettem. Szelli, ez borzasztó dolog. Valami érte azt a hajót, annyi bizonyos.

– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott valaki?

Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt, Filpsznének pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz lábtul, engem meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi megfordult az ablaktól, hát ott áll a néni s úgy ragyogott és akkorát mosolygott, hogy olyan volt az arca, mint egy égő ház. Én meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az öreg úr bámul és aszondja:

– Hát ez ki?

– Mit gondolsz, kicsoda?

– Sejtelmem sincs róla. Ki?

– Hát Tom Szójjer!

A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett volna időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt egyben; és aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had aprajáról-nagyjáról!

De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok. Faggattak két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt már, hogy alig tudtam mozgatni, akkorra beszéltem már nekik annyit a famíliámról, – már mint a Szójjer-familiát értve – hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról se beszéltek ennyit. És elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér folyó beömlésénél, ami elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt nekik és iszonyún tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek köll ehhez három nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki, az is megtette volna.

Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb volt a dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és az is maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a folyón lefelé – s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a hajón Tom Szójjer érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan s elkurjantja a nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson? Nem maradhat, mondok, a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El kell mennem az útra elejbe s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a háziaknak, hogy fel kell mennem a városba a bagázsiámért. Az öregúr mindenáron velem akart jönni, de én azt mondtam, elhajtom a lovat magam is és jobb szeretném, ha én miattam nem bajoskodnék.

XI. FEJEZET.

Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy másik kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam, amíg oda ért. Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája tátva maradt, mint egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor nagyot nyelt, mintha az embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán azt mondja:

– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát mért jössz te vissza engemet megkísérteni.

Én azt mondom erre:

– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.

Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem jött egészen rendbe. Azt mondja:

– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem vagy kísértet?

– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.

– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de mintha valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha egyáltalán nem gyilkoltak meg?

– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem rájok. Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.

Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát, azt se tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki mondanom mindent, mert hogy óriási kaland volt, tele titokzatossággal, amiért ő élt és halt. De én azt mondtam, hagyjuk csak még egy kicsit, erre ráérünk, s azt mondtam a kocsisának, hogy maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk s én elmondtam neki az állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit gondol, mit kéne tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne zavarjam. Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:

– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a tiéd volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy olyanformán érj haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek a város felé s újra indulok, úgy hogy utánad egy félórával érkezzem; te meg kezdetben úgy tégy, mintha nem ismernél.

– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki nem tud semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy szerecsenyember, akit én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a neve pedig Dzsim, Vatszon kisasszony öreg Dzsimje.

Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…

El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:

– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas, piszokmunka; de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom őtet lopni, téged pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Megteszed?

A szeme megvillant és aszondja:

– Ellopom én is veled.