Part 18

– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem! Csak egy mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!

Ezen mindenki kapott.

Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és a doktor utánuk kiabáltak:

– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell fogni és le kell őket is vinni.

– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a jeleket, meglincseljük az egész bandát.

Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a temető felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk az egész város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg még csak este kilencre járt.

Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el ne küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most értesíthetném, kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a csavargóinkat.

Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat. Ez volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem volna ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén, hogy kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt köztem és a hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű, ha ugyan megtalálják. Mert ha nem –

Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam egyébre se gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett. Nagyszerű idő arra, hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a tömeget. De az a hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz – úgy fogta a csuklómat – annyi, mintha valaki a Góliát kezéből akarna kisiklani. Szinte vonszolt magával, annyira izgatott volt. Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést tudjak vele tartani.

Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha árvíz lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre, hogy százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben senkinek se jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak nekiálltak az ásásnak a villám fénye mellett s elküldtek egy embert a legközelebbi házba, – vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön lámpást.

Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét lenni, az eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind tüzesebben csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se nézett neki, annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban mindent lehetett látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat, amint lapátonként kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a sötétség mindent kitörült és nem lehetett látni semmit.

Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és akkor olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar lát az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz iszonyúan szorította a csuklómat s úgy rángatott és lökdösött, hogy azt tartom, tisztára el is felejtette, hogy a világon vagyok; olyan izgatott volt, hogy szinte zihált bele.

És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és valaki elkiáltja magát:

– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!

Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat, egy nagyot lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol valamit láthatna, de ahogy én elszabadultam s nekivágtam a sötétségben az országútnak: nincs ember, aki azt megmondhatná.

Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt, leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt, az eső csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és olyan igazán, minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy helyben.

Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is, mikor már elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája ablakában. És a szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És abban a minutában a ház és minden a hátam mögött is volt már a sötétségben, soha világéletemben többé ne is kerüljön elejbém. Meri kisasszony volt a legderekabb lány, akit ismertem s legtöbb sütnivalója is neki volt.

Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra, hogy azt hittem, irányában lehetek a homokszigetnek, körülfürkésztem, hogy nem vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta mondani, valamiféle csónakot, és az első villámlásnál megláttam egyet, amely nem volt láncon. Ezt elcsíptem és elindítottam. Csónak volt s csak kötéllel volt kiakasztva. A homoksziget jó messze volt oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én se vesztegettem az időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam állva, legjobb szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni magamat, ha lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem a tutajra:

– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak, megszabadultunk tőlük.

Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam, majdhogy ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a vízbe. Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt arab volt egy személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül, mi van hátul. De Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és áldott és minden, annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy megszabadultunk a királytól meg a hercegtől. De én azt mondom:

– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most csak oldd el a tutajt, hadd ússzék.

Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a folyón, és úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk, egymagunk a nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla, muszáj egy kicsit körültáncolnom s egyet ugranom; de amint harmadikat ugrottam, hangot hallok, amelyet nagyon is ismertem, és visszatartom a lélekzetem és figyelek és várok, – és már bizonyos, amivel a legközelebbi csapás hangja felénk szállt a vízen – itt jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak, csónakukkal lökdösve a vizet: a király meg a herceg.

Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni; elég volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.

VIII. FEJEZET.

Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon ragadott s aszondja:

– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket, mi?

Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.

– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom belőled, ami bévül van benned.

– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az az ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és aszondja, hogy neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de meghótt tavaly és sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes esetben vagyok; és mikor mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy megtalálták az aranyat és odatódult a koporsóhoz, elereszti a kezemet s a fülembe súgja: Illára most, aszondja, mert bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem a dolgot. Annak, hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem lendíthettem semmit, és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg se álltam addig, amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt mondtam Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak, s azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már, és roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk, mikor láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.

Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja be a száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy van! És újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe fojtana. De a herceg azt mondja:

– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél volna? Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál? Nem emlékszem semmi effélére.

Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a várost és minden lakóját. De a herceg azt mondja:

– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat. Senki se szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál semmit, amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly hidegen és arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez óriási volt, ez roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak bennünket. Ha ez nem lett volna, hűvösre tettek volna bennünket, amig azoknak az angol embereknek meg nem jő a bagázsijok és akkor – mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete leves. De ez a fogásod vitte őket a temetőbe, és az arany megtette nekünk a még nagyobb szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem felejtkezett volna meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala mit, akkor aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan nyakravalóban, amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve tartja.

Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király, mintha nem is itt járna az esze:

– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.

Ettől én vonaglani kezdtem.

– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és gúnyosan: Azt hittük.

Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább azt.

Erre ugyanúgy a herceg:

– Ellenkezőleg, én!

A király felfortyan és azt mondja:

– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?

A herceg kurtán így:

– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire célzott.

– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én. Maga tán aludt s nem is tudta, micsinál.

A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:

– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó bolond vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a koporsóba?

– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette oda.

– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra fogja a dolgot:

– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.

A herceg azt mondja:

– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt gondoltad, a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz, kiásod és megtartod magadnak mind.

– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az egyetlen kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda, mondd meg, és én elhiszem és visszavonok mindent.

– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem. Ennyiben van.

– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no, ne bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és elrejtsed?

A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:

– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben, elég az, hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az eszedben, de meg is tetted.

– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt komolyan mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony akartam; de te – mondok: valaki megelőzött.

– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –

A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:

– Elég! Bevallom!

Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem magamat tőle, mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a királyt s azt mondja:

– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen hozzád illik itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód illik hozzád azután, ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén struccmadarat, aki fölfalna mindent – és én úgy bíztam benned az egész idő alatt, mintha tulajdon édesapám lettél volna. Magad előtt kellene magadat szégyelned, hogy ott álltál és hallottad, hogyan varrták a szegény feketék nyakába és csak egy szót sem szólottál érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak vagyok, hogy elég jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a ragya, most látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk a decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a _non plus ultrán_ kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak bezsebelhessed.

Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:

– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem én.

– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a herceg. Most látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket visszakapták, hozzá egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj lefeküdni és nekem ne döcömfitezzél többet ebben az életben.

A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és vagy egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság és mentül tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre egymás karjában hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem észre, hogy annyira még sem ázott el a király, hogy elfelejtette volna, hogy nem tanácsos letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a dolgát. Ettől persze én könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem magamat. Természetesen, mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan eltereferéltünk s én elmondottam Dzsimnek az egész históriát.

IX. FEJEZET.

Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak mentünk le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben és irtóztató messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával, és csakugyan úgy lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla. Először láttam így fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan ünnepi és komor színt adott a dolog. Most már az imposztoraink azt hitték, túl vannak minden veszedelmen s megint elkezdték megdolgozni a városokat.

Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit se kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle magukat. Egy másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se tudtak a tánchoz, mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a nagyközönség csakhamar rajtok ütött s kiugratta őket a városból. Más alkalommal perdikációra fogták a dolgot, de nem sokáig perdikáltak bizony; az ájtatos hallgatóság csakhamar dühbe gurult, leteremtettézte őket, hogy futásban kellett az üdvösséget keresniök. Próbáltak aztán belmissziót, szellemidézést, csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit mindenfélét, de semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen össze volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva, spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és kétségbeesve.

De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és sugdostak bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim, meg én aggódni kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk, minden eddiginél valami gonoszabb huncutságon törik a fejöket. Meghánytuk-vetettük a dolgot s végre is abban állapodtunk meg, hogy betörést terveznek valami házba vagy boltba, vagy pénzhamisításra vagy effélére adják magukat. Ezen bizony meg voltunk rémülve s meg is egyeztünk abban, hogy semmi közösséget az effélével nem vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó alkalommal szimplán lerázzuk őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk, ahol vannak. Hát egyszer korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos helyen, két mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a király partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a rejtekben, amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, szelét vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, – mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim, meg a tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta, ha délre vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a dolog jól megy s menjünk utána.

Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú kedvében volt. Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért, semmit se tudtunk a kedvére tenni: mindenben hibát talált. Bizonyos, valami készül! Szinte jól esett, mikor dél lett s a király nem jött meg. Legalább változik a dolgunk valahogy, és lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a változásra is, amelyet mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg elmentünk a városba és kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára meg is találtuk egy alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott állapotban és egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára hancuzott vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan részeg volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt, s mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem a lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy őz, – mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára lesz, hogy a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte elállt a lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s elkezdek kiabálni:

– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!

De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett. Kiáltok egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre is, arra is ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen sehol. Ekkor leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem sokáig volt maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam meggondolni, hogy mit volna legjobb tennem, s találkozom egy fiúval, aki arra ment s megkérdeztem, nem látott-e egy idegen szerecsent ilyen, meg ilyen ruhában. Azt mondja ő: Láttam.

– Merre láttál?

– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább. Szökésben volt és elfogták. Azt keresed?

– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az erdőben és azt mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt mondta fekügyem le s maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem. Ott voltam azóta. Féltem kijönni.

– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan délfelül szökött el.

– Jól járnak, akik elfogták.

– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve. Mintha csak az országútról szednék föl a pénzt.

– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna, mert én láttam meg először. Ki kaparintotta meg?

– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét negyven dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem várhat. Mit szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét esztendőbe telik is.

– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből többet, ha ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog körül.

– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond róla egy betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet, ahonnan való, valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba a spekulációba semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem adnál egy falat bagót, mi?

Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra s beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd megettem a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a bajból. Ennyi út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a tolvajokért, itt van, mire jutottunk, minden a légbe röpült és romban hever, mert hogy volt a gézenguzoknak lelke, így becsapni a szegény Dzsimet, újra szolgaságra adni, idegenek kezére élete végéig rongyos negyven dollárért.

Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha már szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája van, s mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam két okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden ember természet szerint útálattal van egy hálátlan szerecsen iránt és ezt éreztetnék Dzsimmel mindvégig és bizony kínos és komisz helyzete lenne szegénynek. Aztán, ha még meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is! Híre menne mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a szökésben; és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája talpát. Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre, de nem akarja magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs benne becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az én esetem. Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott belém a lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és ordinárébbnak éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem, hogy itt tisztára a gondviselés keze vágott a szemem közé és éreztette velem, hogy istentelenségemet az egész időn át szemmel kísérte onnan felülről az égből, míg én ellopom tulajdon szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki soha engemet egy szóval se bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van Valaki, akinek a szeme mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az ilyen istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam valahogy a dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már ilyen gonosznak neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de bévül valami azt mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha szorgalmasan járod, megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember, aki úgy cselekszik, mint ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában, elég az örök kárhozat tüzében.

Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem találtam meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába takargattam volna _Ő_ előtte. De hiába még magam előtt is. Nagyon jól tudtam, mért nem találok szókat az imádsághoz. Azért nem, mert a szívemben nem volt az igazság; azért, mert nem voltam őszinte; azért, mert kétszínű játékot űztem. Úgy tettem, mintha el akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül ragaszkodtam a legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem a számat az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam, hogy ez hazugság és _Ő_ tudja eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt kitanultam.

Igy hát bizony nagy bajban voltam, a lehető legnagyobban s nem tudtam, mit csináljak. Végül támadt egy gondolatom. Megírom, mondok a levelet, aztán meglátom, tudok-e imádkozni? Nohát, az nagyszerű volt, hogy erre mennyire megkönyebbültem, könnyű voltam, mint a pehely és egyenesen fölemelkedtem és a bajt mintha elfújták volna rólam. Fogtam egy kis darab papirost, meg ceruzát, jó kedvvel és nagy izgalomban, leültem és írtam:

»Vatszon kisasszony, szökésben lévő szerecsenyje, Dzsim, idelenn van két mérföldnyire Pejkszvill alatt és Felpsz úr megvette és kiadja, ha megküldi neki a kitett jutalmat.

_Hokk Finn_.«