Part 17

– Ne törődjék azokkal. Nekik még helyt kell állani egy kis darabig. Ha mind elmennének, ezek a latrok még gyanút fognának. Nem akarom, hogy lássa akár őket, akár a húgait vagy akárkit is a városbeliek közül. Ha valamelyik szomszédja azt kérdezné magától, hogy vannak ma reggel a nagybátyái – a maga arca elárulna valamit. Nem, nem, Meri kisasszony, csak menjen el rögtön, én a többivel elvégzem a dolgot. Megmondom Zsuzsa kisasszonynak, hogy maga tisztelteti a bácsikat s hogy eltávozott egypár órára egy kis pihenőre, vagy hogy egy kis változásban legyen része vagy barátokat látogatni s hogy visszajön még az éjjel vagy korán reggel.

– Hogy elmentem barátainkat meglátogatni, ez helyes; de azt már nem, hogy tiszteltetem őket.

– Jó, hát nem tisztelteti. Csak ennyit mondtam, ez nem bánthatta. Kis dolog és semmi bajjal nem jár; és az apró dolgok egyengetik az ember útját többnyire itt a földön. A kisasszonynak jól esik és semmit se kóstál. Aztán azt mondtam: Van még valami, az a pénzeszacskó.

– Az az övék lett és bizony elkeserít meggondolnom, hogyan lett az övék.

– Nem, ebben csalódik. Nem lett az övék.

– Hát, kié lett?

– Bár tudnám, de nem tudom. Nálam volt, mert elloptam tőlük. Azért loptam el, hogy magának adjam. Tudom is, hogy hova rejtettem, de attól félek, már nincsen ott. Nagyon bánom a dolgot, Meri kisasszony, szánom-bánom, ahogy csak lehet; de megtettem mindent, amit csak lehetett, becsületemre mondom. Majdhogy el nem csíptek vele s el kellett dugnom az első kínálkozó helyre, de hát nem volt jó hely.

– Ugyan ne vádold magadat, nagyon rossz így magát vádolni, nem engedem; egyszerűen nem tehettél róla, de nem volt a te hibád. Hová rejtetted?

Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy megint a bánata jusson eszébe, és mintha nem bírtam volna a számat arra bírni, hogy olyat mondjon, amitől látnia kellett volna a hullát a koporsóban, a gyomrán azzal a zacskóval. Igy hát egy-két szempillantásig nem szóltam, aztán azt mondtam:

– Inkább nem mondom meg hova rejtettem, Meri kisasszony, ha nem haragszik meg érte; de fölírom magának egy kis cédulára és útközben Lószropék felé elolvashatja, ha akarja. Gondolja, hogy ez jó lesz?

– Jó lesz.

Hát felírtam neki ezt: A koporsóba dugtam. Benne volt, mikor maga ott sirdogált késő éjjel. Én az ajtó mögött voltam és igen nagyon sajnáltam magát, Meri-Dzsén kisasszony.

A szemem egy kicsit megnedvesedett, ahogy eszembe jutott, hogy sirdogált ott egymagában azon éjtszakán, azok az ördögök meg ott feküdtek az ő hajlékában, pusztítva és fosztogatva őt. S mikor összehajtogattam s odaadtam neki, látom, az ő szeméből potyog a könny. És ő megrázta erősen a kezemet és azt mondja:

– Isten veled, – megyek és megteszem mind, amit mondtál. És ha soha többé nem talállak is látni, nem foglak soha sem elfelejteni, és igen-igen sokszor fogok rád gondolni és imádkozni is fogok érted. Ezzel elment.

Imádkozik értem. Mondok, ha ismerne, magához valóbb dolgot is tudhatna magának. De fogadni mernék, hogy megteszi mindazonáltal, már ő ilyenfajta volt. Képes lett volna Eskariótesért is imádkozni, ha megígérte, ő nem színá vissza, úgy nézem. Akárki mit mond, én azt tartom, több virtus van benne, mint akármelyik lányban a világon; sőt azt tartom, csupa virtus az egész lány. Ez hízelkedésnek látszik, de nem az. Ha pedig a szépséget vagy akár a jóságot is nézzük, hát valamennyi fölött áll. Én nem láttam azóta, hogy kimenni láttam az ajtón, nem, nem láttam azóta, de azt tartom, hogy gondoltam rá sok-sok milliószor is, meg arra, hogy imádkozni fog érettem. És ha valaha eszembe jutott volna, hogy használna nekem valamit, ha én is imádkoznám ő érette, hát isten akárhová tegyen, ha meg nem tettem volna.

Nos, Meri-Dzsén elment a hátsó ajtón, azt hiszem, mert senkisem látta elmenni. Mikor találkoztam Zsuzsával és a nyúlszájúval, azt mondom nekik:

– Minek is híjják azt a népet odafönn a folyó másik partján, ahova mind elszoktak maguk néha-néha járni?

Azt mondják:

– Van ott több is, de legtöbbet Proktorékhoz járunk.

– Az az, – mondok én – majd elfelejtettem a nevöket. Hát Meri-Dzsén kisasszony azt mondta, mondjam meg maguknak, hogy odament rémisztő sietséggel – valaki beteg ott.

– Kicsoda?

– Nem tudom, vagyis inkább elfelejtettem; azt gondolnám –

– Boldog isten, csak nem tán Hanner?

– Sajnálom, – mondok – de csak meg kell mondanom, hogy csakugyan a Hanner.

– Oh, égi fény, még a mult héten semmi baja sem volt. Nagyon rosszul van?

– Ki se lehet mondani. Egész éjjel ott virrasztottak mellette, azt mondja Meri kisasszony, s azt hiszik, nem sok órája van még hátra.

– Jaj, ha az ember meggondolja! Mi baja lehet?

Nem jutott hirtelen semmi okos dolog az eszembe, hát csak kivakkantom, hogy

– Mumpsza van.

– Mumpsza, az öreganyád. Nem ülnek az emberek együtt azzal, akinek ragadós mumpsza van.

– Ülnek, nem ülnek. De mérget vehet rá, hogy ülnek ezzel a mumpsszal. Ez más mumpsz. Ez egy újfajta mumpsz, azt mondta Meri kisasszony.

– Miféle újfajta?

– Mert hogy össze-vissza van keveredve más egyéb dolgokkal.

– Miféle egyéb dolgokkal?

– Hát kanyaróval, szamárköhögéssel, sárgasággal, szárazbetegséggel, nyavalyatöréssel és agylázzal, meg mit én tudom mi mindennel.

– Uram fia, s ezt mumpsznak híjják?

– Azt mondta Meri-Dzsén kisasszony.

– De hát, mi az istencsodájáért híjják mumpsznak?

– Mert mumpsz. Azzal kezdődik.

– Nincs ebben semmi értelem. Valaki kificamíthatja a lábaujját, aztán mérget vehet, aztán a kútba eshetik és kitörheti a nyakát, és szétütheti az agyvelejét, aztán jön egy ember és megkérdezi, mibe halt bele és egy tökfilkó kivágja, hogy a szegény kificamította a lábaujját. Volna ebben valami értelem? Nem. Igy nincsen a tiedben sem. Ragadós a baja?

– Hogy ragadós-e? Hogy lehet így beszélni! Hát ragadós-e sötétben a borona? Ha meg nem akadsz egy fogán, megakadsz a másikon, nem? Aztán elviheted magaddal azt az egy fogát anélkül, hogy magaddal vidd az egész boronát? Nos, a mumpsznak ez a fajtája, azt lehet mondani, egy neme a boronának. És ennek a boronának nem mozog ám a foga, ha megakadsz rajta, hát meg is vagy akadva emberül.

– Nohát, ez rettenetes – mondja a nyúlszájú. Megyek Harri bácsihoz és –

– Az igaz, – mondok – én is odamennék; persze, hogy odamennék. Még az időt se vesztegetném.

– Hát ugyan mért ne mennél?

– Nézzen csak egy percig a dolog szeme közé, akkor tán kinyílik a szeme. Nem köteles-e a maga bácsikája haza sietni Angliába oly sebten, ahogy csak lehet? Aztán azt hiszi, oly snasszok lennének, hogy elmennének s magukat itthagyva egyedül eresztenék erre a nagy útra? Maga tudja, hogy ők megvárnák magukat. Ennyiben rendben van a dolog. De a maga Harri bácsija pap úgy-e? Jól van. De hát egy papi ember hajlandó lesz becsapni egy gőzös kapitányát? Vagy be fog csapni egy hajós gazdát annyiban, hogy engedi őket hajójukra fölvenni Meri-Dzsén kisasszonyt? Maga tudja, hogy erre ő nem képes. Hát mit fog tenni? Azt fogja mondani: nagyon sajnálom, de az eklézsiám boldoguljon egyelőre ahogy tud; mert hugom ki volt téve egy borzasztó pluribusz-unum mumpsznak, így kutya kötelességem itt szépen megülni és várni három hónapot. Addig tart, amíg kitűnik, elkapta-e a ragályt. De ne törődjék vele kisasszony, ha azt hiszi, hogy legjobb megmondani Harri bácsinak, hát –

– Hát még? Hogy itt lebzseljünk, amikor jó dolgunk lehetne Angolországban, azalatt itt lessük, hogy Meri-Dzsén elkapja-e a ragályt vagy sem. Azt hiszi maga, gyerekekkel kártyázik?

– Jó, jó, talán jobb lesz azonban némely szomszédnak elmondani?

– Ki hallott már ilyet? Maga ugyan lefőzi az egész világot természetes butaság dolgában. Hát nem éri föl ésszel, hogy azoknak első dolga volna, hogy elmondják. Nincs itt mit tenni, mint senkinek sem szólni egyáltalán.

– Lehet, tán igaza van; igen, azt hiszem igaza van.

– Azt tartom, azt kell mondani Harri bácsinak, hogy elment egy kicsit járni, akkor nem fog miatta aggódni.

– Igen, Meri kisasszony is azt kívánta, hogy azt mondják. Azt mondta, mondd meg nekik, tiszteltetem és csókoltatom Harri bácsit és Vilmost, és mondd, hogy elmentem túl a folyón meglátogatni izé – izé – hogy is hívják azt a gazdag familiát, amelyet Péter nagybátyjok olyan nagyra tartott? Izé, azokat értem –

– Bizonyosan Epszorpszékat, nem?

– Persze; a nyüstjit ezeknek a neveknek, az embernek sohase jutnak eszébe, mikor köllenek. Igen, aszondja Meri kisasszony, mondd meg nekik, hogy átmentem a folyón, megkérni Epszorpszékat, hogy bizonyosan jöjjenek el a licitációra és vegyék meg ezt a házat, mert, aszondja, Péter bácsi azt óhajtotta, inkább ők vegyék meg, mintsem más; és ő odament s el se jön, aszondja, amíg rá nem bírja, hogy eljöjjenek; azután aztán, ha nem lesz nagyon fáradt, hazajön; ha pedig fáradt lesz, hazajön reggelre. Azt mondta, ne szóljak semmit se Proktorékról, csak Epszorpszékról – ami amellett teljesen igaz is lesz, mert oda is elnéz, hogy beszéljen velük a házvételről. Én tudom, mert maga mondta el nekem a dolgot.

Rendben van, mondták a lányok és obébb álltak, hogy fölkeressék bácsikáikat, átadják nekik az üdvözletet, meg a csókot és elmondják az üzenetet.

Már most minden rendben volt. A lányok nem fognak szólni, mert nagy volt a mehetnékjök Angolországba; a király, meg a herceg pedig jobb szerették, ha Meri-Dzsén odajár a licitáció érdekében, mintha itt van Robinzon doktor kezeügyében. Én nagyon meg voltam elégedve; úgy néztem, hogy pompásan csináltam a dolgot; azt tartom, Tom Szójjer se csinálta volna külömben. Természetesen, ő nagyobbszabású formát adott volna neki, de nekem ebben nincsen ügyességem, engemet nem arra neveltek.

A licitációt a köztéren tartották meg és eltartott végig egész délután, és a vén ember mindig kéznél volt és nézte buzgón a bevételt, fönn, az árverező mellett s hellyel-közzel be-beírt valamit egy írásba, vagy egy-egy szóval kedveskedett az embereknek; a herceg pedig ide-oda gögözött az ismerősöknek, hogy köllesse magát és százfelé is dolgozott.

De lassan-lassan mégis végire jártak és minden elkelt. Minden, kivéve egy csomó kicsi, ócska apróság a temetőből. De hozzáláttak, hogy ezen is túladjanak, – én olyan zsiráfot, mint a király, sohasem láttam: fölfalt volna az mindent. Míg azonban ezzel foglalkoztak, kikötött egy gőzhajó és egy pár perc mulva csak vonul ám föl egy sokadalom kiabálva, üvöltve, röhögve, kergetőzve és ezt ordították:

– Itt van az ellenatyafiság! Itt van nektek még egy pár örökös Wilksz Péter után. Csak ide a pénzzel, válogathattok, hogy kinek adjátok.

VII. FEJEZET.

Egy igen jóképű öreg urat hoztak és egy igen jóképű fiatalabbat, akinek jobb keze fel volt kötve. És uram bocsá! Hogy ordított, hogy vihogott a nép és hogy kapott a dolgon! Én azonban nem láttam benne tréfára valót s mondok, a királynak, meg a hercegnek nagy munkájába kerülne azt látni benne. Azt hittem, el fognak fehéredni. Dehogy! Eszük ágában sem volt. A herceg nem mutatta, hogy gyanítja, hogy baj van, hanem egyre gögözött ide-oda, boldogan és megelégedetten, mint egy bugyela korsó, amelyből író bugyborékol ki; ami a királyt illeti, az rém bánatosan nézett az újon érkezőkre, mintha csikarná a szíve mélységeit a gondolat, hogy ilyen csalók és gazemberek is vannak a világon. Csodálatosan csinálta az öreg. Egy csomó tekintélyes ember sereglett köréje, hogy lássa, hogy az ő részén vannak. Az az öreg úr, aki most érkezett, halálosan zavarodottnak látszott. Csakhamar felszólalt, s ott nyomban láttam, hogy angolországi szójárással beszél, nem úgy, mint a király, ámbár hogy tekintve, hogy csak utánzat, a király is elég jó volt. Nem tudom visszaadni az öreg bácsi szavait, sem utánozni nem tudom, de a tömeg felé fordult és körülbelül ezt mondta:

– Ez olyan meglepetés rámnézve, melyre nem voltam elkészülve; és beismerem nyiltan és őszintén, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy szembeszálljak vele s megfeleljek rá. Mert baj ért bennünket, engem meg az öcsémet; ő eltörte a félkarját, a bagázsiánkat pedig partra tették egy várossal följebb a folyón mult éjjel tévedésből. Én Péter Vilksz Harri nevű testvére vagyok és ez Vilmos, a másik testvére, aki se nem hall, se nem beszél, sőt most mutogatni sem tud annyit, hogy megértsék, mert mostan csak félkézzel tud mutogatni. Azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat; és egy-két nap mulva, ha megjön a málhánk, meg is tudjuk bizonyítani. De addig inkább nem szólok egy szót se többet, hanem megyek a vendéglőbe, ott várok a továbbiakra.

Ezzel ő is, meg az új kuka el is indultak; a király meg micsináljon? Nevet és következőkép csörömpöl:

– Eltörte a karját! No persze, hogy is ne törte volna, még pedig épen jókor, a lelkem csalója, holott most mutogatni kéne vele, de nem tanulta meg, hogy hogyan csinálja. Aztán elveszett a bagázsiájok! Ajnye, be jó! És rendkívül elmés a – körülményekhez képest.

És újra nevetett és vele nevetett mindenki, három vagy négy embert, vagy mondjuk, egy féltucatot kivéve. Ezek közül egy volt a doktor; egy másik volt egy gyilkosszemű úri ember, régimódi, szőnyegszövetből kézsült pakktáskával, aki ép most érkezett a gőzösön és halkan beszélt a doktorral és nézte a királyt és egyszer-egyszer bólintva hozzá: ez Levi Bell volt, az ügyvéd, aki odavolt Lujvillba; még egy másik, egy szálas, kemény, nagytermészetű ember volt, aki csak most jött és figyelt mindenre, amit az öreg úri ember mondott s most a királyt figyelte. Mikor pedig a király elvégezte a mondókáját, fogja magát a nagytermészetű s aszondja:

– Nézze csak, – mondja – ha maga Harri Vilksz, ugyan mikor jött ebbe a városba?

– A temetés előtte való napon, barátocskám – mondja a király.

– De mely órájában a napnak?

– Estefelé, egy vagy két órával napnyugta előtt.

– Micsoda alkalmatosságon?

– A Szuzen Paull fedélzetén Cincinátiból.

– Akkor hát hogyan került aznap reggel az _Itcés_ tájékára – csónakon?

– Nem voltam az Itcés tájékán reggel.

– Ez meg már hazugság.

Többen megragadták a nagytermészetűt s kérték, ne beszéljen ilyen hangon egy öreg emberrel, aki hozzá még lelkész is.

– Akasszák fel az ilyen lelkészt, hazug imposztor őkelme. Odafönn volt aznap reggel az _Itcés_-nél. Én ugy-e, hogy ott lakom? Nos, én is ott voltam, ő is ott volt. Csónakon jött, vele jött Trin Kollinsz és egy fiú.

A doktor kap a dolgon s azt mondja:

– Ráismerne Hejnisz uram a fiúra, ha meglátná?

– Nem tudom, de azt tartom, ráismernék. Hé, de hiszen ahun van ni, egészen biztosan ráismerek.

Ezzel rám mutatott. A doktor azt mondja:

– Szomszéduraimék, nem tudom, az újonérkezettek csalók-e vagy sem, de ha ezek itt nem imposztorok, akkor én egy tökfilkó vagyok, annyit mondhatok. Azt gondolom, a mi kötelességünk lesz gondoskodni arról, hogy ezek addig innen el ne menjenek, amíg ennek a dolognak a végire nem járunk. Gyerünk Hejnisz úr, jöjjenek mindnyájan a többiek is. Vigyük e fickókat a kocsmába s ott szembesítsük a másik párral s én reméllem, végig se kell mennünk a dolgon, hogy kitaláljunk valamit.

Pecsenye volt ez a népnek, bárha tán nem is a király barátainak; így hát mind indultunk oda. Ez napnyugta körül volt. A doktor engemet a kezemnél fogva vitt és elég barátságos volt, de a kezemet el nem eresztette volna.

Mindnyájan egy tágas szobába mentünk a vendéglőben s meggyújtottunk egy pár gyertyát és odahívtuk az új jövevénypárt is. Elsőbb a doktor szól s azt mondja:

– Nem akarnék nagyon gorombán bánni ezzel a két emberrel, de azt tartom, hogy csalók és lehet, hogy cinkostársaik is vannak, akikről mi nem tudunk semmit. Ha vannak nekik, nem fognak-e ezek a cinkosok a Vilksz Péter pénzeszacskójával odébb állni? Ez, úgy-e, minden valószínűség nélkül van? Ha ezek az emberek nem csalók, nem fognak vonakodni s elküldenek azért a pénzért s ránk bízzák, amíg igazukat meg nem bizonyítják. Nem jól mondom?

Mindenki elismerte, hogy úgy van. Igy, mondok, jó kis kutyaszorítóba vitte a bandánkat mindjárt az első szavával. De a király csak bánatosan nézett és azt mondja:

– Nemes urak, azt mondom én, bár itt volna az a pénz, mert semmi szándékom sincs bármit is útjába tenni egy becsületes, nyilt és alapos vizsgálatnak ebben a nyomorúságos ügyben; de haj, a pénz nincs meg; akár küldjenek el és nézessék meg, ha tetszik.

– Hát akkor hol van?

– Mikor a hugom odaadta, hogy tegyük el a számára, fogtam és az ágyambeli szalmazsák belsejébe rejtettem, mert nem akartam arra az egy pár napra, míg itt leszünk, bankba tenni, s mert azt hittem, az ágy biztos hely, s mivelhogy nem vagyunk hozzászokva szerecsenyekhez, hát azt gondoltuk, azok is becsületes nép, mint Angliában a cselédek. A négerek ellopták másnap reggel, amikor én lementem a földszintre; s mikor eladtam őket, még nem tudtam, hogy nincs meg a pénz, így tisztára elemelték. Az inasom bővebbet is mondhat róla önöknek, nemes uraim.

A doktor s még néhányan azt mondták rá, lárifári és én vettem észre, hogy senki se hitte el egészen ezt a dolgot. Egy ember azt kérdezte tőlem, láttam-e, hogy a feketék ellopták a pénzt? Én azt feleltem, nem láttam; én csak kilopózni láttam őket a szobából és tovainalni, és nem is gondoltam hozzá semmit, mert azt hittem, attól félnek, hogy felköltötték a gazdámat s iparkodtak láb alul elmenni, mielőtt ebből baj lenne. Ennél többet nem kérdeztek tőlem. De aztán a doktor megint rám ripakodik s aszondja:

– Te is angol ember vagy?

– Az vagyok, – mondom én – de ő és a többiek nevettek s azt mondták: Püff neki!

Aztán csak nekivitorláztak az általános invesztigációnak; s benne voltunk nyakig, ide-oda vizsgáltak, egyik órán ki, a másikon be, és soha senkinek csak eszébe se jutott a vacsora, mintha kisebb dolguk is nagyobb lett volna annál, és csak vizsgáltak és vizsgáltak nyakrafőre; ilyen gabajodás még nem volt a világon. Elmondatták a királlyal a históriáját, aztán elmondatták az öregúrral is a magáét; és egynémely hájfejűt kivéve, mindenki láthatta, hogy az öreg úr igazat beszél, a másik meg hazudik. Majd velem is elmondatták, amit tudtam. A király úgy féloldalt rámkancsalított a szeme sarkából s így eleget tudtam arra nézve, hogy hazabeszéljek. Elkezdtem hát mesélni Seffildről, hogy éltünk ott és mindenfélét az angolországi Vilkszekről és így tovább; de nem vittem sokra, mert a doktor csakhamar belenevetett; és Levi Bell, az ügyvéd, azt mondja:

– Ülj le fiam, aszondja; én nem erőltetném meg magamat, ha neked volnék. Azt tartom, nem vagy hozzászokva a hazudozáshoz, hát nem is áll jól a kezedhez: még némi gyakorlatra lesz szükséged. Fene rosszul csinálod.

Bántam is én most a bókot, de annak örültem, hogy eleresztettek.

Most a doktor kezdett beszélni; odafordult s azt mondja:

– Ha akkor a városban lett volna Levi Bell –

A király itt közbevágott, kinyújtotta a kezét s azt mondja:

– Hogyan, ez az úr az én szegény néhai testvérem jó barátja, akiről oly sokszor írt nekünk?

– Az ügyvéd s a király kezet fogtak s az ügyvéd mosolygott, tetszett neki a dolog; jó darabig beszélgettek és aztán félrevonultak és halkan beszélgettek; végre az ügyvéd fennszóval mondja:

– Ezzel rendben lesz. Én el fogom küldeni a rendelkezést együtt a testvérével, ebből aztán megtudják, hogy rendben van a dolog.

Fogtak hát téntát, tollat és papirost, a király leült, féloldalt hajtotta a fejét, rágta a nyelvét s valamit odakaparintott; aztán a herceg kezébe adták a tollat – és ekkor, de először, a herceg nagyon nyavalyás pofát vágott. De átvette a tollat és írt. Most az új öregúrhoz fordult az ügyvéd és azt mondja:

– Legyenek szívesek ön és öccse egy pár sort leírni és aláírni.

Az öregúr írt valamit, de senki sem tudta elolvasni. Az ügyvéd megrőkönyödve nézte, azt mondja:

– Ugyan meg vagyok akadva – s egy csomó régi levelet szedett elő a zsebéből s vizsgálgatta, aztán vizsgálta az öregúr kezeírását, meg-meg csak nézte, végül azt mondja: Ezeket a régi leveleket Vilksz Harri írta; ez meg itt ennek a két úrnak a kezeírása és ebből akárki látja, hogy a leveleket nem ezek írták (a király és a herceg rém bamba pofát vágtak, mondhatom, mikor észrevették, hogy az ügyvéd hogyan becsapta őket) és – folytatja az ügyvéd – itt van az öregúr kezeírása, ebből is könnyen megmondja bárki, hogy ő sem írta ezeket a leveleket. A valóság az, hogy az ő ákombákomjait egyáltalán nem lehet rendes írásnak mondani. Már most itt van néhány levele –

Az öreg úri ember megszólal:

– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Senki a kezem írását nem tudja elolvasni, csak itt az öcsém, ő a másolóm. Az az ő kezeírása ott a levelekben, nem az enyém.

– Helyes, – aszondja az ügyvéd – ennek van valami formája. Van itt Vilmostól is nehány levél; ha tehát iratna vele egy-két sort, akkor –

– Csakhogy a balkezével nem tud írni, – mondja az öregúr. Ha használhatná a jobbkezét, ön is mindjárt látná, hogy ő írta az én leveleimet is, meg a magáéit is. Nézze csak meg kérem, mind a két fajtát, mindenik egyazon kéz írása.

Az ügyvéd megnézi s azt mondja:

– Úgy tetszik, úgy van, s ha nem úgy van, akkor is nagyobb a kettő közt a hasonlatosság, mint milyennek az előbb láttam. Lám, lám, lám. Azt hittem, jó csapásán voltunk a kibontakozásnak: most megint fuccs. De akárhogy van, egy dolog bizonyos: ez a kettő egyik se Vilksz – és a király meg a herceg felé intett a fejével.

Hát mit gondolnak, hogy ez a vakondokszemű vén bolond beadta erre a derekát? Bizony nem adta be. Hogy ez a bizonyítás nem tiszta. Az ő Vilmos öccse, aszondja, a legmegátalkodottabb imposztor a világon és nem is próbált komolyan írni; látja, hogy azonmód tréfára fordult az esze, a Vilmosé, ahogy a tollat a papirosra nyomta. És így hadart és hadart a világba, hogy végül mintha már maga is elhitte volna, amit beszélt, – de csakhamar közbeszól az újonérkezett öregúr s azt mondja:

– Eszembe jutott valami. Van valaki itt, aki segítette kiteríteni a tetemet – a Vilksz Péter holttestét?

– Van, – aszondja egy hang. – Én, meg Ab Torner csináltuk. Itt vagyunk mind a ketten.

– Ezek az urak tán meg tudják mondani, mi volt a halott mellére tetoválva.

No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak, különben úgy köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz partnak, amelyet a víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a dolgot, – de tessék elhinni, olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy akárkit leüssön a lábáról, ha ily alaposan s készületlenül torkon ragadják – mert honnan tudhatta az öreg, hogy mi volt arra az emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen nem tudott segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki előrehajlott és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a kulcsot, nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte hihetetlen. Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a népet, amíg megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett mosolyogni és azt mondja:

– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom mondani, mi volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj, ennyi volt; ha valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se láthatta. Hát mit szól hozzá, mi?

Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót vakmerő szemtelenség dolgában.

Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul s a szeme megvillan, mintha azt gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s aszondja:

– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk valami efféle jelt Vilksz Péter mellén?

Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen jelet rajta.

– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén, az oly kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában elhagyott) és egy V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így: P–B–V– (és így föl is jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:) Nézzék meg, nem ezt látták a mellén?

Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán nem láttunk rajta semmi jelt.

No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek üvölteni:

– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához kell kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a szobában.

De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki onnan: