Part 14

Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba. Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen! Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem, belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel, hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik, ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.

– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.

– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre nem tanít meg bennünket.

– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.

– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.

– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez nekem ipen elig.

– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk. Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki kifogyott a királyokból.

Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt, ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az igazi királyok közt.

Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan; azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó szerecsenember volt ez a Dzsim.

Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és csakhamar aszondja:

– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:

– Tedd be zajtu, mondok.

De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint mondok, nagy lármasággal, mondok:

– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!

Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja mireg, mondok:

– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!

És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát. Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé nyilta, ippeg gyün a szél és _zsupsz!_ becsapi zajtut kicsike háta megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh, szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így bántam szegin fejivel!

II. FEJEZET.

Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a víz közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és a herceg meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit vasalhatnának ki ezekből a városokból. Dzsim megszólította a herceget, hogy, aszondja, reméli, nem fog egy pár óránál tovább tartani, mert nagyon keserves és fáradságos volt neki, ha egész nap megkötözve a putriban kellett feküdnie. Mert persze, ha magára hagytuk, meg kellett őt kötözni, mivelhogy ha valaki ráakad, mikor magában van és nincsen megkötözve, tetszik tudni, akkor nem igen nézték volna szökevény négernek. A herceg is mondta, hogy nem kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő majd kifundál valamit, hogy segítsünk a dolgon.

Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből, és aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát, fülét végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig van hóttan a vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a legrémísztőbb förtelem, amit életemben láttam. Aztán a herceg fölírt egy deszkadarabra egy intelmet, így:

_Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik._

A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította négy-öt lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta, jobb állapot, mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és örökké reszketni, ha valami neszt hall az ember. A herceg biztatta, hogy csak tegyen-vegyen szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék körülte, törjön ki a putriból, mórikálja magát és üvöltsön egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől tágulni fognak s magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha az ember a rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést. Hiszen nem is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.

Ezek a gézengúzok megint a _nonpluszultrával_ szerettek volna szerencsét próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele kivasalni, de nem tartották egészen bátorságosnak a dolgot, mert meglehet, azóta eljöhetett a híre idáig is. Nem tudtak tisztára semmi tervben sem megállapodni, így végre a herceg azt mondta, azt gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két óráig az agyvelejét s meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali városbeliek számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti magát minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt értette. Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk boltbeli ruhát és most a király bele is öltözött a magáéba s nekem is azt mondta, vegyem föl a magamét. Persze, hogy fölvettem. A király gúnyája csupa fekete volt és igazán, hogy mutatós volt és szemrevaló. Soha azelőtt nem hittem, hogy a ruha így megváltoztassa az embert. Hiszen azelőtt a legordinárébb fickónak látszott, most pedig, ha meglibbentette új fejér köcsögjét és köszöntött és elfintorította az arcát mosolygósan, olyan nagyszerű, jó és kegyes színe volt, az ember azt hitte, ebben a minutában lépett ki a bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot és én készen tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három mérföldnyire a város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már egy pár órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:

– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból vagy Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem. Evezz oda Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a városba.

Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön hajókázni. Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán könnyen mentem a síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar találkozunk egy formás, ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy gerendán üldögélt és a verejtékét törülgette az arcáról, mert rém meleg idő volt; egy pár summás posztótarisznya volt vele.

– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.

– Hova igyekszel fiatalember?

– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.

– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az inasom majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és segíts a fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én lennék.

Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A fiatalember iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben bagázsiát cepelni. Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a király azt mondta, hogy fölülről jött és a másik parti városban kötött ki ma reggel és most fölfelé igyekszik, meglátogatni egy régi barátját erre fölfelé egy majorban. Azt mondja a fiatalember:

– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és nagyon akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az lehet, mondok, mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna. Úgy-e, hogy nem az?

– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik, azt kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az Úrnak egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem épen úgy sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha tudniillik, amit nem remélek, ebből valami kára találna lenni.

– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog, hanem elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet, hogy ezt kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére sokat adott volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is beszélt egyébről három hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta, Vilmos öccsét meg egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma, mert Vilmos nem több, mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter és György jöttek ide ki; György volt a testvérek közt a feleséges ember, de ő is, a felesége is meghaltak tavaly. Most már nincs több, csak Harri és Vilmos és ezek azok, akik nem érkeztek meg ide jókor.

– Üzent nekik valaki?

– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak esett, mert Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy ezúttal aligha lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt őkelme, és a György úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való társaság voltak, kivéve Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony elhagyatottnak érezte magát Györgyék halála óta s nem sokba vette az életét. De rém kétségbe volt esve, úgy kívánta látni Harrit és Vilmost is, mert hogy olyan volt a természete, hogy nem tudott testámentumot csinálni. Harri számára hagyott hátra egy levelet s azt mondta, abban meg van írva, hogy hová rejtette a pénzét és hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását, hogy György úr leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után semmi sem maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a levelet megírja.

– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?

– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha életében erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul, tetszik tudni, a levelet se kapta meg.

– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna testvéreit, szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?

– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek Rio Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.

– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a legidősebb leány? Hány éves a többi?

– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van, ez az, aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.

– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg világban.

– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak barátjai, azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van Hobszon, a baptista prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és Ben Bokker és Sakklford Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon doktor és ezeknek a feleségük és özvegy Bártliné és – eh van ott egy egész sereg. – De ezek azok, akikkel Péter úr legbizalmasabban volt s akiket emlegetett a leveleiben, mikor haza írt; így Harri is tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha megtalál érkezni.

Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a fiú győzte felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött mindenről és mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a Vilkszenék minden dolgáról és a Péter foglalkozásáról, aki cserző volt, meg a Györgyéről, aki ács volt és a Harriéról, aki nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt mondja:

– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?

– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki itt. A mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A cincinnatibeliek ki szoktak kötni, de ez Szanlujból való.

– Vilksz Péter jól bírta magát?

– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt utána valahol eldugva három-négyezer.

– Mikor mondtad, hogy meghalt?

– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.

– Persze, a temetése holnap lesz.

– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra, előbb vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor rendben van a szénánk.

– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.

Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával és csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a hajóra szálljunk, hát elvégre abbahagytam az evezést. Mikor a gőzös elment, a király föleveztetett velem még egy mérföldnyire egy elhagyott helyre, ott kiszállt és azt mondja:

– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána és hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most, egy-kettő, indulj.

Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten leültek egy gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a fiatalember beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte, mindvégig úgy iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek beszélnek, s amilyen huncut volt, hát elég jól is csinálta. Én ugyan nem tudom utánacsinálni, hát nem is erőltetem meg magamat, de ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:

– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?

A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja, Teszpisz kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre vártak.

Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem jöttek elég messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra rákiabáltak. A gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a hajó Cincinnatiból jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak négy-öt mérföldnyire akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól összeteremtettéztek s azt mondták, nem tesznek ki a partra. De a király nyugodt maradt. Azt mondja:

– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy mérföldnyi útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák, akkor egy gőzhajó sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit ránk fordít, nemde?

Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz értünk, a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember szedelőzködött össze a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt, s mikor a király azt mondta:

– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz Péter? – akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt mondanák: úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és barátságos formán azt mondja:

– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg magának, hogy hol lakott még tegnap este.

Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett a beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le s aszondja:

– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is láthattuk! Jaj, de keserves dolog!

Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász a hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem ejtette és ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal megkent szerzetet nem láttam világéletemben.

Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden jónak elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem bánták, hogy rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a királynak mindent a testvére utolsó pillanatairól, a király pedig az egész elbeszélést utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind a ketten úgy odavoltak a megboldogult cserzőért, mintha mind a tizenkét apostolt kellett volna elsiratniok. Hát legyek szerecsen ebben a nyomban, ha láttam ehhez foghatót. Elég volt arra, hogy az ember elszégyelje magát embervoltáért.

III. FEJEZET.

Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a népet rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte magára a kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly topogás volt, mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó teli, s minden pillanatban hallatszott valahonnan:

– Ezek azok?

És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza felelt:

– Persze, hogy ezek.

Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három leány az ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem ártott neki, rém gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy ragyogott azon való örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király kitárta két karját és Meri-Dzsén beleomlott, és a nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak már a semmiháziak. Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az asszonyok, hogy végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.

A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva, másik kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz léptek; mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang és nesz elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a kalapjukat és lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett volna hallani. S mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és belenéztek, aztán egy nyögés és olyan sírásba kezdtek, majd ahogy Orleanszban csinálták; aztán átölelték egymást, egymás vállára tették az állukat, aztán vagy három percig, de lehetett négy is, úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha nem láttam. És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a hely, hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet, hogy alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan hangosan zokogott, a szegény leányok is persze és mind az asszonyok; egyik a másik után, egy szó nélkül oda lépett a lányokhoz, megcsókolta áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a kezét, az égre fordította a szemét, – a könny csak úgy csurgott végig az arcukon – aztán kitört és tovább ment hüppögve, zokogva, hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen csömör dolgot nem láttam.

Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő, nekifohászkodik és kivág egy beszédet, tele könnyel és handabandával, hogy micsoda keserves megpróbáltatás rá és szegény öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök az elhúnytat s hogy nem láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte ezer mérföldes utazás után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít és szinte megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és köszöni is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem lehet, mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy az ember szinte rosszul lesz bele. Aztán kiböffent egy isten-nevében áment, és szinte elesetten olyan bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.

És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a tömegben rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan belevág, hogy az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha templomban lett volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a sok ricset után nem csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember, épen, szépen, tisztán és erősen.

Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és azt mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia kitünő barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének virrasztani az elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki most ehun fekszik hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a király), hogy kiket nevezne meg, mert kedvesek voltak neki e nevek, melyeket sokat emlegetett a leveleiben, nincsen hát más hátra, mint hogy ő nevezze meg őket, amint következik, úgymint: Hobszon tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker Benn urat, Saklfód Abnert és Bell Lévit és Robinzon doktort és mindenkinek a feleségét, özv. Bártliné asszonyt.

Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó végin vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor épen egy beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr adta meg hozzá a kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami ügyében Lujvillbe. A többi azonban kéznél volt s jöttek is egyenként, kezeltek a királlyal és megköszönték a barátságát; aztán kezeltek a herceggel is, de ehhez nem szóltak, csak rámosolyogtak s hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka, míg ő viszont csak mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy csecsemő, aki még nem tud beszélni.

Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot kitudni és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a neve szerint kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami a városban vagy György familiájában vagy Péter körül megesett, s mindig azzal győzte, hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült hazugság volt, mert minden istenadta dolgot abból a hígvelejű fiúból szedett ki, akit a hajóra szállítottunk.

Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt s a király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. Ez a levél a lakóházat és háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a cserzőtelepet (ami igen jó üzlet volt) egypár más házzal és valamely földdel együtt Harrinek és Vilmosnak adta és háromezer aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol van eldugva a pincében a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt mondta, lemegy és felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s nekem azt mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A pinceajtót bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót, kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni azt a sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme! Vállon üti a herceget és aszondja:

– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De nem ám! Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?

A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a sárgákba és keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve hullottak a földre. Azt mondja a király: