Part 10

Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.

Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család – nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó Sepperdszon-hadat finom lovaikon.

Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:

– Gyorsan, be a sűrűbe!

Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén. Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt. Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre. Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és azt mondja nyájasan:

– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az útra?

– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.

Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a fiatalember nem sérült meg.

Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt, azt mondom neki:

– Bökk, meg akarta ölni?

– Meg én, annyit mondhatok.

– Mit vétett magának?

– Ő? Soha se vétett nekem semmit.

– Hát akkor miért akarta megölni?

– Mért, semmiért, csak a vendettáért.

– Mi az, vendetta?

– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?

– Soha hírét se hallottam. Mondja el.

– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig tart.

– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?

– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.

– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?

– Lehet, azt hiszem, nem tudom.

– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?

– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.

– És senki sem tudja?

– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.

– És többeket is megöltek már?

– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is megsérült egyszer-kétszer.

– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?

– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.

– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.

– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap. Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a Sepperdszonok körül, azok között nem terem.

A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem ettem életemben.

Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg. Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám, elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz. Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban, kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a disznó ezt nem nézi.

Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az, hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi: _félkettőkor_. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam. Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában. Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába, míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte, elolvastam-e, s én azt mondtam _nem_, s ő azt kérdezte, tudok-e írást olvasni és én azt mondtam _nem, csak nagy pókbetűket_, és akkor azt mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja hol olvasott és hogy én most menjek játszani.

Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom, hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és aszondja:

– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada vízi-isten papucsát.

Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá. Mi dolog lehet ez? Mondom neki:

– Jól van, trappolj előre.

Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és vadszőlővel. Azt mondja ő:

– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.

Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én öregem, Dzsim volt!?

Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt. Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:

– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot, hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.

– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen ide?

– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a tutajra –

– Miféle tutajra, Dzsim?

– A mi régi tutajkánkra.

– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?

– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás, olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’ mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég van ahelyett aki odaveszett.

– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?

– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.

– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.

Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt. Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes, mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi történik itt?

Feleli ő:

– Nem tudja György úrfi?

– Nem, mondok, nem tudom.

– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer – senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.

– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.

– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja szerencséje, hozhatja belüle egyet.

Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam. Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt, lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb volt, hogy nem oda bujtam.

Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt; de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.

Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot. Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember, mintegy tizenkilenc éves.

Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok. Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.

Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk s rikogattak: _Le kell lőni, le kell lőni!_ Oly rosszul lettem tőle, majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt, belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is lelőnek.

A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni. Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész keveredés elmaradt volna örökre.

Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam, egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.

Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén, hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira tőlem – azt mondja:

– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!

Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:

– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál. Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint, drágicám.

Én azt mondom:

– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.

Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb, ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából, és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban, hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.

XIX. FEJEZET.

Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán, nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot. Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep, körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.