Part 1

MARK TWAIN

HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI

FORDÍTOTTA

RÁKOSI JENŐ

A KÉPEKET RAJZOLTA

PÓLYA TIBOR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA

1921

10481. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája

ELŐSZÓ.

Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy minden eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első föltételével akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s fordító kedvteléséből kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé, de a legnagyobb gyönyör is azzal jár. Amely szerzőnek munkája fáradságát nem édesíti meg munkája gyönyöre: az szerző lehet, de nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka volt, hanem pihenés. Meg is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az asztalfiában. Ebből való a _Huckleberry_ Finn is, kit én a szövegben _Hakkelberry_ Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom át.

Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem tudott eltántorítani elhatározásomtól.

Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül nagyobb, sőt épenséggel a _nagy_ közönség számára. Követelhetem-e épen a magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven tudjon írni és olvasni? Aki tud, az a címben megtalálja idegen helyesírásban a nevet. Aki nem tud, az az idegen ortografiában nem tudom hányféleképen mondja ki a neveket, melyekkel az idegen könyvben találkozik.

Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt tudja, miféleképen _írja_ egy idegen ember a maga nevét, vagy azt, hogy voltaképen minek _hívják_ azt az embert?

Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a németet) az idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban, mint nálunk. Minket kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást mint tudatlan embereket akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet (ami számtalanszor megesik rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a nyelvet) és akkor is, ha hibásan ejtjük ki (ami még számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia leírja a nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen olvasni, mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én egyszer Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban, ahol én voltam az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak mondottam, de én is csak a második-harmadik fogásig. Ott a mi csodálatos szép és nagy festőművészünk mindenki számára csak _Mönkakszi_ volt. Ott is elgondoltam, ha Párisban Munkácsy magát _Mouncatchy_-nak írta volna, mindenki tudta volna, minek hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi beszélünk róla, akkor a francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla, akkor mi nem sejtjük, hogy kiről van a szó.

Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet kérdése is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb ha souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi nyelvünk, a mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk legyen a döntő, a mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még nem műveltség, ha valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de a műveltség első föltétele, hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan szeressük, törvényeit tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is és jogait védelmezzük.

Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a nagy olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos könyvek tudós olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos, nemcsak az idegen helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a magyar mondataikat sem értjük meg.

Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit mondottam, nem elég _oknak_ azok előtt, akik tán egy-két idegen nyelvet tudnak s nehézség nélkül olvasnak azon idegen neveket: elég tán mentségnek, jóakaratom és szándékom megismerésének.

Budapesten, 1921 februárius havában.

Rákosi Jenő.

I. KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai.

I. FEJEZET.

Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek a neve _Tom Szójjer kalandjai;_ de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már mondtam.

Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk. Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több, mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta, rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.

Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott, és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette. Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet, ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre, és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik, aztán megvan.

Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla. De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt emberekre nem adok semmit.

Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt, hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak. Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő cselekszi.

Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel. Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném, hogy együtt legyünk, ő meg én.

De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt. Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék. A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani, ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka. Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.

Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt, és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán, hogy »_miau, miau!_« Ez jó, s én is: _miau, miau!_ olyan lágyan, ahogy csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre. Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt, ott várt reám Tom Szójjer.

II. FEJEZET.

Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az özvegyasszony kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne horzsolják a fejünket. Mikor a konyha mellett elmentünk, megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal járt. Lehasaltunk és csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan Dzsim nevű szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a háta mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal hallgatózott. Aztán azt mondja:

– Ki a’?

Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg kettőnk közt megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek és percek teltek volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan egymás mellett. Egy helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem megvakarni; aztán elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a hátam, ippeg a két vállam között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok, ha meg nem vakarhatom. Hát igaz, eztet én sokszor észrevettem már. Ha úri nép közt van az ember, vagy temetésen, vagy el akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint, akárhol vagy, ahol nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni fölfelé vagy ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:

– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem hallik.

Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az egyikkel majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett viszketni. Úgy viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De nem mertem megvakarni. Aztán elkezdett belül viszketni. Most már ott viszketett, amin ültem. Nem tudtam, hogy a manóba tudjak csöndesen megülni. Ez a nyomorúság eltartott így vagy hat-hét percig, de persze, sokkal többnek tetszett ennél. Tizenegy különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már egy minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni, aztán elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem éreztem.

Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi négykézláb mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk, Tom a fülembe súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához kötözni; de én azt mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és kitudódhatnék, hogy nem vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy nem hozott elég gyertyát és hogy visszalopózik a konyhába és szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim felébred és ránk jön. De Tom meg akarta reszkérozni; így hát visszalopóztunk és elhoztunk három szál gyertyát, és Tom tíz centet hagyott az asztalon a gyertya árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá lettem, hogy távozzunk; de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt négykézláb visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam s úgy tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak látszott.

Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés mellett végig s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére a ház túlsó oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a feje fölé akasztotta egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt fel. Utóbb Dzsim azt mesélte, hogy boszorkányok megbabonázták, megigézték, megnyergelték és belovagolták vele az országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje fölé akasztották a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a dolgot. S mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott, s hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd halálra fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől. Őrülten büszke volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi szerecsent már kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a hetedik vármegyéből is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb respektusa lett, mint akármely más szerecsennek az országban. Idegen szerecsenek tátott szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A szerecsenek mindig boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a konyhán a tűzhely körül; de valahányszor valamelyik effélét beszélt s úgy tett, mintha ő tudna mindent erről a dologról, Dzsim beleköhentett és aszondja: »Hm, mit tudsz te a boszorkányokról.« Az ilyen szerecsennek aztán be is fellegzett: kénytelen volt hátrább ülni egy paddal. Dzsim mindig is a nyakán madzagon hordta az ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög adta neki sajátkezűleg azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és akkor idézhet vele maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell olvasni valami szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell ráolvasni. Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de hozzá nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta. Dzsim teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt vele, hogy látta az ördögöt és hátaslova volt a boszorkányoknak.

Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a faluba s láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg volt ott a háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a fejünk felett; és lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy egész mérföldnyi széles és borzasztóan csendes és óriás volt a dolog. Lementünk a dombról s ott találtuk elrejtőzve a régi erdőben Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még két vagy három fiút. Erre eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk a folyón vagy harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos oldalán és kikötöttünk.

Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét vette, hogy nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a dombon, ahol legsűrűbb volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a gyertyákat és bemásztunk négykézláb. Mentünk vagy kétszáz rőfnyire és ott a barlang kitágult. Tom végigtapogatta a csapásokat és csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az ember nem is gondolta volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny folyosón és valami szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és ott megálltunk. Tom aszondja:

– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer hadának. Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és vérrel köll a nevét leírni.

Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus papirost, amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta. Megesküdött mindenik fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem árulja el semmiféle titkát. És ha akárki bántaná akármelyik bandabeli fiút, azt és az egész familiáját tartozik az a fiú megölni, aki erre kijelölődik, és nem szabad sem ennie, sem innia addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a mellére keresztet, ami a bandának a jelvénye. És senkinek, aki a bandához nem tartozik, nem szabad ezt a jelet használnia, és ha használja, arra rá kell írni, és ha még egyszer használja, azt is meg kell ölni. És ha akárki, aki a bandához tartozik, elmondja a banda titkait, annak el kell vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a hamvait szélnek kell ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a neve és soha sem említődik többé, hanem átok alá vettetik és elfelejtetik mindörökre.

Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és kérdezték Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy egyetmást abból, a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden bandának, amelyet valamire tartottak, megvolt ez az esküje.

Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik elárulják a titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta, hogy ez jó dolog és ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így szólt:

– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor micsinálunk ű vele?

– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?

– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott hevert részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több mint esztendeje, hogy már ott se látták.

Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a bandából, mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának vagy valakijének lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem volna rendes és igazságos dolog a többiekre nézve. De bizony senki sem tudott semmit se kisütni, s mind meg voltak akadva s ott ültek némán. Én már majd elríttam magamat, de egyszerre eszembe jutott valami és odaajánlottam nekik Vatszon kisasszonyt, azt meg lehetne ölni. Mind azt mondták:

– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk beállhat.

Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az esküt és én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.

– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda dolga?

– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.

– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…

– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja Tom Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus. Mink útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat az országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük a pénzüket meg az órájukat.

– Mindig meg kell ölni az utast?

– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők, akik másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb megölni. Kivéve némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt tartjuk, amíg bírságot nem adnak érte.

– Bírság, mi az?

– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam könyvekben, hát így kell csinálnunk.

– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?

– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a könyvekben. Ha mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít, akkor összezavartok mindent.

– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk a fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit kell velök csinálni. Ennek szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz, mi lehet az?

– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.

– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig tartjuk itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció lesz az itt a nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen el fognak akarni szökni.

– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a strázsa s akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.

– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel és soha a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan bolond dolognak nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy furkósbotot és lebírságolja vele azon mód, ahogy odajönnek?

– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted, hogy azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt hiszed, tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem, tisztelt uram, mink már csak így leszünk s annak rendje módja szerint végezzük rajtok a bírságot.

– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a dolog. S mondd, az asszonyokat is megöljük?

– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem olvasott. Az asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak velök, mint a hímes tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és soha se kívánkoznak el onnan többé.

– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle. Egyre-kettőre úgy meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg emberekkel, akiket meg kell bírságolni, hogy a rablók számára hely sem marad benne. De hát csak folytasd, én elmondtam a magamét.

A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették, nagyon megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához és nem kér többet a zsiványságból.

Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték síróbíró-babának, amitől feldühödött s azt mondta, megy egyenest haza és elmondja minden titkunkat. De Tom öt centet adott neki, hogy legyen békén s azt mondta, most menjünk haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk el és raboljunk ki valakit, egy-két embert pedig öljünk meg.

Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki, csakis vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot vasárnap; de a többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne vasárnap kezdeni, és ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak, hogy össze fognak jönni s megállapítják a napját legközelebb. Erre megválasztottuk Tom Szójjert a banda fővezérének, Dzsó Hápert alvezérnek s haza indultunk.

Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar tetejére s bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár volt, magam fáradt mint egy kutya.

III. FEJEZET.