Part 9

Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s mely puha!

Akkor felmutatá a füvet.

– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!

Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:

– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!

Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek: ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot.

– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.

És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint a méz!

Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek:

– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal, hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?

– Akarjuk!

– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel. Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen!

– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.

– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer hét nap multán mind talpon legyetek!

Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe. Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja, mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti? Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban? Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük, kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze, messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja, folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?

Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása, viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha pusztulásba vezeti!

És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.

De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.

– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat: rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a másikat.

– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja Tarkacs.

– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, – mondja Jelekh.

– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?

A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban, előlép s mondja:

– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek: térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk, halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!

– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.

Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét, felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:

– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?

Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:

– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes csemetéim!

Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?

– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam, kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer, hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!

Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott csorranni egy könnycsepp!

– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte Özséb.

Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha, soha!

Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.

– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk, úgy-e, fiam?

– Igen, apám uram, igen.

Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek, melynek az aggja is fiatal?

Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem, Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik, kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska, viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.

Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent, mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá: sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze, egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!

Hiszen ez jó kedvű nép!

Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.

Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó kiáltásba:

– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!

Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol pihenőre.

– Előre, baltások! – kiált Botond.

Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap. Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére. Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön, a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad, emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!

Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett Attila földjére!

A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul, elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt. Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá. Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.

– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?

– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet mindenfelől.

Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap. S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet. Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész gyermekeket.

– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.

– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.

– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.

– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.

– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket, mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.

– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne csüggedjetek.

Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott, csókolta ruhája szegélyét.

Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek, hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek, Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti sanyarúságotoknak!

Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros fényéből.

– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a magyaré marad e föld időtlen-időkig!

Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad, egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben. Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel, halállal, ha másként nem lehet.

Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt, egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.

De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe, mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét. Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket. Örüljön, örvendezzen a szívetek.

És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek, gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a földet, megáldja a népet.

Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.

– Áldjon meg minket, édes apám uram.

Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig hallhatóan:

– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld. Időtlen-időkig…

Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere, jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.

Álmos utolsót lehelt.

– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.

Özséb fehér lepelt terített reá.

Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím, már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája. Ott a kard, a dárda, a nyíl.

– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy kiáltás a gyászoló gyülekezeten.

S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre zuhan két holttest a sírba.

Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.

Pihenj békében, Álmos vezér!

AZ ALPÁRI SÍKON.

A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.

– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.

– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.

– Nem értem a szavadat, ját.

– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s Tisza közt. Vereködhetsz.

– Vereködök is.

Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek, így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.

– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk. Halljátok, magyarok?

Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén, felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét halomra hullott bolgár vitézek teste födte.

– Előre! – kiáltott Árpád.

– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.

– Haj, magyar, haj!

A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny, eleibe vágva a had derekának.

Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a magyaré lenne?

– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár sereg.

Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán oldala mellől, míg szembe kerülnek!

– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán paripája.