Part 6

– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a gonoszságot abban a kétszínű szemben.

– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – Megállj, Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz!

Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az ötezer ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok, rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott, míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak. Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az ellenséget: nehogy árulójuk legyen.

Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg. Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel megsüvegelte Leventét.

– Várom a parancsodat, felséges királyfi!

Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte.

– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente.

– S a gulyák és ménesek?

– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát akkor nekünk is lesz.

Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl.

– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek?

– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az árulókat kézre nem kerítem.

Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy szálljanak be a hajókra.

Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba, csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott minden pillanatban.

Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög követeket még nem látta.

– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente.

Barkalász habozva nézett körül.

– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül.

– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk nélkül nem mehetek az én császárom színe elé.

Levente elnevette magát.

– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők. Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te császárod színe előtt.

Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe.

– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta el a te ajkadat.

Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva hőkölt vissza.

Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába.

– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára.

Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt.

– Baltára, legények! – intett az evezősöknek.

Levente is a hajó orrára sietett.

– Mi történt?

– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt, hogy át ne mehessünk.

– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente.

– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét volt.

– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok! Vágjátok a kötelet!

Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják fel, hol nem is gondolhatá.

– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász.

– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább! Vágjátok, magyarok!

– Tovább! tovább! vágjátok, görögök!

Versenyre keltek a két nemzet fiai.

– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott, zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére.

A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út.

Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát, kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait.

– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász.

– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran.

– A leánynak is?

Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent végig. Aztán tompán maga elé nézett.

– Nem, nem. Annak más halált szántam.

A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt…

S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére. Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva, összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát.

– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente.

– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász.

– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam.

Barkalász figyelmeztette Leventét:

– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel.

– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok!

Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában, kard az oldalán mindannyinak.

– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott Barkalász.

– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán.

– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe.

Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség. Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a bolgárok.

Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését.

– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat.

Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás. Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte.

– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid.

– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond.

– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk.

– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond.

– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze. Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e?

– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. – Indulunk, úgy-e?

– Bezzeg, hogy indulunk.

Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak, indulásra készen.

– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól látom, görög hírvivők vágtatnak felénk.

Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas vágtatott a Dunának.

– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász.

Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat, arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint következik:

– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért aranyakat hozzák.

Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak nem kerülte el a figyelmét.

– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg bárdja nyelét.

– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy időt nyerjen s összeszedje magát.

– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s egy sem vette be az idegen szót.

– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam.

– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász!

– Mondom, hogy békét kötött.

– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem békélni. Szégyenszemre nem térek vissza.

– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit bánom én.

– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász.

– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni jöttem!

– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid.

– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond.

De Kusid nem hagyta magát s szót kért.

– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül vissza nem térhetünk.

– Ez már okos beszéd, ját.

– No, úgy-e, ját?

Mondotta Niketász:

– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok.

– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle?

– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz. Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom.

– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond.

– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek. Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas császárod színe elé.

– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet!

– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját.

Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott.

– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot.

– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz.

– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz beszédjén.

Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya.

– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban.

Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot vágott a tréfához s mondta:

– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom, annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak.

Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte kiserkedt a vér belőle.

– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet.

Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak átvételére, aztán elindult a magyar sereg.

Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén.

– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak…

VILÁGSZÉP HAJNA.

A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot, akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni.

A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás, ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király, aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak, hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége. Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért, minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján, testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál.

Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten áldott napját?

Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé.

– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén csuda-haja. Szinte egészen beborította.

– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.

– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a leányát.

– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!

Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.

Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony, kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.

– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar és baskir keverék vagy.

– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám magyar. Jedajk khán leánya vagyok.

Simeon összeráncolta homlokát.

– Hallottam hírét apádnak.

– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg, úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem pedig…

Itt zokogásba fulladt a leány szava.

– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé szelidültek.

– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az ördögfajzat, meggyalázott…

– Meggyalázott!

– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?

– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.

– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy annak legdrágább kincsét elrabolja.

– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?

– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!

– Hajnát! – ordított Simeon.

Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven egy-egy óriás.

– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők: fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé. Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!

Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.

– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! – kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.

Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így tudná kormányozni!

A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult rá.

– Kegyelmes császárné…

– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.

– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak. Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.

– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.

– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó ördögöt!

A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.

– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz, mint ő neki egykor.