Part 5

Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok, serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn, mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely: Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül történt az elhelyezkedés.

– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni!

A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta helyét.

– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani?

– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki talán megrövidült.

– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.

Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.

– Kedves embered talán a farkas khán?

– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem, hogy sokra számít.

– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is jelent meg a résziért.

– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki nem marad el, hol valamit remélhet.

Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.

– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat?

– A bessenyőktől, felséges királyné.

Özséb elmosolyodott.

– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.

– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!

– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik. Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják.

– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd bolgár foglyokat a kozárok helyett!

– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza vitézeiddel együtt, diadallal!

– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.

E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt: Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.

– Mely szépek a magyar leányok!

– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta Levente.

Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással tartották a fejedelem és vendégei elé.

– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg Niketász.

– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar törvény, – mondotta Torda.

S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A magyarok utána rebegték:

– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken, völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene!

– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. – Szebben, mint a görög.

Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként alig hallott egy-két szót.

– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. – Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.

Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek, kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.

– Jót kivánok, ját!

– Én is neked, ját!

– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.

– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába.

– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.

– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia mindakettő.

Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két dalia, de most más szóval vegyítve:

– Jót kivánok, ját!

– Jót is várok, ját.

– Kitől várod, ját?

– A kardomtól, ját.

– Igyunk erre, ját.

– Én nem bánom, ját.

Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig, szép hugám, színültig!

S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás szemébe néztek.

– Ne búsulj, ját!

– Búsuljon a ló, ját.

– Hát a mátkád, ját?

– S hát a tiéd, ját?

– Én nem féltem, ját.

– De még én sem, ját.

Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.

Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:

– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.

Felelte Torda:

– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.

Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal körül mind: öregek és ifjak.

Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.

De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem, lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia hangjának édesbús csendülését.

– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié. Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…

Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.

Egyszer régen, nagyon régen, haj! Nimród király idejében, haj! Vadászni ment két dalia, Mindakettő Nimród fia: Hunor, Magyar, haj!

Mondta Hunor: hallod, öccse, haj! Kicsi a mi apánk földje, haj! Menjünk átal a határon, Mondta Magyar: én nem bánom. Hunor, Magyar, haj!

Mentek, mentek, mendegéltek, haj! Szép csendesen eregéltek, haj! Száz dalia ment utánuk, Vissza-visszanéztek rájuk, Hunor, Magyar, haj!

Addig mentek, mendegéltek, haj! Selyemfüves rétre értek, haj! Meg-megálltak, csudálkoztak, Osztán tovább kalandoztak, Hunor, Magyar, haj!

Hallgassatok reám mostan, haj! Csudát mondok néktek nyomban, haj! Selyemréten szarvast láttak, Hajrá, haj, utána vágtat Hunor, Magyar, haj!

Szarvast ők sokat vadásztak, haj! Ilyen szépet még nem láttak, haj! Arany szőre minden szála, Csak utána, csak utána! Hunor, Magyar, haj!

Arany szőre minden szála, haj! A szarvának minden ága, haj! Szeme gyémánt, éjfekete, – Utána most dárdát vete Hunor s Magyar, haj!

Csudaszarvas visszanéze, haj! Mindeneket megigéze, haj! Eltünék egy ingoványba, Soha többet meg nem látta Hunor, Magyar, haj!

A vadászok megfordultak, haj! Szomorúan elindultak, haj! Mentek, mentek, mendegéltek, Csudaszarvasról beszéltek, Hunor, Magyar, haj!

Mentek, mentek, mendegéltek, haj! Gyönyörű szigetre értek, haj! Soha ide nem találnak, Nálad nélkül, csudaállat, Hunor, Magyar, haj!

Tovább mentek, mendegéltek, haj! Szádogfa ligetbe értek, haj! Szádogliget illatozik, Ti reátok várakozik, Hunor, Magyar, haj!

Szádogliget közepében, haj! Dalolnak, de milyen szépen, haj! Tündérlányok karikába, Most bámulnak igazába Hunor, Magyar, haj!

Im halljátok, csudáljátok, haj! Mit dalolnak a leányok, haj! «Fordulj, fordulj, angyalmódra!» Hallgatja ezt elfogódva Hunor, Magyar, haj!

Lányok, lányok, tündérlányok, haj! Napra nézhetsz, de nem rájok, haj! Benn a körben forog kettő, Király lánya mindakettő, – Hunor, Magyar, haj!

Összenéznek a vitézek, haj! Gondolnak ők nagy merészet, haj! Leányokat közrefogják, Szép gyengén nyeregbe kapják – Hunor, Magyar, haj!

Mindeniknek akadt párja, haj! Magáét keblére zárja, haj! Ottan mind sátrat verének, Onnét el sem is menének, Hunor, Magyar, haj!

Halljad, Hunor s Magyar vére, haj! Az énekem véget ére, haj! El is el ne feledjétek, Akiktől mind eredétek: Hunor, Magyar, haj!

– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték, csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!

Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó, ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról…

Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna, kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult. Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ – mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk? Néztek-e az atyafiságra?

A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten! Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé: lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van.

– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon.

Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.

– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig, hónapokig tart a készülődés.

– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a császárnak.

Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása.

– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.

– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire.

El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását.

– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal, lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!

Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen, ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen. Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna, sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez, másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s megilletődve nézi.

– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e valaha legnagyobb fiunkat?

Özséb szemében köny csillan meg.

– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről szakadt. És a kigyelmed szíve?

Mondotta Árpád:

– Az én szívemnek nem szabad fájni.

Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép, komoly arcon.

Oda tipegett az agg Álmos is.

– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még sebet sem kaptam.

– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő urának édes apjára.

E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles melle, reszketett a dühtől egész testében.

– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb.

– A farkas khán…

Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe, nem tudott tovább beszélni.

– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj.

Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé lecsöndesülve megállott.

– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat. Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő. Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya…

Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta:

– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya. Hajna az ő neve is…

– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül.

– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra előtt. Megállítottam a lovamat.

– Hová mennek az embereid? – kérdeztem.

– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét.

– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én.

– Az én leányom alszik, – mondotta a khán.

– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet.

– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom.

Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról, hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két szárnyát s elémbe állott.

– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az én sátramba!

– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen kergettem ki gonosz lelkedet.

Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé.

– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj!

Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. – Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod?

Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik. Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom, bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket.

– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható felindulással.

– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének.

– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen.

Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer elrebegte: Isten vezéreljen!

Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram!

Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette.

– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal.

Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá: aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok.

A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa. Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában – mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség.

ÁTKELÉS A DUNÁN.

Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó várta a magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző partján. Az első hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember állott, magas szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló hajóslegények tömegéből. Barkalász Mihály volt, a görög hajók főkormányosa, ki most feszülten nézett abba az irányba, honnét a magyar sereg érkezését várni lehetett.

– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – ma meg kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek!

Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a Pruth vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg kerekedett.

– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt az a tíz magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy előre jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét.

– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, hogy rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit vezette, semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a zöld szeméből, még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon ártatlannak tetszett. Még mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. Hátha árulók? Nem a mi császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz igyekeznek azok.

Barkalász megvetően legyintett.

– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két nappal előbb tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a magyarok.

A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította a kék eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak szügyén a fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap sugara.

– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre felé, vagy száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda lovak! A legtöbb alig látszik ki a földből, de a szügye széles, domború, csakúgy hajtják, zúgatják maguk előtt a levegőt.

Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha földbe gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen a vasderes, épen a part szélén. A hajóslegények már-már attól tartottak, hogy a ló beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a lovas mindössze annyit mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a habba keveredett állat reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: sugár, hosszú derekú, vékony lábú paripák s vastag lábú, széles szügyű apró lovak: egyik sem enged a másnak a futásban s a fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg valamennyi.

Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón:

– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e?

– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy?

– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz daliát?

– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket kérdezed-e?

– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak?

– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti, megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: előre jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket.

– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S átvittétek őket?

– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar szóval szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem őket.

– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök.