Part 4

– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt: fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása áldás lészen az ő népének.

Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt, alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán, Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?

– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség jött a görögök császárától.

– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.

– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit akarnak?

– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?

– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, – mondotta Árpád kedvetlenűl.

– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?

– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép, ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.

– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?

– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy vált az esze.

– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.

– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére, mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy eleinknek Csaba regélte?

– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.

Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel hallgatta Levente okoskodását.

– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.

– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. – Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?

– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram, hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar. Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?

– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?

– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden nemzetség.

– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?

– Öt ezeret.

– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?

– Hétszer ötezer.

– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon. Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.

– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép Hajnát!

– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is, hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket. Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek. Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet, fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?

– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még, édes apám uram?

– Szabad, szabad.

– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény, jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a népek szeme a magyarok gazdagságán.

Árpád feddően nézett fiára.

– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá. Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.

Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.

– Megértettél-e, fiam?

– Meg, – riadt fel Levente.

– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.

Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.

Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett előző éjjel…

Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.

– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed, mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.

– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is. Hátha minket is odavisz az álom?…

A NEMZETGYŰLÉS.

Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba, durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt, ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató cseppjének, vihar verésének.

Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe. Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.

– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!

Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei, dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága, csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.

Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm. Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére. Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna, hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.

Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk. Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.

A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák. Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.

Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk, követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.

Az agg Előd szemében köny csillan meg.

– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.

Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát, becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára, nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a világot!

– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád, éljen!

Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg. Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel. Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált, leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.

– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.

Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.

S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös Simeon Bölcs Leónak:

– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!

De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet? Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-, ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?

Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a vonítóslag kötött aranybojtos kötők!

Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:

Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb, a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász, fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást. Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom. És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében, többel is pótoljuk.

– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb emberek háta mögé verődött népből.

– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült tömeg.

Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.

A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a pillanatban halálos csendre vált a moraj.

És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:

– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?

– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.

– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?

– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.

– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e, hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül valamelyik?

Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:

– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.

– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.

Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:

– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse kisérjen utadon!

Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:

– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt igazságosan.

Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé. Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani, amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.

Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz. Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.

– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!

– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.

– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.

– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság megmondása nem hizelkedés. Hanem…

– Mit akarsz mondani, Niketász?

– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy kérdéssel.

– Beszélj, Niketász.

– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem találtam. Mit jelent ez?

Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.

– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az elsők sorában.

– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak, kutyahitünek szemléltem őt.

– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell tartanod.

Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el, mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.

– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A fejedelemasszony oldalán a te helyed.

Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon terített asztalt.

– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik, csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.