Part 2

Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le. Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten, halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?

– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!

És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a _földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_; ha az sem: a _föld_.

Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken, erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak, integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok, nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál is feltámadott ellene!

– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!

És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az ellenség eszeveszetten.

– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!

Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le, simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt! Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk körül mint a forgó szél.

– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok? Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!

És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe…

Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél? Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?

Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen jövétek vissza!

Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét… Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a gyászének. Ennek is ez a vége:

Halál, halál, csendes halál, Nem vagy te igazi halál!

– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján, ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a cudarokat, kik a székelyre támadtanak.

– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán. Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád, Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar, készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg e földet meg nem csókolám. Nem, nem!

Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok. Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát.

– Te vagy, Özséb?

– Én vagyok, apám uram.

– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született?

– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.

– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon. Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott élni?

– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.

Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.

– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.

Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót, apám uram, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Hallja a lónyerítést, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?

– Érzi, fiam, érzi.

Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:

– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente.

Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék.

– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme, a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát mindent. Édes nagy uram!

Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán. Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a paripáról.

– Hát engem, édes anyám?

Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.

– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja.

– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:

Csicsiss, bábó, Nincs honn apó, Ha ma nem jő, Sohasem jő. Csicsiss, bábó, Hol van apó? Elment, elment Öt víz közé. Öt víz között Arany mező, A mellett van Gyémánt erdő. Abba szalad egy őzecske, Utána egy szekerecske, Szekerkében kerekecske. Csicsiss, bábó, Jön az apó, Ha ma nem jő, Sohasem jő, Csicsiss, bábó, csiss!

Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A negyedik fiút.

– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem öregedel meg ezen a földön.

– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja visszafojtani ezen való örömét.

– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét…

A FARKAS KHÁN LEÁNYA.

A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket. A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit. Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is szállásoltak.

Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a farkas khánt gyanusították.

– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a magyar urak csikósai.

– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes úgy eltűnik, mintha föld nyelné el.

Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja. Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott, visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt! Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette, de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he?

Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig meg sem állott!

Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és dermesztő hideget érzett minden tagjában.

Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét: igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló, hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó, lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat. És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta. Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült, napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett – mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila!

Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva, csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek az asztal fejére.

Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten, mosolyogva nézte a kedves jelenetet.

– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?

– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő.

– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá.

– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.

– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?

– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám uram lelke mindig ott jár.

– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák közül.

– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott akarok meghalni én is…

– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb.

Levente felriadt a kérdésre.

– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben!

Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.

– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod. Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba.

– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is marad időtlen időkig.

– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila.

Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:

– Nyergeld meg a vasderest!

– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél.

– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente.

– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a farkas khán sátra felé.

– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg, hogy férfisorba léptem.

A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába, dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra felé…

Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.

Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva: Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott…

_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a Levente nevet.

Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha, de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép leányt…

Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után, felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait.

Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz, világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél. Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába kerített népek áradatával az egész világon.

– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak.

Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult, keze remegett Levente kezében.

– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is.

Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát ültesse a földi emberek szívébe.

Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!

– Apád is jön? – kérdezte Levente.

– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.

– Hát ezen a lovon ki jön?

– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.

– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.

Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt.