Part 11

Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a gyűlést:

– Van-e szava ez ellen valakinek?

S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák, hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák. Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.

Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét. Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is, vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról, hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s nem akar magánál nagyobbat ismerni?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású, más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán, közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő, forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba.

Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.

– Igyál, testvér, igyál!

Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom.

– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. – Igyunk az ő kalandjára!

– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.

– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.

Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon.

Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta: mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat.

– Haj, magyar, haj!

Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne.

– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle, mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind, összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.

Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok:

– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj!

Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat.

Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt.

A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott nap fénye.

– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.

A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre. Kusid kap szóhoz.

– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk egy keveset Görögországba.

– S megvertek? Kivertek!?

Most már Botond kapta el a szót:

– Akkor nem állanánk itt.

Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért feddően néz a két daliára:

– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha ti rólatok elfeledkeztünk?

Mondta Botond:

– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én eligazítom.

– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?

– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én is. De most vereködni akarok.

– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.

– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik.

– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.

– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk. Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.

Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:

– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a magyar!

– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a kupák és serlegek.

– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot.

Botond rámordult Kusidra:

– Ma összeveszünk, ját.

– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!

Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától éktelen kacagás kisért egy nótát.

– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem.

Mondta Kusid:

– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a görög császárra, meg a görög óriásra.

– Hadd hallom, Kusid!

Kusid felállt s énekelé, amint következik:

Görög császár kapuja, Csillárom, haj! S’ eleje, se hátulja, Csillárom, haj! Botond bárdja betörte, Sír a császár fölötte, Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Hé te görög óriás! Csillárom, haj! Ugyan bizony mit csinálsz? Csillárom, haj! Kapu likán jere ki, Vár rád Botond ide ki, Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Az óriás kijöve, Csillárom, haj! Szeme haragot löve, Csillárom, haj! «Kutya magyar, megeszlek, Másvilágra elviszlek!» Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

«Kutya görög, ne ebögj, Csillárom, haj! Ha kijöttél, vereködj!» Csillárom, haj! «Hiszen minnyát verekszöm, Lelködöt kieresztöm!» Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Né te, né te, óriás, Csillárom, haj! Ez volt csak a puffanás, Csillárom, haj! Botond egyet üt vala, S az óriás meghala! Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Görögország, ne neked, Csillárom, haj! Kiesett a feneked, Csillárom, haj! Ha kiesett, rakasd bé, Ott a császár, fódja bé! Csillárom, csillárom, csillárom, haj!

Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság Árpád asztala körül.

Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.

– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő, ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök élet van igérve a magyarnak!

– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.

Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják:

– Hunor, Magyar, haj!

KILENCSZÁZHÉT.

Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura, városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül!

Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták, hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják.

Mely keservesen csalódtak!

Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát – a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei, gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának, nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek mozgolódását is.

A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen, keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar. Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása, puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák, ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva, mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni, amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy csak úgy harsog az a kasza nyomán.

Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot, mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a magyar uraknak.

– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis Özsébnek!

Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki annyi szépet meséltek a dajkái!

Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát! Hallod, magyar, hallod, állandó hazát!

De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor, szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar, hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör boszús haragja?

Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll: Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök vándorlás csakugyan a végzete.

– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava.

És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek, szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a halmokon.

– Haj, magyar, haj! Utánam!

Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri, hajtja a szaladó ellenséget.

– Ki Attila földjéről! Ki!

Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér. Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed. Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart!

Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila földjére, az örökös hazába.

Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez, mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni, ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába: állandó hazát szerzett a magyarnak.

Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban trónoló, hatalmas Isten.

Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett új várost teremtsen. Vajjon teremt-e?

Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre…

– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek.

Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes uram. Hogyne volna fáradt?

A fejedelem hosszan néz Özsébre.

– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok.

Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre, zokogva mondja:

– Követem a halálba!

– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be őket.

Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre ereszkedik két reszkető kéz.

– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj. Úgy legyen.

Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel, megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár.

– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan.

– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek?

Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a végtelen útra!

– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj, magyar haj!

S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll, ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken, folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj!

Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.»

Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos Szűz tiszteletére…

Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került.

… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is…

Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében?

Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe, aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb.

Pihenj békében, Árpád!

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |vonásaidat esi |vonásaidat lesi

12 |Es hallja |És hallja

41 |Es bezárja |És bezárja

51 |O nem |Ő nem

57 |Es most |És most

67 |Kusido és Botondot |Kusidot és Botondot

75 |Arpád arca |Árpád arca

104 |rabolje-e |rabolja-e

139 |Arpád még |Árpád még

145 |a a kovásztalan |a kovásztalan

148 |Ozséb, jer, |Özséb, jer,

179 |ra gyogott |ragyogott

180 |a a föld |a föld]